Örököltünk világmegváltó alkalmatlanjainktól, akik 1917 és 1990 között sarkaiból akarták kiforgatni a világot (emlékszünk, ugye?) egy „jogrendszert”. Ami éppen olyan, mint ők vagy az ötéves tervek eredményei: túlteljesített öntömjénezéstől „illatos” pedig csak állandóan „hiányt termel”. Vagyis ott ragadt a „hiánygazdaság” világában, mint a párttitkárok az igazmondás hiányban. De saját tükrében nézve látja, mily tökéletes. Akárcsak a „Népszabi” vezércikkei voltak…
Vannak ügyészeink, bíráink, prókátoraink, (akik manapság ügyvédnek titulálják magukat, csak az nem derül ki, hogy kinek az „ügyét védik” vehemensen – már a magukén kívül) és van rendőrségünk. Ez trafipaxokkal játszadozva nem nagyon talál időt a latrok üldözésére, nyomozásra és egyébre, az izgalmas tévé-adások emulálására.
De van egy szuper miniszterük, aki szerint egyre javul a statisztika. Gondolom, Churchill után szabadon ő is elhiszi – a sajátját!
„Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – mondotta volt egy hatalomba csöppent kisember, aki pont úgy nem törekedett forradalmat csinálni, mint közel tízmillió honfitársa, akik inkább megbékéltek: „Ez van… ezt kell szeretni” – ugyebár?
Így tenyészik mind a mai napig az a jogrendszer, amely naponta és sorozatban hozza „jogilag megalapozott” igazságszolgáltatás-tiprásait, amelyeknek hallatán, láttán kinyílik a bicska minden jobb-érzésű honpolgár zsebében.
Órákon át lehetne sorolni ezeket a jogosan, vagyis bírói ítéletek alapján megalapozott és elkövetett provokációkat, melyekkel az emberek igazságérzetét sértik a paragrafusok paravánja mögé bújva.
Most csak egy minap elkövetett ocsmányságot tekintsünk meg, mint a magyar jog állatorvosi lovát. Az országgyűlési választások előtt a Civil Összefogás Fórum (CÖF) és kapcsolt részei egy szórólapot és egyéb „reklámanyagot” terjesztettek a népeket a Fidesz-KDNP együttesre való szavazásra buzdítva. Emlékszünk, ugye? Ott virított a baloldal összes arkangyala: Mesterházy, Bajnai, Gyúrcsány, Fodor Gabriella – bánatos Hagyó Miklós (a parizer-evő) és Kuncze Gáborka is, meg egy vigyorgó, vidám bohóc a „nagyok” között. Ez úgy idén februárban bukkant föl, és tűnt el a feledés homályában április hetedike után.
De nem ám a baloldaliaknál!
„Hohó!” – Mondta Mesterházy Attila, aki, azóta már csak volt, „régi motoros”. Már nem a szocialisták első vagy akár hányadik embere. Már a fekete Audiját is visszaadta – pártjának. „ Nem úgy van ám!” – hördült föl. És beperelte a CÖF-öt személyiségi jogainak megsértéséért, hiszen a CÖF nem kérte ki engedélyét ahhoz, hogy olyan bohócok mellett tüntesse föl, mint a szórólapon szereplők. S mit tesz Isten?
Akarom mondani az isteni magyar demokratikus jogszolgáltatás? Azonnal fölhorkan, és jogszolgáltat.
Elítéli a gaz CÖFöt a jogtiprásért. A Vörös Segély még mai is működik, hiszen az elkövetés óta csak néhány hónap telt el, s azt nem tudjuk, hogy Mesterházy testvér Mefisztó-szakálla nevelgetése közben mikor nyújtotta be keresetét a nagyérdemű Vörös Segélyhez – oh bocs’ független magyar bíróságot akartam írni. És a kánikula betörése és a bíróság nyári sziesztázása előtt már meg is született az ítélet. Bár, állítólag – ez nem jogerős. Akkor milyen? Vicces? Vagy csak provokatív?
XX14 – 139.tunya.
2./2.
2014. június 13.
Majd csak megtudjuk…
Viszont 2013. október 23-ára a felháborodott és felbátorodott, sőt önmagát adó baloldal „kikelt önmagából”.
Vérmesei: az Együtt-PM, Másság és miegyéb egy nagy „happeningen” szaggatták, rúgták szét a regnáló, nem kommunista miniszterelnök szobrát, fociztak a szobor fejével, míg a „Betegpatkányember” ( Ratsickman ) nevű celeb önfeledten játszott is vele végig az Andrássy úton. –
Úgy tudom, senki sem kérte Orbán Viktor hozzájárulást a szobra el-, és kikészítéséhez ily módon.
Na és? – Kérdezhetnénk egy „klasszikus” mondását idézve.
Történt valami? Pintér úr készenléti rendőrsége mire volt kész? Régen ezt gitt-rágásnak nevezték, ma megteszi a rágógumi is…
Az igazságügy fölkentjei mit kentek föl? Fölháborodott akár az ügyészség, vagy akár a Fidesz valamelyik képviselete, jogásza, tagja – hogy:
„Álljon meg a menet! Ez azért mégsem járja!”
– Nem. Nem történt semmi, csak a „szabad sajtó” csámcsogott szokásához híven néhány napig a dolgon.
A bíróság meg boldogan konstatálta, hogy ez a kis, ünnepi aljasság nem érte el a „nemzeti oldalon” senki ingerküszöbét.
Nem jelentett föl senki senkit sem – pedig lett volna rá igény!
Csakhogy. Az igény hiába van ott, ahol az igénytelenség van otthon – talán 1957. május elseje óta, folyamatosan. Tunyaságból?
Vagy bénító gyávaságból meg sem nyikkanunk, még olyan esetekben sem, amelyek másutt kemény tiltakozást, összecsapásokat eredményeznének, mint például az említett?
Néhány nap múlva lesz huszonöt éve, hogy a kádári vérbosszú áldozatait, köztük a kommunista, kivégzett Nagy Imrét is – eltemettük – „kissé késve”, de tisztességesen. Akkor többszázezren „vittük a bőrünket a vásárra”, a Hősök terére, bár kicsit tartottunk az ismeretlentől: hogyan fog a kádár-rendszer egy-két kegyeltje vagy egy bepálinkázott munkásőr tüzet nyitni ránk a „kegyeleti Kalasnyikovjából”.
Különösen Orbán Viktor beszéde alatt nézegettük a környező háztetőket. De megúsztuk.
S most, amikor ilyen veszélyeztetettségnek nyoma sincs, mit teszünk? Gyáván hallgatunk. Megmagyarázzuk önmagunknak, hogy „hát mi nem ilyenek vagyunk! Mi különbek vagyunk! Békések, megértők, demokraták, toleránsak.”
– Valójában csak gyávák!
Pedig a bátor kiállásra, az önérzetre, önbecsülésre igen nagy szükségünk lenne!
v. Hajdú Szabolcs
