Emellett pontos és kegyetlen dialógusokban mutatja be az MSZMP-s politikai elit cinikus stratégiáját a rendszerváltás elsikkasztására, illetve azokat a technikákat, ahogyan a leendő SZDSZ-vezetőkkel együttműködve hatalomátmentésüket előkészítik „az elkerülhetetlen dolgoknak az élére kell állni” gondolat szellemében. S máris lelki szemeink előtt láthatjuk Horn Gyulát, aki szűkebb körben azt mondta, hogy „a demokrácia van olyan fontos dolog, hogy azt is mi irányítsuk”. S íme, előttünk van az alkukból, kiegyezésekből, ócska mutyikból és korrupciókból, elhallgatásokból és hazugságokból álló magyar rendszerváltás, amely a régión belül egyedülálló módon tartotta a felszínen a posztkommunistákat, a szabad demokraták hathatós segítségével.
S íme, egy realista film, amely nagyon fontos, filmes szempontból műfajteremtő alkotás lehetne.
De félek, nem lesz az.
Talán van, aki még emlékszik: a nyolcvanas évek elejétől, a Kádár-rendszer válságának erősödésével megjelentek az első realista-dokumentarista játékfilmek – mint például a Dögkeselyű, A nagy generáció, a Roncsfilm, a Csók, anyu, a Falfúró és még sorolhatnám –, s a nyomorúságos magyar mindennapokról szóltak. A rendszerváltás évei után ez a filmes műfaj elhalt, helyette felszínre jött az alanyi jogú, senkit nem érdeklő művészfilmek sokasága, s húsz év után is ott tartunk, hogy nem éledt újjá a jó értelemben vett realista film, amely a rendszerváltásról és az elmúlt húsz évről szólna – ha kell, kegyetlenül, kíméletlen őszinteséggel.
A Terror Háza Múzeumban már hosszú hetek óta működik egy román alkotásokat bemutató filmklub, s ott világosan kiderül, hogy a román újhullámos filmesek elképesztően pontos és drámai, időnként tragikomikusan realista alkotásokban dolgozzák fel a közelmúltjukat és a jelenüket. Látva e filmeket, kifejezetten szomorúnak tartom, hogy a magyar film nem itt tart – tisztelet persze a kivételeknek.
Szóval félek, hogy Az ügynökök a paradicsomba mennek című alkotás nem lesz hagyományteremtő. Nem lesz, mert ezt a filmet szinte mindenki el akarja hallgatni. Mindenki úgy kíván tenni, mintha meg sem született volna.
Miért van ez így? Miért vagyunk még mindig befékezve? Mitől félünk még mindig? Miért nem hirdetjük és terjesztjük, hogy megszületett egy film, amely végre szembe mer nézni a magyar rendszerváltás hazugságaival? Vagy ha van okunk félelemre, akkor tényleg: a lelkekben is megtörtént a rendszerváltás Magyarországon? Vagy korántsem, s még mindig „félni kell” a posztkommunisták érzékenységétől, a szabad demokraták bosszújától, a political correct beszéd képviselőitől, hazai és külföldi véleményguruktól?
Csak nem az a baj, hogy a film főszereplője, a közismert, demokratikus ellenzéki figura, aki a film szerint végül együttműködik a kommunista titkosszolgálatokkal, nyilvánvalóan és egyértelműen az egyik főeszdéeszesről lett mintázva? Csak nem attól fél bárki is ebben az országban, hogy ezt ki szabad-e mondani? Nyugtassanak meg: ugye nem?
Mert ha mégis így lenne, akkor nagy baj van az országban. Akkor hazugságok és elhallgatások között élünk – és nem is olyan jól. Akkor nem merünk kibeszélni semmit, amit száz éve ki kellett volna beszélni. Nem merünk az elmaradt történelmi igazságtételről és lusztrációról beszélni, nem merünk a korrupciós összefonódásokról beszélni, nem merünk a cigánykérdésről mindenféle tabuk és a political correct nevű világbutító ökörségtől függetlenül beszélni, nem merünk a saját politikai táborunk hibáiról és bűneiről beszélni, és nem merünk a világhazugságokról és elhallgatásokról sem beszélni. Nem merünk szembenézni az underground- és internetirodalomban megjelenő dokumentumokkal, amelyek új színben mutatják be például a WTC-tornyok leomlásának történetét, a Bush-korszak és a mai Amerika törekvéseit, a „terrorism” mint kulcsszó megjelenésének mögöttes okait. Nem merünk rákérdezni arra, hogy a political correct beszédmód kinek, milyen hatalmi köröknek az érdeke, nem merünk belegondolni abba, hogy a neoliberális világfelfogás valójában milyen világtársadalmi problémákat igyekszik sajátságos módon „kezelni”.
Gyermekek vagyunk, világ- és itthoni hazugságok, elhallgatások balga, ostoba foglyai. Tény, hogy egy nagynevű filozófus, Wittgeinstein a Teológiai-filozófiai traktások című, utolsó műve legvégén azt írta: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Ez részben igaz. De amiről viszont lehet és kell beszélni, arról beszélni kell. Persze csak akkor, ha független, autonóm, felnőtt állampolgárokká akarunk válni.
