Ha az Újév tiszteletére szokás szerint megvonjuk az Óév társadalmi jelenségeinek, történéseinek mérlegét, aligha maradhat ki belőle az a törvényes, sőt többszörösen legitim kormány és kormányfő elleni gyűlölet cunami, amely a Soros hálózat által irányított és az általuk feltüzelt ellenzéki tüntetők (bértüntetők és önkéntesek) garázda, de lelki-szellemi értelemben is romboló megmozdulásait kísérte. Annyival inkább, minthogy részben az Óév végére eső adventi várakozás békéjét, áhítatát árnyékolta be, részben pedig a Saul Alinsky-féle forgatókönyv jegyében a randalírozás, a káoszteremtés folytatását helyezték kilátásba, további kormányellenes „tüntetések” formájában, illetve formátlanságában.
Felvetődik a kérdés, hogyan is állunk ma a két alapvető emberi érzelem, ösztön: a szeretet és a gyűlölet viszonyával, a klasszikus horatiusi „odii et amo”, „gyűlölök és szeretek”után több mint kétezer évvel, a mai, még mindig kereszténynek mondott Európában? Már a kereszténység előtt megjelentek az antik kultúrában az evangéliumi kereszténység irányába mutató mozzanatok. Gondoljunk a tragikus hősnő, Antigoné sorsára és szavaira: „gyűlölni nem, szeretni csak születtem én”. Ugyanez Áprily Lajos (aki talán Sophokles művét szerette legjobban az „írott szépségek” közül) a XX. század minden keserűségét magába foglaló Antigoné című versének megfogalmazásában: „Én gyűlöletre nem születtem,/ És itt szeretni nem lehet”. Valóban: a totalitarizmusok időszakában, de már az ezeket előkészítő századokban, minden olyan kulturális jelenségben amely az evangéliumok szeretet-kultuszától gyűlölet-kiiktatásától eltért, előbb-utóbb megfigyelhető: nem egyszerűen az ókori klasszikus egyensúly felbomlása, hanem az evangéliumok szellemiségével, tanításával való gyökeres szakítás, szembenállás. A szeretet tagadása, gyűlöletben való feloldódása. Még ha ideológusaik próbálták is ezt másképp magyarázni, értelmezni. A jeles baloldali publicista, Bálint György például, akit ugyancsak megérintett a marxizmus szellemisége, Nietzschére hivatkozik, mondván: ha valaki szeret valamit, gyűlöli annak ellenkezőjét. A részvétet megvető Nietzsche szavaival: „jaj a szeretőknek, ha nem tudnak egy lépéssel feljebb emelkedni, a részvét fölé!”.
Valójában az „elnyomott osztályok” iránti részvét, szolidaritás meghirdetése, ahogyan ez a működő szocializmus, kommunizmus gyakorlatából kiderült, leginkább arra volt jó, hogy ráirányítsa a frusztrált, elkeseredett tömegek gyűlöletét a hatalom-mániákusok útjában álló „osztályellenségre”, „kizsákmányolókra”, akiknek a vagyonára pályáztak (ahogyan a nácik is a zsidóságéra). Ez persze felételezte a kollektív bűnösség mélységesen antihumánus tételének elfogadását. Az „ős-patkány”, „a meg nem gondolt gondolat” által elhitetett emberek számára a gyűlölet vált mindennapi kenyérré. A totalitarizmusok vezéralakjai (Sztálin, Hitler, Rákosi stb.)iránti valós vagy kikényszerített, kizsarolt, tehát hazug „imádatnak” pedig vajmi kevés köze volt a szeretethez.
És mit látunk ma, a magát baloldalinak tételező, balliberális, neoliberális néven ismert politikai „filozófia” vagy inkább tömegmanipuláció részéről? A totalitarizmusok fent említett hagyományaihoz kapcsolódva gyűlöletet hirdetnek mindenki ellen, aki nem ért egyet velük, vagy aki hatalmi törekvéseik útjában áll. Hiszen ennek gyakorlására (bizonyos előttünk is jól ismert reflexeik ezt diktálják számukra) csakis nekik, kizárólag nekik adatott meg a jog, a rátermettség a „történelemtől”.
Valójában nem a történelemtől, hanem attól a pénzhatalomtól, háttréhatalomtól, amely a „befogadandó” bevándorlókat, akiknek a sorsáért felelős, álságos módon aljas eszközül használja az európai keresztény kultúra, civilizáció és az ehhez ragaszkodó európai fehér emberek ellen, akiknél ezt a ragaszkodást, identitástudatot tüstént megtorolandó rasszizmusnak kiáltja ki. Ugyanúgy halálos és a hajdani „elemi osztálygyűlölet” jegyében gyűlöletes ellenségnek tekintik mindazokat, akik nem értenek egyet azzal, hogy az „elnyomott” és „felszabadítandó” etnikai (a kisebbségi magyarság persze kivétel!), szexuális és vallási kisebbségek vegyék át az uralmat a többségi társadalom felett.
Az az intolerancia, amely minden tőlük eltérően, másképpen gondolkodóra a „nacionalista”, „fasiszta”, rasszista, „homofób” stb. bélyegek felragasztását követeli meg, ugyancsak a „kollektív bűnösség” patkánykórjának irányába mutat. Ezzel szemben az evangéliumokban gyökerező szeretet-központú világnézet még a valóban bűnös embert (például a tömeggyilkost) sem hajlandó gyűlölni, nem a konkrét embert, csupán annak bűneit, magát a bűnt. Érte, az emberért is imádkozik, hogy megtérése által szabaduljon meg ettől a bűntől és a (latens) bűntudattól. Mennyivel inkább imádkozik azokért, akiket veszélyeztetve lát! (Imalánc, magánkezdeményezésből fakadó közös ima a magyar miniszterelnökért, vagy a koncepciós per áldozatául esett erdélyi fiatalokért: Beke Istvánért, Szőcs Zoltánért.)
Aki emlékszik még a rendszerváltás első éveiben keletkezett, a felelősségre vonástól tartó posztkommunisták által gründolt „Tégy a gyűlölet ellen!” mozgalomra, annak a számára éles megvilágításban jelenik meg ez a mai napig érvényes és működő mentalitás. Aki nem fogadja el és nem veti alá magát a tömeggyilkosságot sem mellőző „világmegváltó” „világmegjavító” törekvéseknek, az maga gyűlölködik, és méltó az „elemi osztálygyűlölet” tanainak folytatását képező bánásmódra.
Örüljünk legalább annak, hogy tudjuk, miért nincs hatalmuk fölöttünk!
K.I.B.
