Amint az várható volt, Ludas Matyi ebben az évben háromszor verte el Döbrögit, vagyis: a jobboldal a parlamenti és az európai parlamenti választások után az önkormányzati választásokon is súlyos politikai verést mért a baloldalra.
A baloldal a rendszerváltás utáni legnagyobb mélypontjára süllyedt, s innentől rákényszerül a teljes újrakezdésre. Úgy is fogalmazhatnánk: szinte a nulláról indulnak, egyfajta politikai „zöldmezős” beruházásra van szükségük.
Mi vezetett idáig? Mik az okok?
A legelső, és kézenfekvő ok nyilvánvalóan a baloldal látványos szétesése a két tavaszi választás utáni időszakban. Ne feledjük el, hogy az április 6.-ai parlamenti választásokon a baloldali-balliberális pártok (MSZP, Együtt 2014, Demokratikus Koalíció, Párbeszéd Magyarországért, Magyar Liberális Párt) még összefogtak Kormányváltók címmel, de így sem tudták megközelíteni a Fidesz-KDNP-t: utóbbiak a parlamenti mandátumok 66,83, míg a baloldaliak együtt 19, 10 százalékát szerezték meg. (Pártlisták: Fidesz-KDNP 45,04, baloldal együtt 25, 67, Jobbik 20,30 százalék.) A baloldal ekkor vesztette el kormányváltó-párti státuszát, s zsugorodott középpárttá.
A parlamenti választási kudarc hatására úgy döntöttek, hogy a május 25.-ei európai parlamenti választásokon külön indulnak, hogy kiderüljön: kin, kiken múlhatott az április 6.-ai súlyos vereség, illetve melyik párt válhat a baloldal vezető erejévé. Ekkor jött számukra az újabb csapás: a Fidesz-KDNP 57,14 százalékot ért el, s a külön induló baloldali pártokat még a Jobbik is megelőzte a maga 14,29 százalékos eredményével! Ráadásul a „ki a domináns párt a baloldalon” kérdés sem dőlt el, helyette szétforgácsolódás következett be: az MSZP és a Demokratikus Koalíció (DK) egyaránt 9,52 százalékot szerzett, míg az ezúttal már közösen induló Együtt-PM pusztán 4,76 százalékot ért el (pontosan annyit, mint az LMP).
E két, K.O.-súlyú kudarc után nehezen tért magához a baloldal, sőt, valójában nem is igazán kelt fel a padlóról. Nyilvánvalóvá vált számukra a májusi „eredmények” után, hogy valamilyen szinten mégis össze kellene fogniuk, mert külön-külön esélytelenek lesznek az önkormányzati választásokon is. Tettek is erre ilyen-olyan kísérleteket, de ezek is szánalmasnak bizonyultak, s közben mind az MSZP-n, mind az Együtt-PM-en belül a bomlás és a belső megosztottság jelei is mutatkoztak. (Csak Gyurcsány maradt igazán „állva”, a liberálisokra meg nem érdemes sok szót vesztegetni.) Az októberre kialakult helyzet nem lehetett más, mint teljes zűrzavar és szétesettség: az ország különféle településein – jól nyomon követhető logika nélkül – hol összefogtak, hol külön indultak a pártok és jelöltjeik, volt, ahol részben összefogtak, részben nem. Az egész szétesési folyamat tragikomikussá vált a főpolgármester-jelölti casting-gal, majd burleszkbe ment át Falus Ferenc volt jelölt szerepléseivel, a végén pedig a Jolly Joker-ként megjelenő, örök túlélő Bokros Lajos felbukkanásával.
Ez tehát a nyilvánvaló és szembetűnő magyarázat a bal-balliberális oldal teljes bukására, ám végre vegyük észre a másik, legalább olyan fontos magyarázatot is: ez nem más, mint a jobboldali pártszövetségnek, jelesül a harmadik Orbán-kormánynak az első néhány hónapos jó teljesítménye. Az Orbán-kormány, illetve a Fidesz-KDNP töretlen népszerűsége elsősorban annak köszönhető, hogy választási ígéreteit betartva, folytatta a neoliberalizmussal véglegesen szakító, „néppárti” – de nem populista! – kormánypolitikáját; ígéreteihez híven folytatta a rezsicsökkentést, határozott lépéseket tett a mintegy másfél millió családot érintő devizahitelesek megmentése érdekekében, folytatta a pedagógus béremelést, a reprivatizációt, a nemzeti érdekek határozott védelmét a külpolitikai viszonyainkban, a nemzetközi közvélemény előtt.
Ez a kiszámíthatóság valódi tartalommal töltötte meg a „Folytatjuk!” jelszót, s hitelesítette az emberek szemében az Orbán-kormányzatot. A kormányzóképesség az egyik legfontosabb szempont a pártok versenyében, s jól látható, hogy az emberek döntő többsége jelenleg egyedül a Fidesz-KDNP-t látja kormányzóképes politikai erőnek. A baloldal ezt a képességét látványosan elveszítette, a Jobbik pedig még nem „puhult meg” annyira, másfelől szakmailag még nem vált annyira hitelessé, hogy a többség rájuk bízza az ország, vagy az önkormányzatok irányítását.
A baloldal bukásának e két oka mellett azonban még van egy harmadik is.
A Népszabadság az április 6.-ai választások másnapján leírta, hogy a kormányt váltani akaró szövetség egyik tagjának vezetője így sóhajtott fel hétfőn hajnalban, már kamerákon kívül: „semmit sem értettünk meg Magyarországból.”
Nos igen, ez a lényeg, a vastag betűs lényeg: a balliberálisok csak nem-eket tudtak és tudnak mondani (jobboldali diktatúra és antiszemitizmus dúl az országban, segítség!), s csatolt szervezeteikkel az unióba és a tengeren túlra rohangálnak feljelenteni az országot. Igen-jeik – átgondolt program, jövőkép, vízió Magyarországról – nincsenek.
Vagyis: nincs mondandójuk Magyarország állampolgárai számára. Most már jó lenne észrevenni, hogy valójában ők azok – s nem a jobboldal! -, akik semmit nem értettek meg az általuk ájultan tisztelt és imádott Nyugatból, a demokráciából.
Sportosan szólva tehát: csere van!
Fricz Tamás