Közeledik a mindenszentek ünnepe és a halottak napja. Természetes, ha figyelmünk az elmúlás kérdése felé fordul ezekben a napokban. Talán jót is tesz nekünk, ha szembenézünk vele, hiszen, mint oly’ sok másik esetben, itt is kiderülhet, hogy amit az ismeretlenre vetítünk rosszabb, mint a valóság!
Az ember nem tud beletörődni a halálba. Az, hogy valamiért véget ér az életem nem tűnik normálisnak. Tulajdonképpen mibe halunk bele? Persze, a legtöbben betegségbe, balesetbe stb., de van, aki „csak” végelgyengülésbe! Manapság szokás úgy beállítani a természetünket, hogy az evolúció számára hasznos módon működik, meg, hogy a szervezet mindig tudja mire van szüksége, csak meg kéne tanulnunk rá hallgatni, meg ilyenek. Közhelyesen, mindannyian tudjuk, hogy örökéletet ígérő gyógynövények, szerek minden héten kerülnek a palettára. De hát a halál ennek ellenére realitás. Pedig az nem logikus, hogy a szervezet egy idő után elkezdi leépíteni magát. Az sem érthető, hogy ha minden olyan egészséges és örökéletet adó, vagy a gondolatunk erejével ki tudjuk zárni a pusztulást, akkor mégis miért halunk meg végül? Ellentétes irányokat találunk akármerre nézünk: a természet minden része változik, pusztul, meghal, mi mégsem tudjuk elfogadni, mint normális folyamatot, hogy meg fogunk halni. Csak pökhendiek vagyunk? Túl nagyra értékeljünk a saját jelentőségünket?
Minden bizonnyal minél önközpontúbb egy ember világszemlélete, annál nehezebben békül bele a halál gondolatába. Amikor valaki legalább az evilági spiritualitást átéli, vagyis azt, hogy mind valamiféle nagy egész részei vagyunk, egyre jelentéktelenebbé válik számára az egyén élete. Van egyféle megnyugvás, amit ebben a világban is megközelíthetünk. De ehhez a legrosszabb, amit tehetünk magunkkal szemben, hogy egocentrikusan élünk.
Egy másik szempont, ami segít, hogy találni kell valamiféle életcélt. Ha valaki úgy él, hogy látja annak jelentőségét, súlyát, értelmét sokkal egyszerűbb a halált is elfogadnia. Hiszen, itt egy ún. „alternatív örökkévalóságot” élhet át. Valamiféleképpen mégiscsak tovább él, ha más nem a barátai, a családja emlékeiben, vagy a műveiben.
Oké, lehet tompítani a szorongást, de az életösztön – jó esetben – tovább munkálkodik! Akkor mire jó mindez? Válasz ez igazában? XVI. Benedek pápa is beszélt erről, és azt a képet társítja hozzá, hogy olyan, mintha az ember az értelmetlenség tengerén egyedüli csónakosként hánykolódna a maga értelmével. Segít bárhova kikötni az, hogy altruista életet élek és valami nagy dolgot teremtek a Földön? A felvilágosodás óta sokan állítják, hogy ezért kell a vallás, mint pótszer, hogy oldja ezt a szorongást. Ennyi? Újabb és újabb álmokat teremtünk, hogy élőnek érezzük magunkat?
Csakhogy a köznapi dolgokban is azt látjuk, hogy amikor valamivel el akarom terelni a figyelmemet a szorongásomról, akkor egyre nagyobb dózisban kell adagolnom azt, és egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül majd, hogy elfojtsam vele a félelmeimet. Márpedig sem az alterocentrikus életformák, sem a vallásosság körül nem hemzsegnek az emberek, akik egyre nagyobb dózisban szeretnének ezekből az állítólagos ópiumokból szerezni! Lehet, hogy valami más húzódik meg ezen folyamatok hátterében?
Mi, keresztény emberek, természetesen rendelkezünk tanítással ezzel kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy minél inkább szembe megy valami, vagy valaki a természetemmel, annál több stressz ér, ami idővel diszstresszé alakul át. És minél inkább megfelel az életem a természetének, annál kiegyensúlyozottabb vagyok. Éppenséggel, a Biblia ezt úgy mondja el, hogy aki bűnt követ el (szembe megy a természetével) az maga rombolja le az életét, de aki igyekszik bűn nélkül élni, (s ha elbukik is, szabadulást talál Istennél), azaz a természetének megfelelő módon rendezi be életét, az egyre teljesebb életet él. A mi hitünkből tudjuk, hogy a halállal azért nem tudunk békét kötni, mert az ellentétes a természetünkkel, és szintén természetünknél fogva, arra lettünk teremtve, hogy gyümölcsöt teremjünk, maradandó gyümölcsöt. Vagyis se az értelmetlen élet, se a halál véglegessége nem fér bele a természetünk rendjébe. Milyen szép az, ahogyan Isten terve láthatóvá válik az élő emberen!
A mulandóságom ajándék, mert megnyit egy olyan kaput, amin másként nem lépnék át, de amin túl nem a félelmeim, hanem a valóság maga vár. Mert, „a valóság Krisztusban van” (Kol 2,17). A legtöbb ember, igazában nem a haláltól magától fél, hanem vagy attól, ami előtte rá vár, vagy attól, ami utána. Mindezek azt sejtetik, hogy miközben a természetünktől valamelyest idegen a halál, a mulandóság mégis a jelen életünkhöz tartozik és annak valamiféle felszabadító hatása is van ránk nézve. Amíg nem találkozom ezzel az ismeretlennel, addig mindenféle félelmemet bele vetítem: a teljes pusztulást, a megsemmisülést. Ha meglátom, hogy ennek van örökértékű folytatása, helyére kerülnek a darabok a kirakósban!
Isten Jézusban éppen ezekre a félelmeinkre adott választ. Amikor az Ő feltámadását ünnepeljük húsvétkor, nekünk is hirdetik a jóhírt: van élet a halál után, mert az Krisztusban van. Éppen ezért, amikor a halottakra emlékezünk majd szerdán a lucernáriumban, a húsvéti gyertyát álljuk körbe, amely Jézust jelképezi. Ebből a fényből részesedünk, hogy lássuk meg, ami a szemnek láthatatlan: Isten választ adott rá, hogy mennyit jelent Neki az életünk. Elmondta, hogy a halálon túl az Élet vár, ha igent mondtunk a Vele való közösségre és el szándékozzuk utasítani a bűnt.
A Szentírás tanítja számunkra a Makkabeusok könyvében, hogy jó dolog imádkozni az elhunytainkért. Ez az imádság kísér most minket ezekben a napokban, hogy azok, akiktől már el kellett búcsúzunk, Hazaérkezzenek Isten országába. Azonban az Újszövetségben egyetlen áldozat van: Krisztus kereszthalála. Ezért, a legfontosabb felajánlás, ha a gyászmisékben, megemlékező misékben imádkozunk elhunyt szeretteinkért, amely Jézus áldozatának a jelenvalóvá válása. Itt a saját fájdalmunkat felajánlva az oltáron, belekapcsolódhatunk mi is ebbe a keresztáldozatba, hogy ne legyen céltalan a bánatunk, hanem értelmet leljen az átlényegülésben.
Molnár Miklós atya
Forrás: vasarnap.hu
