Régi igazság, hogy ha egy konfliktus szemben álló szereplőire az adott társadalom, kultúra érvényben levő normáit alkalmazzuk, akkor többnyire kiderül, ha csak nem akarunk fehér-fekete látásmóddal operálni, hogy mindkét fél hibáztatható. Csakhogy aligha egyenlő mértékben. Sőt, a különbség olykor meglehetősen nagy lehet.
Ez jut eszembe, valahányszor a finoman szólva nem mindig szakmai keretek között maradó kormányellenes pedagógus tüntetések híreit figyelem. Tekintsünk most el attól a gyanús mozzanattól, hogy némely szervezők buzgón hangoztatták, semmi közük sincs Soros Györgyhöz és az ő adományaihoz, noha semmiféle kormányzati nyilatkozat nem vádolta őket ezzel. Tekintsünk el attól is, hogy semleges szemlélő számára is rokonszenvesebb, ha valaki, mint a Nemzeti Erőforrás minisztere, elismeri, hogy központosítás terén „túltoltuk a biciklit”, mint az a valóban fekete-fehér, „nekünk mindenben igazunk van, a kormányzatnak semmiben” szemlélet. Inkább most arra fókuszáljunk, hogy a társadalom, sőt, a pedagógusok jelentős (lehetséges, vagy valószínű, hogy inkább nagyobbik) része legalább két kérdésben alighanem inkább a kormány oktatáspolitikájával ért egyet, és ezt meg is tudja indokolni. Akkor is, hogyha nem szervez kormánypárti tüntetést.
Az egyik a már említett központosítás, illetve a tananyag alapfokon történő, bizonyos fokú egységesítésének a szándéka, amely a különböző iskolák közötti átjárhatóságot is biztosítja. (Az persze más kérdés, hogy az önkormányzatok kezelésében levő, illetve maradó iskolák mennyire harmonizálnak ezzel a szándékkal és mennyire függő, illetve független ettől a szándék megvalósulása vagy meghiúsulása. ) Mondok egy példát, egy valóban politikai, de vállalhatóan és vállalandóan politikai szempontot. Gyakran tapasztalhattuk, hogy némely történelemtanárok 1956-ot vagy továbbra is ellenforradalomnak tanítják, vagy, jobbik esetben, elszabotálják, hogy megtanítsák a tanulóifjúságnak. Ennek lehetőségét olykor a tankönyvek nagy száma, a szabad tankönyvválasztás is megnövelte. És nem biztos, hogy ez már a múlté. Ez ugyan valóban csak egy, a történelem tárgyköréből, vagyis a számos-számtalan témakörből kiragadott probléma, de talán a hatvanadik évfordulón méltó arra, hogy megemlítsük. És hangsúlyozzuk, hogy egy ilyenfajta oktatói magatartás semmiképpen nem fér bele abba, amit „pluralista demokrácia” néven ismerünk és tartunk számon. Ez a példa talán érzékelteti azt is, hogy bizonyos értékek oktatásban való megjelenésének és megfelelő súlyának igenis, csak központi határozattal, ennek kifejezett és következetes képviseletével, illetve kiépített ellenőrző-minősítő rendszerrel lehet érvényt szerezni. Amelynek természetesen számos más funkciója is van, illetve lehetséges. Ne felejtsük el, hogy ezeknek az értékeknek a képviseletével a társadalom, sőt esetleg a pedagógusok nagyobbik hányada bízta meg a kormányt! Nem igen hallani a jelenlegi kormánypárt szavazóinak táborából olyanfajta szemrehányást, hogy ez a kormány szembe megy a maga által meghirdetett oktatási programmal, stratégiával, filozófiával.
A másik a tananyag, a követelmények csökkentésének a követelése, amely követelést a tüntetés résztvevői mind a tanárokra, mind a tanulókra vonatkozólag megfogalmazták. Arról, hogy tanárok megnövelt adminisztrációs terhei arányban vannak-e a béremelésükkel, (azaz, a „pedagógus életpálya-modell” perspektívái megérik-e nekik ilyen áron is), és hogy ez az adminisztrációs tevékenység mennyire fölösleges vagy mennyire fontos, mennyire elvárható, vagy mennyire nem, föltehetőleg még inkább lehet vitatkozni. Arról azonban, hogy a tananyagcsökkentés a tanulók „túlterhelésének” enyhítése érdekében valóban kívánatos-e, mint némelyek állították és állítják, már van néhány keserű tapasztalatunk. Még az „átkosból”. A történelem példájánál maradva, emlékszem egy magyar tanárnőre, aki, bár nem is történelem volt a másik szakja, a kötelező történelem érettségi eltörlésének kilátásba helyezésekor azt mondta a tanítványainak: „ne higgyetek azoknak, akik azt akarják, hogy kevesebbet tanuljatok, mert titeket megfosztanak történelmi tudatotoktól.” Másnap kiszállt a BM (egy szülő följelentette), és órájáról kihívatva az igazgatói irodában közölték vele, amikor védekezni próbált: „beszélgethetnénk erről akár rács mögött is, a Tolnai Lajos utcában!”
Most persze nem a történelmi tudatunkról, hanem a miniszterelnök által is hangsúlyozott versenyképességünkről van szó. A Magyar Bálint által meghirdetett és megvalósítani próbált liberális oktatáspolitika csökevényeként még sokakban él az a tévhit (megvezetettség), hogy a tanulónak nem tényekre, adatokra, nevekre, konkrét ismeretekre (Uram, bocsá’! memoriterre) van elsősorban (vagy egyáltalán) szüksége, hanem arra, hogy hol tud ezekhez hozzá férni. Annak elemzése, hogy ez miért tarthatatlan, és hogy mennyiben járul hozzá a versenyképességünk nemzetközi felmérések által is regisztrált csökkenéséhez, eléggé messzire vezetne. Az azonban elég feltűnő, hogy míg a konkrét ismeretek megkövetelése korántsem zárja ki, sőt inkább elősegíti az ismeretek hozzáférhetőségének megtanítását (a motiváció, a kíváncsiság fölkeltésével), a liberális oktatáspolitikusok ezt sokkal inkább az ismeretoktatás helyett, mintsem mellette képzelik el. Pedig a kettő inkább föltételezi, mintsem kizárja egymást. A készségek kialakításának szemszögéből is. Beleértve az összefüggés felismerés, a gondolkodás képességeinek a kialakítását is, amely megfelelő tényanyag megtanítása nélkül ugyancsak nincs, amire ráépüljön.
Nem hagyható figyelmen kívül persze az sem, hogy a diákság, sőt a szülők egy része valóban kevésbé teljesítmény orientált, a könnyebb ellenállás irányába mozdul el, és nem a tudás, hanem a formális eredmények (meg nem érdemelt érdemjegyek) elérésére törekszik. Magyarán: nem lát tovább az orránál. Hogy pedagógusok között ilyen nem létezhet, azért sem tehetjük tűzbe a kezünket, hiszen követelni mindig fárasztóbb és több erőfeszítést igényel, mint nem követelni. Azonban úgy tűnik, hogy még mindig, még ma is egy-egy osztályközösség nagyobbik fele becsüli azt a tanárt, aki tud, és szigorúan, következetesen követel is, mint azt, aki nem. Jól lehet, nem felejtkezhetünk el arról sem, mekkora sikere volt Veszprémben Kész Zoltán képviselő úrnak azzal a kijelentésével, hogy „a mai ifjúságnak a fő célja: marha kevés munkával marha sok pénzt keresni”. Vagy arról a cinikus „bonmot”-ról, hogy „aki dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni.”
El kell most már rugaszkodnunk véglegesen attól a társadalmi berendezkedéstől, amelyet Arany János úgy jellemez, hogy „a munka és vagyon/ Egymástól messze esnek,/ És a tökélyre vitt csalást/ Mondhatni rendszeresnek.” A versenyképességhez korrupciómentes társadalomra, ehhez pedig egységes, tiszta erkölcsi értékrendre és stabil identitástudatra van szükségünk. Hol kezdjük ennek a kialakítását, bármennyire még csak a kezdeteknél járunk is, ha nem az iskolában? Ezért is nem mindegy valóban az oktatásügyben a „mit?, a „mennyit?” és a „hogyan?” kérdése.
Akkor is, ha az úgynevezett liberális oktatáspolitika a világnézeti semlegességet forszírozza, a nevelést pedig, (akárcsak az erkölcstan nevű tantárgyat) szívesen kigolyózná az oktatási rendszerből. Nem fogjuk hagyni!
K.I.B.
