Új dühösek
Nem hivatkoznék nevekre, nem sorolom a bomlasztástudományban élenjáró, a puccsolásban nemzetközi hírű tudósnak számító társadalom-mechanikusokat. Lassan már itthon is közszájon forognak, s az a szeleverdi helyzet állt elő, hogy a puccsolni vágyók épp úgy rájuk hivatkoznak, mint a sarkát megvetni igyekvő nemzeti oldal. Legutóbb a valóban tengerszint alatti üzemmódra kapcsolt HIR-TV fúriáitól hallottam: a kormány használja azokat a bomlasztáselméleteket, amiket Kis János-ék igyekeznek alkalmazni 2010 óta – a demokratikus, polgári kormány erőszakos megdöntése érdekében. Az első SZDSZ-es kísérlet az elhíresült taxis-sztrájk volt, napjaink taxisai (egy gyönge kis uber hisztitől eltekintve) a kormánybuktatásba befogott, pedagógusoknak nevezett kerékkötők. A taxis flaszteren él, olyan is – öklében bízó jassz. A liberális pedagógussal csínján kell bánni! Ő szellemi munkás, hiú és sértődékeny, meglehetőst rátarti és hisztis! Őt bizony nem szabad megsérteni olyan oktatási rendszerrel, amit nem ő talált ki, legyen az akár az élhető világ lehető legjobb rendszere! Sértés, ha nincs megfelelő jövedelme, de sértés a fizetésemelés is. Őt akarnák így, hátulról, mint duzzogó kölyköt holmi csokival leszerelni, – őt, az értelmiségit? Aki ráadásul kettős minőségű, hiszen a jövő értelmiségi generációinak nevelése is rá van bízva!? Az ilyen, pedagógusnak nevezett valami soha nem tűnődik el a hisztérikának kitanított bugris és a valódi értelmiségi közötti különbségen.
A hámba fogott pedagógus tehát dühöng, tüntet, táblakrétát követel ott is, ahol már csak interaktív táblák vannak, passzív ellenáll, szabotál és destruál. Azért se végzi el a rendszer kívánta feladatot, és ordít, hogy minden összedől. Szívesen jár csapatépítő tréningekre, táborokba, és használ saját céljaira bármit, amihez hozzáfér. A pedagógus liberális iskolarendszerből bújik elő, ergo maga is liberális, és kussol, ha liberális kormány liberális fecsegéssel és lenyúlással nyuvasztja ki az országot, s benne az oktatásügyet – saját, belső céljaira fenntartva egy-két valódi iskolát. A többszörösen kontraszelektált, liberális pedagógusnak követelődzése közben nem fordul meg a fejében, hogy mennyire élethivatás szerint pedagógus ő, és mennyire ragadt bent a „jobb híján” mocsarában? Zuhanó színvonalról szónokolva kiabálja rekedtre magát, de lapított Magyar Bálint ámokfutásakor. Mellesleg: a színvonal valóban zuhan. A már akkor túlterhelt Petőfi óta zuhan, aki az éhhalál szélén tántorogva, az országban télen-nyáron gyalogosan vándorolva művelte elméjét, tanult meg három nyelvet, negyedikként mesteri fokon édes anyanyelvét. A színvonal valóban zuhan, mióta a fasori gimnázium nem bocsájt ki több maturálót, mióta bolsevik hordák nyargalták keresztül-kasul az oktatás mezejét, mióta félművelt és félhülye újliberálisok gyakorolják és teljesítik ki rajta szabadságfokaikat.
A valóban pedagógus igyekszik tanítani és nevelni, s megüti, ha a széthordás ellen felállított rendszer merevsége visszaüzen neki: ebben a hónapban már húsz fénymásolatot készített, többre nincs se joga, se lehetősége! A létszámbeli, de nem pedagógus dohog, nem tanít, frakciózik, és a ki tudja mikor, honnan előkerült, szakszervezeti vezetőnek nevezett, amúgy milliós fizetésű, önigazolt véleményvezérek szavára figyel. Nem hajlandó tárgyalni, pontokba szedve diktál. Előbb az államtitkárt, majd a minisztert, végül a miniszterelnököt! Úgy viselkedik, mint harcra nevelt buldog, ha nyaki ütőérre harap: most aztán nem enged!
Pedig a háttérben az elaggott mosónőkülsejűek, a dadogók, makogók, hebegők, hadarók és pöszézők, alpári jópofák, kinyúlt gondolatúak és korpás beszédűek, vécépapírsálba burkolódzó orrpöfögők és izzadó homlokú körbebeszélők, – mind-mind csupán egy valamiben értenek egyet egymással: nincs kire cserélni!
Ők cserélni akarnak, mert hát olyanok a viszonyok amilyenek, – ugye! És addig mondják, ismételik, visszhangozzák egymás közt, hogy a végén elhiszik maguknak: borzalmas időket élünk, de minden alkalommal hozzáteszik: nincs kire cserélni! Reménykednek. Hátha felébred valahol egy Csipkerózsika, átbucskázik fején a Medveherceg, torkából kiköhögi a csutkát Hófehérke, vagy legalább valahol egy Kuka leveszi sityakját, s letörli képéről a vigyort: no, itt vagyok, – de senki! Csupán a nagy egyetértés. Ebben osztozom velük. Illetve, két dologban értek egyet ezzel a nyavalygós társasággal: fönt van a fönt, és lent van a lent. Az ég fönt van, a föld pedig lent. Ez az egyik. A másik: égen és földön nincs senki!
Bár, ahogy ismerem az überokosokat, hamarost képesek bebizonyítani, mennyire nem vagyok tisztában az irányokkal, de attól még az az egy, az az utolsó egy szem megmarad!
M.G.
