Tisztelt Alapítvány!
Miután Önöktől igen megtisztelő, a Civil Akadémia 2018. szeptember 3-ai rendezvényére szóló meghívó érkezett számomra augusztus 22-ei keltezéssel, ám – lévén jelenleg is praktizáló háziorvos, aki hétköznapokon elsőrendű kötelességemnek a fővárostól igen távoli helységben, a felső-bácskai Felsőszentivánon betegellátási kötelezettségemnek teljesítését tekintem – a rendezvényen személyesen megjelenni nem tudok ugyan, de – élve az Önök által kínált lehetőséggel – egy bizonyos „kérdés” megtárgyalására kérem az Akadémia rendezvényén majdan résztvevőket.
A kérdés annak a „nemzeti alkoholpolitika” tárgykörének a résztvevők általi megvitatására vonatkozik, amelyet korábban jó néhány „nemzetben gondolkodó” hazánkfia már jó ideje szorgalmaz, ám máig „adóssága” politika-formálóinknak. Mellékleteim egyike azon kéziratom, amely némi átfazonírozást követően a Magyar Idők 2017. július 1-jei számának 10. oldalán Az alkoholpolitika adóssága címen került publikálásra, míg a másik a Review Press által került közzétételre 2018. június 11-én. Azokat amolyan háttér-információ nyújtásának szándékával küldöm meg Önöknek.
Tisztelettel,
dr. P. Á.
háziorvos, belgyógyász és addiktológus szakorvos, aranykoszorús címzetes főorvos
NEMZETI ALKOHOLPOLITIKA – A NEMZETPOLITIKA MÁIG NAGY ADÓSSÁGA
Dr. Péter Árpád
Aligha megkérdőjelezhető, hogy hazánk jelenlegi, nemzeti szuverenitásra törekvő és távlatokban előrelátó nemzetpolitikája a nemzetalkotó többség bizalmát élvezi (fogalmazhatnánk úgy is: azon alapul). A legutóbbi országgyűlési képviselői választások során kétharmados többséggel újraválasztott népképviselet mind parlamentáris, mind kormányzati szinten – megannyi hadszíntéren – becsülettel „teszi a dolgát”; annak köszönhetően pedig a szakpolitika szintjén számos területen – mint pl. nemzetegyesítés, határ- és családvédelem, foglalkoztatás, bérek felzárkóztatása, gazdaság kifehérítése – olyan eredményeket mutat fel, amelyek jó esélyét nyújtják annak, hogy a 2018. évi választásokon (kívülről is, belülről is jócskán érkező gáncsoskodás ellenére) újra a nemzeti oldal képviselete nyerje el a többség bizalmát.
Amit e sorok írója – távolról sem egyedüliként – nemzetpolitikánk, különösen pedig a 2010-től kibontakozott, 2014-ben újabb és még erősebb fundamentumra épülhető, jelenlegi nemzetpolitikánk máig meglévő, nagy adósságának tartja, hogy annak nem tartozéka, elengedhetetlen, szerves része a nemzeti alkoholpolitika. Miért is?
Az egykor a „bori menetből” szerencsés körülmények közt Baján szabadult, és Szegeden, még orvos-egyetemista korában az „ifjúkommunisták” élharcosává vált Levendel László (a „túlélő”, a pályája derekán tüdőgyógyászból „botcsinálta alkohológussá” lett, később az Országos Alkohológiai Intézet igazgatói címét elnyert személyiség) már jóval halála előtt ’56 megveretésére vezette vissza azt a társadalmi anómiát, amely televényét képezte hazánkban, az un. gulyáskommunizmus évtizedeiben az össznépi italozásnak. Annak, minek következtében országunk a múlt század 80-as éveinek derekára „Európa beteg országává” vált. Mint egészségpolitikusnak, nem kis része volt abban, hogy az akkor tájt már a „nagypolitika” szintjén is szinte világszerte a figyelem előterébe került „alkoholjárvány” ellen társadalmi összefogással induljon offenzíva. (Megj. : Történt mindez közel egy időben a „gorbacsovi alkoholpolitika” gőzhengerként beindulásával, mely utolsó, heroikus kísérlet volt a mindenekelőtt gazdaságilag és „emberanyagban” ellehetetlenült „nagy testvér”, a XX. század pestise, az alkoholizmus által hatványozottan megbetegített és halódó Szovjetunió életben tartására.)
Másik, a hazai alkoholizmus elleni küzdelemben is elévülhetetlen érdemeket szerzett orvos-személyiség, Buda Béla 1992-ben megjelent, Az alkohológia új távlatai című kötetében „az alkohol rendkívül súlyos kárait” illetően így fogalmaz: „… már a hetvenes években… tudtuk, hogy néhány tízezernyi többlethalálozás róható fel az alkoholnak”. A híres brit pszichiáter, R.E.Kendell egy 1979-ben megjelent cikkében leírt állításokat ő maga is „alapvetően igazak”-nak értékeli. Tárgyunk szempontjából ezek legfontosabbika: „Az alkoholizmus elleni medicina éppen annyira tehetetlen, mint a modern háború sérülései és egészségkárosodásai ellen; a megoldást általános társadalmi szinten kell keresni. Be kell látnunk, hogy az alkoholizmus politikai probléma, hiszen a megoldáshoz közelebb vivő intézkedések politikai jellegűek… A szerző nem azt hirdeti, hogy az alkoholistákat ne kezeljék orvosok és javítsák az orvosi, egészségügyi ellátás színvonalát… csak azt akarja, hogy reálisan nézzünk szembe a problémával… Politikai intézkedések kellenek…
E helyt – értelemszerűen – nem kerülhet citálásra az alkohológia mára tengernyivé duzzadt irodalmának szinte számolatlan idevágó passzusa; sem az alkoholizmus elleni küzdelem több évezredes múltjában akár csak a törvényalkotás területén megvalósult és átmeneti eredményekkel járt ellenregulációs lépések legfontosabbjainak felemlítése; sem azok további néven nevezése, akiknek tevékenysége mérföldkövet jelentett a költő, Juhász Gyula által „az alkoholizmus falánk, emberirtó sárkánytorka”-ként említett közellenség elleni hadakozásban (és akiket másik költőóriásunk, Ady Endre így titulált: „részegjei a józanságnak”). [:Megj. : Ezekre vonatkozóan is némi kiegészítő információkkal szolgál e sorok írójának az akkor még sokak által „kedveltebb” Magyar Nemzet 2014. novemberi 10-ei, december 12-ei és 2015. március 20-ai számaiban megjelent cikksorozata, amely azok után és annak apropóján íródott, hogy a közmédia hírül adta: „a tárca asztalán az alkoholstratégia tervezete”. Az a tervezet, amelynek elkészülte – bizonyos források szerint – 2014. májusára datálható, és amely akkoriban társadalmi egyeztetésre várt, az alkoholprobléma visszaszorítását a 2014-2018. közötti időszakra nézvést célozta, ám életbe léptetésére sor nem került. :] ]
Annak dióhéjba zártan ismertetése azonban, hogy határainkon túl hogyan állnak a kérdéshez, nem megkerülhető. Nos, az interneten elérhető adatok szerint – a 2014. évi állapotokra vonatkozóan – „Az EU országainak legtöbbjében létezik nemzeti, mégpedig a legtöbb államban a parlament, ill. a kormányzat által felügyelt és koordinált alkoholpolitika – ez alól csak 7 ország, köztük hazánk kivétel.”. Mármost hogy Európa térképén miért éppen hazánk a kivételek egyike e tekintetben, az e sorok írója számára is – és állítható, sokan mások számára is – rejtély. Hiánya másként nem, mint a nemzetpolitika nagy adósságaként fogható fel. A miért is? – kérdésfelvetést megismételve, annak jogosságát újabb érvekkel alátámasztandó, megint csak néhány múltbéli történés, ill. „helyzetkép” felidézése kívánatos. „A sárkánytorok mohóságát az Egészségügyi Világszervezet végképp felismerve fogalmazta meg 1978-ben Alma Ata-i deklarációjában máig érvényét nem vesztett kulcsmondatát: „Sem az egészség, sem az élet megtartásában mindaddig nem számíthatunk átütő sikerre, amíg a társadalmak hathatós választ nem adnak az alkoholizmus kihívására!”. Samu István pszichiáter Budapesten, 1987. június 24-én egy, az MTESZ székházában tartott bizottsági ülésen így fogalmazott: „Máig valóságos alkoholos holokausztot szenvedett nemzetünk”. Az Alkohológiai füzetek 1994-ben megjelent, 28. kötetében leírtak szerint „az alkoholizmus közös gondunk”: a trianoni határon túli nemzetrészek magyarságát ugyanúgy tizedeli, mint „itteni” honfitársainkat. Hasonló megállapításra jutott a Magyar Egészségügyi Társaság (MET) és annak Vajdasági Tagozata által rendezett, Palicsfürdőn, 2013. októberében sorra került 19. Vajdasági Tudományos Konferencia előadógárdája és hallgatósága. Ti. arra, hogy „az alkohol visszaélésszerű vagy már mértékvesztett fogyasztására visszavezethető problémák rendkívül elterjedtek, nagyon megterhelik az egészségügyi ellátó rendszert, amellett jelentős szerepük van a halálozásban, különösen a „korai halálozásban”… mind az alkohol visszaélésszerű fogyasztása, mind a több százezer honfitársunk esetében alkoholfüggőségbe/krónikus alkoholbetegségbe torkollott alkoholizmus elleni küzdelem csak nemzeti összefogással, nemzeti alkoholpolitika kimunkálásával és talaján járhat eredménnyel”. Mármost hogy történetesen Svédország esetében melyik jelentette a nemzetpolitika szintjén a kulcskérdést az Európai Unióhoz történő csatlakozás eldöntésének idején, arra nézvést a WIKIPÉDIA nyújt információt. Közelebbről azt, hogy „minimális többséggel fogadták el a csatlakozást, oka: a svéd… alkoholpolitika féltése! Kívül maradt az EURO-övezeten is – alkoholpolitikája egyediségét is megtartotta.”
Egy 2014-ben megjelent, e-formában e sorok írójának gépére is eljutott, közel másfélszáz oldalnyi terjedelmű WHO-dokumentum egyik oldalán Európa „alkohol-térképe” látható. Azon hazánk a „pirosak”, azaz az alkohol(izmus)tól leginkább fertőzöttek mezőnyében látható (mintegy bizonyítékául annak, hogy hazánk lakossága körében változatlanul dívik a varsói Wald (pszichiáter) professzor által vagy húsz évvel ezelőtt egy WHO-tanácskozáson„ruszkoid”-nak mondott ivási norma; amely azokban az évtizedekben és azon országokban vált uralkodóvá, amelyekben a „béketáborhoz” tartoztunk magunk is, és amelyek hozzánk hasonlóan oda tartoztak). Bizony, a nemzetpolitika részeként e térképen is lenne mit „fehéríteni”! Nem utolsó sorban gazdaságpolitikai megfontolásokból! Főképp, ha a 2003-as WHO-adat trendjében lényeges változást nem mutatna. Akkor ugyanis „a magyar gazdaságra nézvést adóbevétel szeszből 150 Mrd. , alkohol okozta kár 700 Mrd.” volt a viszonyított érték. De, tudjuk, az alkoholjárvány megfékezése, az alkoholkárok minimalizálása érdekében nem egyéb célt, mint az embermentést kell kitűzni! Megelőzni azt, hogy honfitársaink „a falánk, emberirtó sárkánytorok” közelébe kerüljenek, vagy abban elnyelődve végezzék be életüket!
Befejezésül: e sorok írója abban a megtiszteltetésben részesült, hogy – a rendezők meghívására – hazánkból egyedüliként tarthatott élőszóban elhangzott előadást a 2014. februárjában Dubaiban megrendezésre került 6th International Conference on Drug Discovery & Therapy egyik szekciójának ülésén. Módja nyílt ezáltal, hogy a világból összesereglett 500 – közte 4 Nobel-díjas – gyógyszerkutatónak és a terápia területén nevet szerzett kollégájának feltegye a kérdést: mikorra várható, hogy rendelkezésünkre álljon egy, az alkoholizmus megelőzését, ill. idejekorán kezelését hatékonyan szolgáló gyógyszer kifejlesztése, ill. piacra kerülése. Miután e kérdésére sem ott helyben, sem azóta ígéretes választ nem kapott, úgy tűnik, egyelőre – és lehet, még jó ideig – az alkoholizmus (kiváltképp elsődleges!) megelőzése terén, a Föld kerekén, nem mástól, mint a nemzeti alkoholpolitiká(k)tól remélhetünk elsősorban eredményt. Ezúttal és e helyt – magától értetődően, másokhoz, nevezetesen nemzetpolitikánk alakítóihoz és felelőseihez intézvén kellő tisztelettel kérdést – az így fogalmazódik: mikorra remélhető nemzetpolitikánk nagy adósságának eliminálása, saját nemzeti alkoholpolitikánk megszületése és törvénybe iktatása? Ugyan mikor máskor, és ugyan kiktől mástól remélhetjük azt, mint ez idő tájt, vagy a közeli jövőben, mikor is a nemzetpolitikát döntően formálók javarésze „nemzetben gondolkodó”, és mint ilyen – megannyi hadszíntéren – becsülettel „teszi a dolgát”.
A szerző falusi háziorvos, belgyógyász és addiktológus szakorvos, címzetes főorvos
