Recenzió Szájer József: „A nemzetek Európájának feltámasztása” című írásáról
„Nem létezhet más Európa, mint a [nemzet]államok Európája” – jelentette ki Charles de Gaulle francia elnök az 1962. május 15-i párizsi sajtótájékoztatón, miután az Európai Gazdasági Közösség (EGK) Miniszteri Tanácsa a római szerződésben rögzített integrációs folyamat felgyorsításáról határozott.
A francia államfő a második világháború lezárásától kezdődően, egészen az államfői mandátumának 1969-es lejártáig az európai államok egyesülésén és szoros együttműködésén dolgozott – ebben látta az európai hatalom növelésének lehetőségét –, ugyanakkor mindvégig határozottan elutasította a nemzeti szuverenitás felszámolásának gondolatát és a közösségi intézmények szupranacionális (nemzetek feletti) jellegét.
A „nemzetek Európáját” kívánta megvalósítani, egy olyan európai közösséget, amelyben a tagállamok a gyakori kormányközi konzultációk révén gazdasági és politikai szinten is szorosan együttműködnek egymással, eközben azonban – mások mellett az egyhangú döntéshozatal révén – megőrzik szuverenitásukat és szabadságukat.
Ennek a történelmi jelentőségű munkának a hivatalos programja, a Fouchet-terv részleteinek ismertetésén keresztül egzakt módon elemzi Szájer József: „A nemzetek Európájának feltámasztása” című hiánypótló, tanulmánya a De Gaulle-i koncepció elutasítása óta eltelt több mint 60 évnyi időszak alatt, az eredeti alapelveitől fokozatosan eltávolodó, önfeladása és föderalista céljai következtében napjainkra a permanens válság állapotában szenvedő Európai Unió működését.
Miközben a nemzetállamok önrendelkezésén és szabadságán alapú irányváltás napjainkban megteremtődő történelmijelentőségű esélyének kontextusában, az integráció saját alapértékeiből kiinduló újragondolásának alapjait is lefekteti, egyszersmind felhívva a figyelmet arra az egyetemes igazságra, miszerint a jelen sikerének (az unió megreformálása) előfeltétele a múlt tapasztalatainak ismereteés az azokból való építkezés.
A szerző bevezetésként bemutatja Christian Fouchet, Franciaország dániai nagykövete által fémjelzett, hivatalos nevén „Traité établissant une Union d’États” („Az államok unióját létrehozó szerződés”) terv kiváltó okait és céljait, világos párhuzamot jelenítve meg Charles de Gaulle múltbéli, illetve a szuverenista európai politikai erők jelenlegi törekvései között.
Ugyanis a francia államfő és vezetés már nem sokkal az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) és az Európai Atomenergia-közösséget (Euratom) létrehozó, 1958. január 1-jén hatályba lépő Római Szerződések után komoly aggályokat támasztott az integráció irányával összefüggésben.
A közösség intézményeinek működését látván nőttek az aggodalmaik amiatt, hogy azok a tagok fölé kerekednek, úgy érezték, hogy cselekvési szabadságuk korlátozva van. Többek között a közös bíróság túl ambiciózus magatartása is nemtetszésüket váltotta ki. Ezt a napjainkban is fennálló jelenséget jellemezte Orbán Viktor miniszterelnök Magyarország történetének legnagyobb diplomáciai eseményén, az Európai Politikai Közösség (EPC) budapesti találkozója után tartott sajtótájékoztatón a demokratikus úton megválasztott, szuverén tagállami vezetők szándékait akadályozó „bírósági aktivizmusként”.
De Gaulle tervének célja a már akkor hatalmi túlzásokba eső közös intézmények megreformálása volt, az integráció irányának a föderalizmustól a konföderáció felé történő eltolásával. Elképzelései szerint a legfőbb döntési jogok a tagországok kormányaiból álló, konszenzusos döntéshozatal elve mentén működő testületnél lettek volna – vagyis minden tagállamot, minden ügyben megillette volna a vétójog, így hozva létre a politikailag egységes, szuverén nemzetállamokon alapuló, autonóm európai közösséget.
A gazdasági közösségbe tömörült országok (Hatok: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország) vezetői azonban nem fogadták el (1962) a francia államfő nemzeti szuverenitást és az európai integrációt egyszerre megőrizni kívánó tervét, amely döntést tanulmányában Szájer József az európai projekt kritikus fordulópontjaként értékel. Nemcsak azért, mert ezzel a döntésükkel Európa akkori vezetői elszalasztották a szuverenitásra alapított Európa megteremtésének történelmi lehetőségét, hanem mert az azóta eltelt időben egy, a föderalista iránnyal szembeni, számottevő politikai háttérrel bíró, alternatív Európa-program sem keletkezhetett: „nem engedték, hogy a tárgyalóasztalokig olyan még egyszer eljusson”.
De Gaulle nemzetek Európája koncepciójának elutasítása kétségkívül az európai integráció saját eredeti alapelveitől és céljaitól – vagyis az egyenrangúság, az önkéntesség, valamint az egymás iránti tisztelet értékei mentén, az őt alkotó szuverén nemzetek kölcsönös (elsősorban gazdasági) előnyök érdekében közösen cselekvő együttműködésétől – történő eltávolodás nulladik lépéseként értékelhető.
A szerző kiemeli, hogy az Európai Unió mostani válságos helyzetének oka, hogy ezek az eredeti princípiumok „mára hatalmi mestertervvé torzultak”, amely vitathatatlanul arra vezethető vissza, hogy Európa polgárai egykoron sem, és napjainkban sem szólhatnak bele az európai építkezés folyamatába: „az európai projekt hátat fordított […] az őt létrehozó legfontosabb európai vívmánynak, egy több ezer esztendős hagyománynak, a demokráciának és a szabadságnak”. Egyben figyelmeztet arra, hogy kevesebb mint 70 évvel De Gaulle elnök nemzetek Európájáról alkotott tervének elutasítása után, az Európai Egyesült Államok birodalmi tervét dédelgetőknek már csak néhány – leginkább kül- és biztonságpolitikai – kérdést, nemzeti szuverenitás-maradványt kell eltávolítaniuk az útból, hogy egykor még utópisztikusnak tűnő céljaikat elérhessék.
Szájer József ugyanakkor nemcsak a válságot kiváltó okokat diagnosztizálja, hanem a Fouchet-terv örökségéhez nyúlva, annak szellemében egyszersmind az új szabad, demokratikus, közös Európa újragondolásának alapjait is megalkotja. E reform kiinduló pontjaként pedig az unió minden közös intézményének, valamennyi papíron vagy valóságban létező hatáskörének a vizsgálat alá vonását jelöli meg. Ennek során két egyszerű teszt alkalmazását javasolja: az észszerűség tesztjét, vagyis, hogy van-e szükség európai felhatalmazásra ahhoz, hogy az adott feladatot el lehessen látni? Illetve az akarat tesztjét, azaz, hogy kívánják-e az egyes európai tagországok az adott kérdést az európai szintű döntéshozatalba (újra vagy újonnan) betenni, vagy sem?
„De vajon az Unió vezetői miért változtatnának, ha a sorozatos válságok, kudarcok ellenére sem rendült meg az önbizalmuk?”. Teszi fel jogosan a kérdést a szerző, amelyre a választ is azonnal megadja: „Csakis az erő. A demokrácia és a szabadság ereje. Az európai polgárok szavazatai”. Ezt az erőt pedig az Európai Patriótákban látja, ezzel megjelenítve az éles különbséget a múlt és a jelen, a nemzeti szuverenitás elkötelezett „magányos harcosa”, Charles de Gaulle elnök, illetve a szuverenista politikai erők fokozódó európai szövetségének jelenlegi lehetőségei között.
A Le Monde egy Magyarországgal foglalkozó egyik korábbi cikkében Orbán politikáját egyenesen a francia tábornokéhoz hasonlítja a szerző: “Charles de Gaulle tábornokhoz hasonlóan a magyar miniszterelnök a múlttal való szakítást testesíti meg és az erős állam visszatérését hirdeti. A kommunista rezsim ellenzékének történelmi személyisége most a kapitalizmus félresiklásait támadja”. De Gaulle a saját maga módján írta át a történelmet (Maurice Vaisse), ahogy Orbán is teszi szupranaionális és nacionális síkon. Erős, patrióta államfelfogás jellemezte „a hagyományos tévelygéssekkel szemben”, ahogy Orbánt is.
A tábornok mélyen hitt abban, hogy a szuverén európai nemzetek konföderációja a kulcsa a kontinens naggyá válásának, ahogy Orbán is. Charles de Gaulle több évtizeden keresztül meghatározó politikusa és államférfije volt hazájának – és ha gaullizmusról beszélhettünk akkoriban, akkor időszerű belátni, hogy a XXI. századi Európában ezt most vélhetőleg orbánizmusnak hívják. Azzal az előfeltevéssel, hogy Orbán sem azért jött, hogy eltörölje, hanem inkább, hogy „tökéletesítse a törvényt.”
A fentiek is megerősíthetnek abban, hogy a Patrióták Európáért (Patriots for Europe) frakció közelmúltbeli megalakulásával Európa politikai térképén szervezett politikai formában is megjelent az erő. Az erő, amely Charles de Gaulle szellemi öröksége mentén, a múlt tapasztalataiból tanulva, élni tud a(z) – egykoron elszalasztott – történelmi lehetőséggel, és felvállalva a felelősséget, meg tudja alkotni a nemzeti szuverenitásra épülő Európa programját, átformálva ezzel az 1962-ben tévútra terelt Európai Uniót.
Szerző: Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Forrás: Alaptörvényblog
Egy elszalasztott történelmi lehetőség beteljesítésének hajnalán — Civilek Infó
