IGOR JANKE
Az ORBÁN VIKTOR-sztori egy lengyel újságíró szemével.
Rézbong kiadó. 2013.
204-207. oldal:
Amikor 1998-ban Orbán Viktor miniszterelnök lett, egyik legelső külföldi útja a Vatikánba vezetett, ahol II. János Pál pápával találkozott. „A pápának és Sodano bíborosnak elmondtam, hogy Magyarországon nem az állam és az egyház szétválasztására helyezik a hangsúlyt, mert ezen már túl vagyunk. Szükség van azonban minden jóakaratú ember együttműködésére a közös, jobb jövő érdekében. Ezért az állam és az egyház viszonyában is azt fogjuk keresni, hogy hol tudunk majd együttműködni az egész nemzet érdekében” – mondta vatikáni látogatása után az a politikus, aki hat évvel korábban még az egyház ellenfele volt.
Orbán Viktor vallási életében a 2000. év volt a következő fontos állomás. Kormánya nagyszabású millenniumi ünnepségeket rendezett, amelyek egyszerre emlékeztek meg Magyarország államiságának létrejöttéről és arról, hogy ezer évvel korábban kapta meg I. István király a koronát II. Szilveszter pápától. Annak idején ezzel az aktussal fogadták be az országot az európai keresztény közösségbe. Budapesten a kormány ünnepélyes keretek között szállíttatta át a Szent Koronát, a magyar államiság jelképét az országgyűlés és a kormány székhelyére, az Országházba. A Fidesz törekvéseinek eredményeként a konstantinápolyi pátriárka Szent Istvánt, az első Árpád-házi magyar királyt hivatalosan a pravoszláv egyház szentjeinek sorába emelte.
Orbán megérett arra, hagy újabb lépést tegyen az Istenhez vezető úton. Ugyanebben az évben konfirmált, ami a keresztény érettség jele, a hit személyes és tudatos megvallása, a Jézushoz való tartozás vállalása. Orbán, ahogyan a templomi esküvőre, úgy erre az eseményre is hosszasan készülődött. Több mint fél éven keresztül, heti egy alkalommal, késő este, amikor már végzett a kormányzati teendőkkel, gyalogosan átsétált az Országházból abba a református templomba, ahol lelkész barátja várta. Általában másfél órán át beszélgettek. Az a politikus, aki konok harcot vívott a posztkommunistákkal és a liberálisokkal, miniszterelnökként reggeltől estig az ország megreformálásán ügyködött, hétvégente focizni ment egy ötödik ligás, falusi csapatba, még arra is időt tudott szakítani, hagy hitről, Istenről, értékrendről folytasson valakivel eszmecserét.
A konfirmáció mindössze tízfős szűk körben, a média kizárásával zajlott le. Barátai azt állítják, hagy Orbán nagyon mélyen átélte az ünnepi eseményt. A konfirmáció keretében a következő, egyszerű kérdésre kell válaszolnia: „Megfogadod-e, hogy Jézus Krisztusnak igaz követője és a református egyháznak hűséges tagja leszel?”. A konfirmálónak rövid „igen” választ kell erre adnia. Csak ennyit, semmi többet. Orbán ezt kevésnek tartotta, szükségét érezte, hagy ennél valamivel többet mondjon Istennek, a konfirmáción jelenlévő feleségének, gyermekeinek és legközelebbi barátainak. Már korábban megkérdezte, lehetséges-e ez? A lelkész beleegyezett.
Balog Zoltán tehát feltette az ilyenkor szokásos kérdést. A rövid „igen” helyett azonban mást hallott: „Ha azt kérdezed tőlem, miért akarom ezt a konfirmációt, három dologgal válaszolok.Először: elkéstem vele, húsz évet késtem. Mindig is életem része volt, elfeledkeztem róla. Szeretnék újjászületni. A második ok: Jézus Krisztus mindig jelen volt az életemben, akkor is, amikor erről nem tudtam. Harmadik ok: mivel az Úristen egész életemben velem volt, akkor is, amikor nem tudtam, hogy velem van, szeretném, ha a jövőben is velem maradna.”
Nyilvánosan erről az eseményről öt évvel később beszélt Kaposvárott egy adventi találkozón, amelyen részt vett az ottani katolikus püspök, Balás Béla és Balog Zoltán lelkész is. „Én személy szerint elég hosszú utat tettem meg, hogy azt a mondatot ki tudjam mondani, hogy hívő, keresztény ember vagyok. De volt az életemnek egy pillanata, amikor úgy éreztem, hogy ami elmaradt, azt be kell pótolni, helyére kell tenni. A dolgoknak a helyükre kell kerülniük. S miután engem református hitben kereszteltek – és ez így van jól, úgy gondolom, az ember legyen az, ami -, ezért amikor az a pillanat eljött, akkor konfirmáltam. A konfirmálás a mi meggyőződésünk szerint életre szóló fogadalomtétel, ahol az embernek világosan választ kell adnia, hogy mi végre is tekinti magát kereszténynek. Úgy fogalmaztam, amikor a konfirmációm elérkezett, hogy nem tudtam mindig, de mindig éreztem, és ma már biztosan tudom, hogy eddig is velem volt az Isten – akkor is, amikor nem figyeltem rá, és nem tudtam -, és azért teszem ezt a fogadalmat, hogy ez ne is változzon meg, maradjon velem, sőt ne csak velem, hanem azokkal is, akik számomra fontosak, és akiket szeretek.”
Ekkortájt, ha politikai döntéseket hozott, gyakran gondolkodott végső kategóriákban. Amikor például 1999-ben Szerbia NATO-bombázásával kapcsolatban felvetődött a magyar részvétel kérdése, telefonon fölhívta Balog Zoltánt, és megkérdezte tőle, mit jelent ilyen helyzetben egy miniszterelnök számára a „Ne ölj!” parancsolata.
„A konfirmáció óta annak a mondatnak a jegyében próbálok élni, végzem a munkámat, amit úgy hívnak, hogy az lsten dicsőségére és az emberek javára élni. Amit le tudok fordítani a szakmánk nyelvére is, úgy hangzik, hogy nekem az országot kell építenem, kis o-val – ami a magyar nemzet e világi országa -, és nagy O-val is, az Országot, Isten országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek” – mondta.
A 2002-es választási vereség éjszakáján hosszasan töprengett Balog lelkésszel együtt azon, hogy mit jelent ez a vereség a hit fényében. Ekkor döbbent rá, milyen sokat jelent neki a hit. Rájött, hogy erőt adott neki azokban a nagyon nehéz napokban. Azt mondta, hogy „az ember akkor a legerősebb, amikor térden áll”.
Orbán megkérdezte lelkész barátjától, hogy mit mondjon a választóknak. Balog részletet olvasott fel neki Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott”. Április 21-én késő este Orbán ezt mondta a bibliai idézethez kapcsolódva a Millenáris Parkban:„Akiben van hit, remény és szeretet, annak a nehézség is javára válik. […] Csak a hitét vesztett embert lehet legyőzni.”
