Orbán Viktor szeptember 21-én megjelent, Együtt újra sikerülni fog című esszéje jó szokásához híven alapos és átfogó elemzés, valójában a következő, a 2022-es választásokig tartó időszak legfontosabb kihívásainak előrejelzése.

Jelenlegi korszakunkat két ideológia, két értékrend, de még inkább úgy mondanám: két világlátás (s valójában két világ) konfliktusa határozza meg. Az egyik oldalon állnak azok a globalista és liberális erők, amelyek a nemzettudat, a nemzetállamok, a hagyományos keresztény értékek és erkölcsök, valamint az évszázadok óta működő intézmények és szokások felszámolásával fel akarnak építeni egy szép új világot, amelyben létrejön a világtársadalom és világállam, ahol a vallások feloldódnak egymásban és hosszú távon eljelentéktelenednek, ahol a fajok keverednek egymással, ahol mesterségesen jelentéktelenítik az emberek közötti természetes különbségeket, s a hagyományos családok helyét fokozatosan átveszik a genderelmélet szerinti ­LMBTQ-együttélési formák, s minden egyén kozmopolita világpolgárrá (de legelsősorban szolgalelkű fogyasztóvá) válik.

A másik oldalon pedig azok a nemzeti szuverenista, konzervatív és kereszténydemokrata emberek állnak, akik minderre nemet mondanak, és meg akarják védeni életünknek azokat a hagyományos kereteit – családot, államot, nemzetet, kereszténységet, természetes, velünk született identitásainkat –, amelyek évszázadok, sőt évezredek óta bizonyítják létük jogosságát. Nem akarnak részei lenni egy olyan, XXI. századi ember- és társadalomkísérletnek, amelyet a kommunisták egyszer már eljátszottak és szörnyű pusztítást okoztak vele, ma pedig a globalista liberálisok akarnak egy általuk vizionált világot ránk erőltetni.

A politikatudomány a legerősebb politikai konfliktusokat törésvonalaknak, cleavage-nek nevezi, ám jómagam úgy látom, a globalisták és a szuverenisták közötti távolságok és ellentétek akkorák, hogy immáron reálisabb azt mondani, hogy nem cleavage, hanem fission, azaz hasadás van a két világkép között. És ez az, amivel számot kell vetnie egy elemzőnek, egy állampolgárnak és egy közép-euró­pai miniszterelnöknek. Orbán Viktor számot is vet ezzel, s nem kívánja illúziókba ringatni magát: az állapotok jelen korunkban leginkább a háborúkra emlékeztetnek, még ha szerencsére nem is fegyverrel vívják – reméljük, nem csak egyelőre – a politikai küzdelmeket. Ez szerintem a reális helyzetelemzés, országos, regionális, európai és világszinten egyaránt. És ennek a küzdelemnek, amely elől egyszerűen nem lehet kitérni, különböző színterei vannak – és ezekről részletesen ír a miniszterelnök.

Az egyik a szellemi-intellektuális – vagy ha tetszik, ideológiai – szint. Orbán Viktor pontosan látja azt, hogy a konzervativizmus és a liberalizmus, amely egykoron „párban” járt a szélsőséges, totalitárius ideológiákkal szembeni küzdelemben, illetve a hidegháború időszakában, amikor a liberális demokrácia még működőképes „Mischung” volt, ma már egymással konfliktusban áll. Ennek az a döntő oka, hogy a liberalizmus a XXI. századra gyökeresen megváltozott, elveszítette azokat a vonásait, ami miatt valaha fejet kellett hajtani előtte. A mai, általam globalistának nevezett liberalizmus kifordult önmagából, s toleráns ideológiából totalitárius ideológiává vált.

Ennek legfontosabb elemei: az emberi és állampolgári jogok védelme helyett az etnikai, szexuális, vallási és minden egyéb kisebbség elsőbbségét hirdeti a többségi társadalom felett, a jogállam helyett az egyének jogait terjeszti ki (lásd a migráció, mint emberi jog), vagyis a jogállamból leépíti az államot, és csak az egyéni jog marad, s a liberális demokrácia számára ma már nem más, mint liberalizmus demokrácia nélkül, amelyben nem a népszuverenitás, a választási eredmény alapján létrejött többség a mérvadó, hanem az, hogy az általuk haladónak, progresszívnek mondott elitkörök jussanak hatalomra, bármi áron is, szemérmetlenül megkerülve, kijátszva a még formálisan létező demokratikus játékszabályokat (amelyek leépítésén jól láthatóan dolgoznak).

Amikor tehát Orbán Viktor az illiberális demokrácia fogalmát használja, akkor nem a klasszikus liberalizmus nélküli demokráciára gondol, hanem a mai, totalitárius liberalizmus nélküli demokráciára, amelyik nem tűri el, ha a többségi elv alapján azok vannak a hatalomban, akik nem fogadják el az ő víziójukat a transznacionális, szép új világról. Vagyis a demokráciát immáron megvető liberalizmus elutasítása ez, ami jogos, hiszen a konzervatív-kereszténydemokrata nemzeti tábor a népszuverenitásra épülő, s nem az elitista, oligarchikus demokrácia híve.

A két világlátás szembenállásának másik szintje Nyugat-Európa és Közép-Európa szembenállása, s nagyon fontos, hogy itt Közép-Euró­pát mondjunk és ne Kelet-Európát, mert a gyökeresen megváltozott értékrendű és világfelfogású Nyugat-Európával szemben elsősorban a közép-európai országok, azon belül is a V4-ek, de leginkább mégis Magyarország és Lengyelország áll. Orbán joggal írja azt, hogy „A Nyugat elvesztette vonzerejét Közép-Euróval szemben, a mi életberendezkedésünk pedig nem tűnik kívánatosnak a nyugatiak számára”. Mindez érthető, hiszen amiért rajongtunk és vonzódtunk a hidegháború idején a Nyugathoz, annak számos nagyon lényeges eleme a semmibe veszett, s szinte az ellenkezőjébe fordult, miközben mi féltve őriztük-rejtegettük otthoni zugainkban a klasszikus nyugati életforma és szabadság iránti vágyunkat. S mire odaértünk, addigra annak a Nyugatnak már csak a hűlt helyét találtuk.

S most mi van? „Ők nem tudják ránk erőltetni az akaratukat, mi pedig nem tudjuk átállítani az ő szellemi, intellektuális és politikai váltóikat.” Orbán joggal nevezi ezt a helyzetet patthelyzetnek, s azt javasolja, hogy meg kell találni az együttműködés módozatait ebben a helyzetben is, megegyezések és kompromisszumok árán is. Én ezt úgy értelmezném – kicsit talán máshová helyezve a hangsúlyt –, hogy az Európai Unió fontos nemzetközi, gazdasági együttműködési forma a számunkra, s ha meg lehet találni benne a „leben und leben lassen” formuláit, intézményi és jogi megoldásait (a föderalizmust elkerülve, erős nemzeti szuverenitásra épülve, és az értékrendek összefésülése helyett a gazdasági, piaci érde­keinkre koncentrálva), akkor az unióban a helyünk, vagyis a kompromisszum arra vonatkozhat, hogy mind Nyugat-Európa, mind a Közép- és Kelet-Európa járhassa a maga útját életvitelében, értékrendjében, nemzet- és államfelfogásában, politikai és demokráciagyakorlatában, belső törvénykezésében, normáiban és szokásaiban stb. Viszont a Közös Piac mintájára még inkább bővítsük ki a kereskedelmi, gazdasági, technológiai, környezetvédelmi stb., kölcsönösen előnyös együttműködések for­máit. Ha ez a lehetőség adott, akkor érdemes maradnunk az unióban és a néppártban is.

A harmadik szint, ahol a két világlátás csatája zajlik, a globális szint. Orbán egyértel­műen fogalmaz: „A nemzeti önrendelkezésre a legnagyobb veszélyt ma a globális, nyílt társadalmat hirdető, a nemzeti kereteket felszámolni akaró világhálózat jelenti.” Mivel jómagam is számtalan esetben jutottam el többek között lapunk hasábjain erre a következtetésre, csak erősen aláhúzni tudom, azt hozzátéve – amiről nemrég írtam –, hogy a globális elit nem elsősorban formális, látható intézményi keretek között működik, vagy ahogy Niall ­Ferguson (A tér és a torony című művére utalok) mondaná, nem hierarchikusan, s főleg nem demokratikus legitimáció alapján, hanem rejtőzködően, informális keretek között, s ami a legfontosabb: hálózatosan.

Arra kell felkészülnünk, hogy a XXI. század a hálózatok évszázada, s az ennek megfe­lelő adekvát válaszokat kell megtalálnunk a következő időszakban nemzetközileg és a hazai pályán is. Annál is inkább, mert – ahogyan Orbán írja – a globális elit nem törődik bele, hogy érdekeivel ellentétes politika verjen gyökeret Közép-Európában, mint ahogyan tette nemrég a lengyel elnökválasztásokon, s ugyanezt fogja tenni 2022-ig Magyarországon is.

A legfontosabb tanulság itt szerintem az, hogy a legkevésbé sem szabad ámítani magunkat azzal, hogy milyen jól áll a Fidesz–KDNP a közvélemény-kutatások alapján. A közvélemény-kutatások éppen azt nem tudják nekünk megmutatni, amit a hálózatok a háttérben folytatnak, bomlasztva, formálva, torzítva a magyar közvéleményt, beépülve az intézményekbe, egyetemekre (lásd SZFE, ELTE), önkormányzatokba, kulturális helyekre, filmgyártásba, a civil szférába, a multicégekbe, a médiá­ba, mindenhova. Ezer fő megkérdezése nem tudja megmutatni a közvélemény mélyrétegeiben végbemenő folyamatokat, amelyek a világhálózat által éppen most zajlanak és most akarják a magyar választópolgárok hangulatát átállítani. A folyamat életveszélyes.

Összegezve: a világtörténelem békés perió­dusai nagy ajándékok, amelyeket időnként megkap az emberiség, egy ország, egy nemzet. De ez most nem az a korszak, a XXI. század első része nem békés, s nézzünk szembe vele, bármilyen kényelmetlen is: ezt a meccset le kell játszani, ezt a csatát meg kell vívni és győzni kell.

Ezt elfogadva, erre valóban készülni kell, felvérteződni és helytállni. 2022-ig biztosan.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója