Zana Diána írása
Polgárportál
…először tapasztaltam meg, de már az induláskor – vagy talán még az előtt – bizonyosan tudtam, hogy nem utoljára. Úgy tűnik, ahogy az ember beleszerelmesedik, s menthetetlenül rabjává válik Erdélynek, Székelyföldnek, éppen úgy láncolja magához a Csíksomlyóra történő zarándoklat nyomán keletkező érzés is. Talán az ott megkapott búcsú, az ott megtapasztalt szeretet, a hit vagy az összetartozás valami egészen elképesztően erős megnyilvánulása tehet róla. Vagy inkább mindez együttesen. Egy biztos, a Tündérország szakrális origójába, a Somlyó hegyek közti nyeregbe futó vándorút spiritualitása – az indulástól a búcsú pillanatáig – az emberi lélek legmélyebb rétegei közé furakszik egy életre.
Tündérország szakrális origójába, a Somlyó hegyek közti nyeregbe futó vándorút spiritualitása az emberi lélek legmélyebb rétegei közé furakszik egy életre. / Fotó: PolgárPortálTündérország szakrális origójába, a Somlyó hegyek közti nyeregbe futó vándorút spiritualitása az emberi lélek legmélyebb rétegei közé furakszik egy életre. / Fotó: PolgárPortálImmár ötszáz esztendeje futunk – mi magyarok – a Csíksomlyói Szűzanya, a Babba Mária oltalma alá minden egyes esztendőben, köszönetet mondani a Patronae Hungariae-nak, a magyarok Nagyasszonyának, akinek védelmet nyújtó palástja alatt élünk őseink szállásterületén, a Kárpát-medencében, mióta Szent István királyunk az Ő oltalmába ajánlotta országunkat. Ez a mély és erős misztérium összpontosul a Kis- és Nagy-Somlyó közötti nyeregben Pünkösd idején.
Mikor az ember korán reggel bandukol a vasútállomásra a nagyváros zajával a fülében, nehéz csomagokat cipelve, gondolatai még jócskán a maga mögött hagyott fáradalmas hétköznapok gondjaival terhesek. Ekkor még nem sejti, hogy pár óra múlva – elhagyva a csonka Magyarország határát – Erdélyországba lépve a hétköznapi monotonitás lassan feledésbe merül, a hátrahagyott világról való panaszos beszédek elcsöndesednek és már csak víg kedélyű énekszó keveredik a vonat ritmusos zakatolásával.
Azt mondják, a gondok elől nem lehet elmenekülni, mert mennek utánad, vagy legalábbis megvárnak. Ez a mondás helytálló is minden esetben, kivéve persze, ha Székelyföldre utazol, és kiváltképpen akkor, mikor a csíksomlyói Szűzanyát látogatod meg félmillió nemzettársaddal együtt. Mert ilyenkor bizony a soha nem látott, mégis ismerős testvéreiddel kezet fogva, átélve mélységes szeretetüket, a sok integető kéz és zászló láttán, himnuszainkat dalolva, mindannyiunk Nagyasszonyához együtt fohászkodva jön csak rá az ember, hogy mennyire eltörpül minden személyes probléma, világi hívság amellett, ami igazán fontos és lényeges az életben.
A Gyimesek mesebeli táján kanyarogva, ahol legendákat rejt minden forrás és szikla. / Fotó: PolgárPortálA Gyimesek mesebeli táján kanyarogva, ahol legendákat rejt minden forrás és szikla. / Fotó: PolgárPortálJézus Urunk a szeretet felsőbbrendűségét hirdette szavaival, tetteivel egyaránt, erre tanít bennünket Egyházunk, s mégis fülünket befogva merülünk el önnön kicsinyességeinkben. Erre hívta fel a figyelmet Böjte Csaba atya is a Gyergyószentmiklós főterén tartott ünnepi szentmisén Pünkösd vasárnapján. Merjünk szeretni! Merjük kimondani a másik embernek: szeretlek! Olyan egyszerűnek hangzik, még sincs erőnk, kedvünk, képességünk arra, hogy megtegyük. A jelen korszellem nagy úr, alig-alig ad helyet Istennek és hitnek. Pedig a szeretet hangján az Úr szól belőlünk, aki előtt testvér az összes ember, s még inkább testvére magyar a magyarnak. „Mind hazudik, aki tagadja Istennek létezését. Okosabbnak, bölcsebbnek akar látszani más teremtett lényeknél csupán, de amint bajba kerül, az Istenhez fohászkodik.”
A hit és a nemzeti öntudat létezésünk két alappillére, a fundamentum, amely magyarrá teszi a magyart és még magyarabbá a székelyt. Ez a két szó „miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak.” Szívünk mélyén őrizzük ezt az egységet, még akkor is, ha a mindennapok keserű tapasztalásai, a kicsinyességek eltakarják a csodákat a szemünk elől. A hétköznapok egymásutániságában túl közel állunk ugyanis hozzájuk, ezért nem látjuk a lényegeset, a jelentőset, azt az erőt és összetartást, amely megtartott minket itt a Kárpát-medencében több, mint ezer esztendőn át.
Néha nem árt hátrébb lépni egyet, hogy túllássunk az erdőt eltakaró fán. Nem kell sokat hátrálnunk, elég, ha hazánk ezeréves határán, Gyimesbükkön megállunk. Az ott elmormolt ima közben nem csak saját hangunkat halljuk majd, de több száz honfitársunkét is körülöttünk, és ha még jobban fülelünk, meghallhatjuk, amint a fenyvesek közötti szél zúgása ezer évnyi magyarság könyörgését visszhangozza a Kárpátok bércei között.
Nem kell sokat hátrálnunk, elég, ha hazánk ezeréves határán, Gyimesbükkön megállunk. Az ott elmormolt ima közben nem csak saját hangunkat halljuk majd. / Fotó: PolgárPortálNem kell sokat hátrálnunk, elég, ha hazánk ezeréves határán, Gyimesbükkön megállunk. Az ott elmormolt ima közben nem csak saját hangunkat halljuk majd. / Fotó: PolgárPortálOtt az ezeréves határon állva, vagy a Gyimesek mesebeli táján kanyarogva, ahol legendákat rejt minden forrás és szikla, de leginkább a somlyói nyeregben, a ráboruló kék ég alatt, végigtekintve a hívek hatalmas tömegén jön rá az ember, hogy van remény, létezik a tiszta hit. Hogy nagymúltú magyar nemzetünk mégsem felejti gyökereit, hitében, nemzeti identitástudatában még mindig szilárd és rendíthetetlen. Ahogy a Nagy-Somlyó két legmagasabb fenyőjének csúcsára kifeszített magyar és székely zászló hirdeti a hosszú évszázadok alatt bizonyossággá vált igét: kitartunk a népek harcának zajló tengerén. Tudjuk, hogy Szűz Mária nem felejtkezett el szegény magyarokról, ahogy azt is, hogy „az élet szebb velünk, mint nélkülünk”.
