A második világháború ötvenmillió áldozatára tekintettel sokaknak Németországról máig nem Bach vagy Beethoven, hanem a Führer juthat eszébe, és az is kétségtelen tény, hogy történelmi távlatokba tekintve a Német Birodalom és Ausztria együttműködése Európa többi országa szempontjából sem elsősorban pozitív üzenetet hordoz.
Több mint hét évtized telt el a második világégés óta, de az áldozatok és hozzátartozóik fájdalma hivatkozási alapot biztosít bizonyos párhuzam felállításához az aktuális politikai folyamatok láttán Berlin és Bécs vonatkozásában. Az sem tekinthető csodának, ha a német–osztrák együttműködést az elmúlt években az érdeklődők óvatosan, uram bocsá’ gyanakvással figyelték. Ennek a történelmi tehernek az érintett vezetők is tudatában voltak és vannak.
Hogy balliberális barátaink is értsék: a két nemzet nagy összeborulása legutóbb sok tízmilliónyi értelmetlen véráldozatot követelt, és így a gyanakvás és a körültekintés messzemenően indokolt lehet bármiféle „germán közeledés” kapcsán. Ráadásul az Anschluss, amelyet az osztrákok hajlamosak rájuk erőszakolt tragédiaként bemutatni, abból az aspektusból is érdekes lehet, hogy az egyesítésről és az Adolf Hitler politikájának támogatásáról szóló népszavazáson csupán az osztrákok 0,27 százaléka mondott nemet a feltett kérdésre.
Tény, ami tény: a német–osztrák közeledés már jóval az 1930-as évek előtt megkezdődött, előzményként szokás említeni a Bécsben született nemzetgyűlési döntést 1918-ban egy német–osztrák köztársaság megalakításáról, továbbá hogy 1928-ban a két ország harmonizálta jogrendszerét, 1931-ben pedig egyfajta vámunió jött létre a felek között. És persze az sem elhanyagolható körülmény, hogy Hitler 1889. április 20-án egy osztrák kisvárosban, Braunau am Innben látta meg a napvilágot…
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Európában sokan politikai síkon is érzékenyen reagálnak a Berlin–Bécs-tengely kapcsán bármiféle kooperációs törekvésre. Ez a fajta – programok mentén történő – összefogás nem is volt korábban jellemző az érintett kormányokra, hiszen úgy Werner Faymann, mint Christian Kern idején inkább egyfajta tiszteletteljes távolságtartás dominált a két ország vezetése között.
Angela Merkel német és Sebastian Kurz osztrák kancellárnak az EU-csúcs előtti hirtelen egységfrontba tömörülése ezért is érhetett sokakat derült égből villámcsapásként, mivel Ausztria 32 esztendős vezetője egészen az elmúlt időszakig támogatólag lépett fel a V4-ek és Magyarország (elsősorban) migrációs politikája vonatkozásában.
Sőt idén júniusban még – a német kancellár kritikusának számító Horst Seehoferrel közösen tartott sajtótájékoztatón – a Matteo Salvini olasz belügyminiszter által felvetett Róma–Bécs–Berlin-együttműködés mellett állt ki a terrorizmus elleni küzdelem és az illegális migráció területén. Megjegyzendő, hogy alapvetően ebben a kontextusban érdemes értékelni az osztrák néppárti politikusok azon lépését is, hogy igennel voksoltak a Magyarországot elítélő Sargentini-különjelentésre.
Kurz pálfordulása mögött több érvet felsorakoztattak az elmúlt időszakban, a motivációk között megjelölve bizonyos irigység- és hiúsági faktort, okos taktikázást vagy éppen azt, hogy az osztrák kancellár szeret azonos szemmagasságban tárgyalni Junckerrel, Macronnal, Merkellel, szemben a lesajnált „keleti rokonnal”.
Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, a tény az, hogy 2018. január 31-én Bécsben Sebastian Kurz még szeretetteljesen köszöntötte Orbán Viktort, és arról beszélt, hogy „valamennyiünk érdeke, hogy együttműködjünk, Ausztria hozzá tud és hozzá is akar járulni ehhez”. Csöndben tegyük hozzá, hogy pár nappal korábban Párizsban Emmanuel Macron hivatalában ugyancsak a hídszerep állt mondanivalója középpontjában, akkor azonban az ifjú jobboldali politikus még kiemelte a francia államfő politikájával kapcsolatos aggályait is.
Az osztrák vezető magyar kollégájának jelenlétében hangoztatta továbbá a szoros gazdasági kapcsolatok jelentőségét, amelynek nyolcmilliárd eurót kitevő volumene mellett azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy Ausztria ezáltal a harmadik legnagyobb befektetőnek számít hazánkban.
Öt hónappal később pedig a Der Standardnak adott interjúban arról beszélt a zsenge korú kancellár, hogy a kelet-európaiaknak nem alakulhat ki az a benyomásuk, hogy másodrendű uniós tagok, és senki sem gondolhatja, hogy Orbán vagy Salvini kompromisszumkészebb lesz attól, ha minél magasabbról nézik le őket.
Ez azonban már szemlátomást a múlt. Nem kellett újabb öt hónapnak eltelnie, és a kibontakozó V4–Ausztria-szövetség szertefoszlani látszik. Mivel nem értek egyet azzal, hogy a fentiek fényében Kurz sohasem lett volna Orbán szövetségese, inkább tartom reálisnak azt a szcenáriót, hogy a kistestvérnek leszóltak Berlinből, aki erre haptákba vágta magát és igazodott. A szimpatikus osztrák fiatalember egy csapásra megbízhatatlan labanccá vált – ahogy a magyar miniszterelnök a minap találóan fogalmazott.
Legyünk azonban optimisták, és reménykedjünk abban, hogy mindez csupán az EP-kampány része, tudatos néppárti taktikázás Manfred Weber megválasztásának előmozdításáért vagy éppen kiállás az osztrák vezetés részéről a tavaszi-nyári politikai KO-ból kikecmergő Angela Merkel mellett, aki a Bundestagban elhangzott legutóbbi beszédében – néhány hónap kihagyás után – újra a migráció pozitív hatásairól beszélt, és újra stabilizálni kívánja pozícióit az európai politikai térben.
Mindez persze Kurz esetében sem mentség arra a fajta politikai jellemtelenségre, amely felett, mint tudjuk, a választó szigorú és kíméletlen ítéletet szokott mondani.
Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász
Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-berlin-becs-tengely-egykor-es-ma-3489254/
