A legnagyobb veszély, hogy a 21. században a demokráciát, mint politikai rendszert felválthatja az elitokrácia, mint már nem politikai, hanem globális posztpolitikai rendszer.
Az elitokrácia első megközelítésben nem más, mint egy, gazdasági és pénzügyi fölényen alapuló uralmi rend, amelyet egy szűk, de globális hatalommal rendelkező elit irányít. Új – vagy, ha, mondjuk, a Római Birodalmat vesszük alapul, nagyon is régi – jelenség, hogy ez a hatalmi-uralmi rend valóban túllép a nemzethatárokon, hatósugara, rendelkezési területe internacionális, nemzetek feletti.
Ez a globális elitokrácia már létrejött, ám nem rendelkezik még azzal az intézményes, jogszabályi, normatív körülhatároltsággal, amely nélkül nem számíthat elfogadottságra a hatalom alávetettjei részéről.
Ezért, s ennek érdekében hatalmas erők dolgoznak azon, hogy a globális elitokrácia, mint új uralmi rend kereteit felépítsék, s azt elfogadtassák az érintett területek polgáraival, tömegeivel. Ennek a törvényesítési-intézményesítési folyamatnak több fontos eleme van, ilyen többek között az eredetét tekintve pusztán gazdasági, s nem politikai közösségnek szánt Európai Unió hiperföderális átszervezése Európai Egyesült Államokká, amelyben a tagállamok, a nemzetállamok a legtöbb területen elveszítik az önálló döntési jogkörüket, közös pénzügy, külügy, adóügy, hadügy stb. jön létre, melynek irányítását a globális elitokrácia tagjai, illetve annak küldött képviselői veszik át a nemzetállamok kormányaitól (lásd a francia és német külügyminiszter közös tervezetét az Unió átalakításáról).
További fontos eleme ennek a tervezett szabadkereskedelmi megállapodások (TTIP, TISA, CETA) nyélbe ütése, amelyek a multinacionális cégek és pénzügyi intézmények érdekeit szolgálják elsősorban, s törvényes kereteket hoznak létre a globális elitokrácia nemzetek felett átnyúló gazdasági és pénzügyi uralmi rendjének stabilizálásához.
Lényeges vonás az elitokrácia által irányított közbeszéd, beszédmód, véleményhatalmi monopólium megteremtése, amely egyfelől a nagy és globális sajtó- és médiabirodalmakon, illetve a kellő irányba átállított egyetemek, agytrösztök, alapítványok stb. globális hatású tevékenységén keresztül valósul meg. Ennek részeit képezik az elitokrácia által óriási pénzekkel finanszírozott ösztöndíjak, támogatások, szponzorációk kiterjedt, globális hálózata, amellyel a fiatal diplomásokat terelik a „megfelelő” szellemi áramlat, a neoliberalizmus irányába, a kozmopolita és elitista létmód keretei közé.
Az új generációk felé irányuló, óriási pénzügyi és szakmai karriert lehetővé tévő csábító ajánlatoknak nagyon nehéz ellenállni. Igaz, „cserébe” emberjogi aktivistává, feministává, a szexuális másságot védő alapítványi mozgalmárrá, neoliberális elveket valló közgazdásszá és pénzügyi szakemberré, a multikulturalizmust hirdető, a „politikailag korrekt” beszédmódot magáévá tévő filozófussá és társadalomtudóssá, a nemzetállamok elavultságát, a közvetlen demokráciát populizmussá nyílvánító, a tömegeket mélységesen lenéző politikai elemzővé kell válnia – azaz, be kell állnia a sorba. Jól látható, hogy az elitokrácia ebben a vonatkozásban látványos eredményeket ért el, s ma már nem kis bátorságra van szüksége annak, aki a nyugati világban a neoliberális hálózatokkal szembeni ellenállásra szánja el magát.
Az alapkérdés persze az: mi okozta, mi motiválta a globális elitokrácia létrejöttét?
A kiindulópontok gazdasági és szociológiai jellegűek. A Szovjetunió felbomlása után, a vasfüggöny leomlásával a világ bizonyos értelemben valóban egypólusúvá vált, ami nem a történelem végét és a liberális demokrácia végső győzelmét hozta el – miként tévesen gondolta Francis Fukuyama -, hanem a piacgazdaság globálissá válásával a gazdasági, pénzügyi és kereskedelmi interdependenciák – kölcsönös függőségek – bonyolult rendszerei alakultak ki. Ezek a folyamatok, a korlátlanná és minden szempontból határtalanná váló spekulatív pénzügyi műveletek révén óriási, korábban soha nem látott nagyságrendű profitot termeltek ki, amely azonban egy nagyon szűk réteg kezében koncentrálódott. Ez a szűk réteg, az „elitek elitje” brutális pénzügyi bevételei és ebből adódó mérhetetlen befolyása révén eljutott ahhoz a lehetőséghez, hogy immáron ne pusztán a világ gazdasági és pénzügyi, hanem politikai, társadalmi, kulturális, szellemi stb. működésmódját is irányítása alá vonja. Ideológiájuk aligha lehet más – logikai úton is kikövetkeztetve -, hogy a világban zajló válságokat, a tömegek kakofonikus mozgásait, elégedetlenségeit és lázadásait csak egy, általuk irányított, világos szellemi bázison nyugvó uralmi rend képes kezelni, amely mintegy „felülemelkedik” a társadalmi csoportok, illetve nemzetállamok közötti feszültségeken, s globális megoldásokat kínál.
S itt van a szociológiai alap: az egyre növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek az elitokrácia szemében pusztán úgy jelennek meg, mint hogy a „tömegek” az egyenlőtlenségek miatt lázadoznak, populisták, rasszisták, anarchisták, fasiszták, tehát ezeket a „veszélyt jelentő” tömegeket kordában kell tartani, új uralmi rendbe kell integrálni. (Nem vitás: a Brexitet – más megosztottságok mellett – az alacsonyabb keresetűek 77 százaléka szavazta meg, szemben a magas jövedelműek 35 százalékával.) Ehhez pedig ideológia kell, amely elfogadtatja velük, hogy mostantól kezdve új korszak kezdődik, amelyben nemzeti és nemzetállami intézmények helyett globális intézmények keretei között kell élniük, kozmopolita multikulturális normákat és magatartásformákat követve.
Így áll össze a kép: a gazdaság globalizálódása és a jövedelmi olló brutális szétnyílása következtében valójában újra társadalmi réteg-ellentétek jöttek létre, amelyeket a globális elitokrácia a nemzetállami kereteken túllépve, globális intézmények és jogrend felépítésével kíván orvosolni.
Igen ám, de a demokratikus politikai rend nemzetállami keretek között jött létre történelmileg, s csak ezen keretek között képes legitim módon működni. Ha tehát a globális elitokrácia ezen túl kíván lépni, akkor logikailag túllép a demokrácián, s egy poszpolitikai korszakot nyit meg, amelyben a modern (demokratikus) politika alárendelődik egy egészen más alapokon szervező rendszernek.
Az lesz a Szép, Új Világ.
Vagy mégsem lesz?
