Gyakran találkozunk a közéletben azzal a sajnálkozó megállapítással, hogy hazánkban szellemi polgárháború folyik. Némelyek persze hozzáfűzik, teljesen jogosan, hogy még mindig jobb, mint a valódi, amelyet a balliberális-posztkommunista ellenzék soraiból is csak a legelvakultabbak óhajtanak. Többen azon is sajnálkoznak, hogy az antikommunista kormánypárt és a posztkommunista ellenzék (vagy korábban a posztkommunista kormánypárt és antikommunista ellenzék) antagonisztikus szembenállása, amely talán ’56 miatt erősebb, mint a posztszovjet térség más országaiban, eleve lehetetlenné tesz egy nemzeti minimumot, de még egy minimális szakmai konszenzust is. A nemzeti minimum kérdésében persze eleve azért is nehéz (lenne) zöld ágra vergődni, mert a „nemzet” szó és ennek holdudvara, értéktartománya a balliberális tábor számára eleve negatív, nacionalizmussal, sovinizmussal, fasizmussal, rasszizmussal, idegengyűlölettel gyanúsítható valami, még ha szavazatnyerés szempontjából néha megpróbálták is eljátszani ennek az ellenkezőjét. És mi a helyzet a szakmai konszenzussal?
A március 15-ei „pedagógustüntetés” kapcsán valóban indokolt az a kérdésfeltevés, amelyet kormánytisztviselők és kormánypárti sajtómunkások nem is mulasztottak el: szakmai érdekvédelem, vagy kormánybuktató ambíciók? Nehéz elképzelni, hogy a tüntetésen felhangzó „Orbán takarodj” jelszót teljesen természetesnek találók és ellene nem tiltakozók ne a kormányváltással vagy a kormány mielőbbi megbuktatásával képzelnék el problémáik megoldását. Főleg azok, akik nem mennek el a kerekasztal tárgyalásokra, nem megegyezni akarnak, hanem utcai nyomásgyakorlással sztrájkfenyegetéssel valamennyi követelésük megvalósításához ragaszkodnak. Aminek egy kormányváltás nélkül aligha van realitása, és aligha tesz jót az oktatás ügyének, bármilyen feltételek között folyik is.
Tegyük föl, az ördög ügyvédjeként, hogy bár a kormánypárti és ellenzéki pedagógusok és szülők aránya nem ismert (valószínűnek látszik, hogy az előbbi a csendes többség!), és bár a két szembenálló tábor legtöbb tagja alighanem meg van róla győződve, hogy az ő oktatáskoncepciója képviseli a minőséget, a másik táboré csapnivaló, a szembenállást mégsem a minőségi különbség, hanem az eltérő vagy ellentétes értékrend és szemlélet határozza meg. Ebben az esetben viszont semmit nem használ az ellenzék a maga koncepciójának azzal, ha egy kormánytól azt várja el, hogy a sajátja helyett az ő oktatáspolitikáját, elveit, értékeit valósítsa meg. (Bár az SZDSZ-nek bukása előtt, fénykorában csakugyan többször is sikerült ilyesmi.) Ha ezek az ellenzéknek, úgy tűnik, politikailag elkötelezett pedagógusok és szülők valóban jót akarnak az oktatás ügyének, akkor ezt egyelőre csakis a tárgyalásoktól várhatják. A számos ponton az bukott SZDSZ-es oktatásügyi miniszter, Magyar Bálint elgondolásaira emlékeztető követelések megvalósulásáig várniuk kell, amíg 2018-ban vagy valamikor leváltják a jelenlegi kormányt. Vagy talán épp az a bajuk, és attól radikalizálódnak, hogy erre folyton fogy a reményük?
Abban azért talán mégiscsak lehet reménykedni, hogy a leginkább ellenzéki beállítottságú szülők és tanárok is belátják: nem szerencsés az iskolába, a gyerekek közé a politikát ilyen módon bevinni. Hogy a tanulás helyett arról szóljon az iskolai élet: mely tanárok és kiknek a szülei képviselik a „helyes” álláspontot, a „helytelen” álláspontot képviselő és ilyen családi szocializációban részesült gyerekeket pedig el kell ítélni, meg kell szégyeníteni, bélyegezni. (Lásd: „csak a buta gyerekek nem jöttek kockás ingben iskolába”.) Ez azért mégiscsak lehetne egy szakmai-nemzeti minimum, mielőtt iskolai verekedés lesz a dologból az ismeretszerzés és a művelődés nagyobb dicsőségére!
Csakhogy sajnos, a valóban meglevő oktatási nehézségekre, a kormányzati oktatáspolitika illetve a megvalósítás hibáira rátelepedő ellenzéki pártoktól nehéz elvi–értékrendi következetességet várni. Számukra minden az „Orbán, takarodj!”-ról szól. Jellemző példa erre a február 28-ai évértékelő beszéd ellenzéki, illetve balliberális-neoliberális fogadtatása. Ha ugyanis ezeket a politikai erőket elvek és értékek vezetnék, akkor a magyar miniszterelnöknek az ő szemükben is meg kellene dicsőülnie, amiért úgy nyilatkozott, hogy nem engedünk országunkba antiszemitizmust, homofóbiát, terrorizmust, nők elleni erőszakot (hol maradnak a harcos feministák?), vagyis el kellene ismerniük, hogy Orbán Viktor a legfrekventáltabb európai értékek őrzőjének mutatkozott. Ehelyett fogja magát, és nem dicsőül meg, hanem továbbra is támadások kereszttüzében áll, hiszen a gazdasági-politikai érdekek, mint mindig az őt engesztelhetetlenül gyűlölők és támadók körében, most is felülírnak mindenféle elvet és értéket.
Nem várhatunk tehát tisztességes alkut, nemzeti és/vagy szakmai minimumban való megegyezést olyanoktól, akik úgy gondolják, hogy csak akkor van demokrácia, ha ők, illetve az általuk preferált politikai erők vannak hatalmon.
K.I.B.
