Létre lehetne hozni a Közép- és Kelet-Európai Nemzetek Szövetséget

A párizsi, iszlamista terrorakció után azt hihettük: ez olyan borzalmas esemény, ami után Jean-Claude Juncker és Angela Merkel kénytelen lesz újragondolni az EU vezérkarának ultraliberális menekültpolitikáját, már csak azért is, mert ezt várja tőlük az európai polgárok döntő többsége, akiknek az alapvető biztonságérzete rendült meg. A racionális érveken túl tehát demokratikus és erkölcsi parancs is lenne a gyökeres változtatás.

Ám újfent, immáron sokadszor kellett csalódnia az európai polgároknak: Juncker és Merkel egy jottányit sem hajlandó változtatni az EU-s migránspolitika alapelvein, a „szeretettel várunk benneteket” gondolatán. Juncker egy mondatát érdemes szó szerint idézni: „Szeretném figyelmeztetni azokat, akik megpróbálják megváltoztatni az általunk elfogadott migránspolitikát, hogy viselkedjenek komolyan (!) és ne reagáljanak ösztönösen, mert azt nem szeretem.” Kiábrándító hangvétel, amelyből sugárzik a gőg, a fölényesség és az intolerancia.

Merkel asszony pedig a CSU kongresszusának vendégeként világosan közölte, hogy nem lehet nemzeti szinten megállapított felső határokkal kezelni a jelenlegi kihívást. Tehát határ: a csillagos ég…
Márpedig, ha egy ilyen, eddig 129 ártatlan ember halálát okozó terror-merénylet – és az az óta eltelt időszak terror-fenyegetései, illetve, a bamakói túszdráma -, valamint az európai polgárok egyértelműen szigorítást, a menekült-áradat leállítását követelő véleménye sem számít semmit e két személynek, akkor nyilvánvalóvá vált: nekik az a feladatuk, és azért dolgoznak, hogy a migránsok korlátok nélkül árasszák el Európát, s megvalósuljon Coudenhove Kalergi vágya az etnikailag „vegyes” Európáról.

Semmibe véve demokratikus, morális, sőt, egész egyszerűen emberiességi elveket. Bár bizonyítékunk még nincs elegendő, de logikai következtetések alapján nagyon úgy tűnik, hogy fogott emberekről van szó, akik nem szabadon döntenek. Márpedig ez életveszély Európa számára.

Nyilvánvaló ezek után, hogy két koncepció vált élesen ketté az Európai Unión belül: az egyik a korlátlan befogadás-párti, a kötelező kvótát erőltető, Merkel és Juncker nevéhez köthető álláspont, a másik pedig az ezzel homlokegyenest ellentétes, a migráns-áradat leállítását és az európai határok szigorú megvédését követelő és a kvótákat elvető álláspont, amelyet a legmarkánsabban Orbán Viktor képvisel.

Észre kell azonban azt is vennünk, hogy az első táborba döntően a nyugat- és észak-európai országok sorolhatók, míg a második táborba az újonnan csatlakozott közép- és kelet-európai országok.
Milyen következtetést vonhatunk le ebből?

Markánsat.

Kiderült ugyanis, hogy sokkal nagyobb szemléleti, kulturális, értékbeli stb. ellentétek és törésvonalak húzódnak meg a két régió, a „régi” és az „új” Európa között, mint amelyre gondolhattunk volna a rendszerváltáskor, illetve, az EU-hoz való csatlakozás (2004) időszakában. A migránsválság során kialakult konfliktus voltaképpen csak a jéghegy csúcsát jelenti, ugyanakkor számot kell vetni a jéghegy egészével is.

A közép- és kelet-európai országoknak fel kell ismerniük, hogy 25 évvel a rendszerváltás után sokkal több a közös érdekük és értékük, mint ami elválasztja őket egymástól. Ennek oka egyrészt a Nyugattól eltérő történelmükben, a kommunizmus által megszakított fejlődésükben rejlik, másrészt a rendszerváltás, valamint az EU-csatlakozás után a nyugat-európai centrum-országok politikájában, amely az újonnan csatlakozott tagokat még mindig másodrangúnak tekinti, s felzárkóztatás helyett pusztán az új piacszerzés lehetőségét látta meg bennük.

Nem a Nyugathoz dörgölődzés tehát a megoldás, hanem az összefogás, az érdekek összehangolása és a közös cselekvés. Nem kegyeket és alamizsnát kell kérni az Unió vezetőitől, s nem különalkukra kell törekedni (lásd a Tusk-féle korszakot Lengyelországban), hanem erős szövetséget kötve ki kell harcolni az egyenrangú tárgyalás és érdekegyeztetés feltételeit. Ez kétségtelenül paradigmatikus nézőpont-váltást igényel, hiszen egészen az utóbbi évekig az volt a természetes közép- és kelet-európaiak számára, hogy amit a nyugatiak mondanak, az maga színtiszta igazság és a megfellebbezhetetlen tudás.

Mára azonban világossá vált, hogy már nem feltétlenül Nyugat-Európa hordozza a hagyományos európai értékeket, hanem sok tekintetben Közép- és Kelet-Európa. Vagy másképpen fogalmazva: miközben mi évtizedekig a hagyományos európai értékekre vágytunk, addig észre sem vettük, hogy Nyugat-Európa ezeket az értékeket – a balliberális kánont szolgalelkűen követve – részben eltorzította, részben el is hagyta, s egy egészen másféle értékrendet, Európa-képet kezdett el követni.

Csak három fontos elemet említek:

1. Amíg Európán belül a Nyugat már nem tartja magát kereszténynek, addig a Közép és a Kelet, még ha jelentősen szekuralizálódott is, a kereszténységhez köthető értékeket megőrizte.

2. Amíg a Nyugat immáron lemondott a nemzetállamokról és alávetette-aláveti magát a globális állam, a világkormányzás (nemzetközi pénzhatalom által diktált) és világtársadalom víziójának, addig a Közép és a Kelet az elvesztett nemzeti szuverenitás és függetlenség után éppen most szeretné megélni és nemzetállami létét. Mindez teljesen érthető, hiszen, ne feledjük, a Nyugat is abban a korszakban (18.-20. század) emelkedett az „egekbe” gazdaságilag és politikailag is, amikor erős nemzetállamokból állt. Csakhogy erről a Nyugat most durván megfeledkezik, s úgy tesz, mintha nem értené, miért is ragaszkodnak a közép- és kelet-európaiak újra vagy elsőként megszerzett nemzetállami létükhöz és önállóságukhoz.

3. Amíg a Nyugat az utóbbi húsz-harminc évben egyszerűen sutba dobta a keynes-i alapokon álló jóléti állam-koncepciót (mely megteremtette a magas életszínvonalat és az erős középosztályt), hogy ájultan átadja magát a neoliberális piac-imádatnak, addig a közép- és kelet-európai elitek gyorsuló
ütemben ébrednek rá arra, hogy a nemzetközi pénzhatalom által rájuk kényszerített neoliberalizmus a teljes gazdasági eladósodásukhoz vezet, s ezért szakítani próbálnak ezzel a paradigmával, visszatérve az erős állam gondolatához.

4. Amíg a Nyugat társadalomeszménye alapjaiban megváltozott, s a családról, mint konzervatív és avítt dologról az egyéni önmegvalósításra és a szexuális irányultságok totális egyenrangúságára helyezte át a hangsúlyt (lásd LMBT-csoportok és svéd „semleges” WC-k), addig Közép- és Kelet-Európában az emberek a hideg kommunista diktatúrákat a családon belül, mint végső menedékben húzták ki és „vacogták át”, s ezért a demokrácia időszakában is jobban ragaszkodnak ehhez a „konzervatív” társadalmi alapsejthez.

Egy szó, mint száz, a gondolatom az, hogy a közép- és kelet-európai, már EU-tag és EU-tagjelölt országoknak el kellene szakadniuk a nyugat-európai köldökzsinórtól, felismerve a közös érdekeket és értékeket. Létre kellene hozni – Lengyelország és Magyarország kezdeményezésével – egyfajta Közép- és Kelet-Európai Szövetséget, a tagállamok teljes szuverenitása és önállósága mellett. (Hogy József Attilát idézzem: gyenge létükre így lennének erősek.) S mivel ez nem a nyugat-európaiak ellenére jönne létre, hanem a közép- és kelet-európaiság érdekében, ezért mindez megvalósulhat az EU-n belül.

Más kérdés persze az, ha a központi hatalmak ezt meg akarnák akadályozni.