Lyukas zászló III.

Emlékezünk, de továbbra is keressük a válaszokat.

Ötvenkilenc év hosszú idő. A forradalom egykori résztvevői ma idős emberek, de sokan közülük nem is élnek már. Ők úgy távoztak közülünk, hogy a sok évtizede megválaszolatlan kérdésre nem kaptak választ: valójában miért bukott el a forradalom? Akik szembeszálltak a túlerővel, biztosan tudták, a függetlenséget csak külső segítséggel lehet kivívni. Magyarország stratégiai fontosságú volt a Nagy Testvér számára, tehát semmiféle könyörületre nem számíthattak a felkelők. Amerika, ahonnan segítséget reméltek, teljesen passzív maradt, semmiféle támogatást nem nyújtott a felkelőknek; egyrészt nem kívánt belekeveredni a háború-gyanús helyzetbe, másrészt sokkal fontosabb volt számára a Szuezi-csatorna, és az izraeli-arab konfliktus. Némi támogatást azonban mégiscsak nyújtott – a Magyarországról menekülőknek. A disszidensek – ahogy akkoriban nevezték a menekülteket – sokszor a sárban kúszva-mászva jutottak a szabad világba. Ausztria, helyesebben Bécs volt az első állomás. Az emigránsok közül sokan szerettek volna eljutni Amerikába, de azért ez nem olyan egyszerűen működött, ahogy ezt a mai fiatalok, – akik sajnos nagyon keveset tudnak ’56 tragikus leveréséről, majd az azt követő megtorlásokról, – képzelik. A manapság sokat hallott kvóta kifejezést akkoriban lehetett hallani először, mégpedig a magyar disszidensek kapcsán. Sokaknak volt Amerika az úti célja, de kénytelen volt Kanadával beérni, mivel a nyugati országok meghatározták, pontosan hány magyart akarnak befogadni. Magától értetődően, azok, akiknek rokonai éltek már Európa nyugati felén, vagy közeli barátjuk garanciát vállalt értük, a kontinensen tudtak maradni, és letelepedni akár Németországban, vagy a skandináv országok valamelyikében. Mások viszont meg sem álltak Ausztráliáig, vagy Dél-Amerikáig, egy jobb, szabad életet keresve.

Térjünk azonban vissza a szabadságharchoz, és az előző részben feltett kérdésekhez:

1956. április 4-én gigantikus díszszemlét rendeztek, a Sztálin-szobor közel tíz méteres magasságból tekintett le a felvonuló magyar egységekre. A dísztribünről Hegedűs András miniszterelnök integetett a díszegységeknek. Az a Hegedűs András, aki aláírta, hogy a szovjet csapatok bejöhessenek az országba, sőt, még arra is rá tudták kényszeríteni, hogy visszadátumozza a megszállási kérelmet. Az a Hegedűs András, aki 1999-ben anélkül hunyt el, hogy bárki megpróbálta volna felelősségre vonni ezért. Péter Gábor is a rendszerváltás után hunyt el, őt sem kérdezték meg, mit miért tett, miként Farkas Vladimirt sem, pedig még egy könyvet is írt arról, hogy milyen kegyetlenkedések történtek az 50-es években. Igaz, elvtársai annak idején elítélték őt, de ez mégsem lehetett gyógyír azoknak a családoknak a számára, akinek családfőjét, vagy fiait kivégezték a megtorlások jegyében.

A rendszerváltás óta többen, többször tettük fel már a kérdést; miért nem történt meg az elszámoltatás? Önöknek nem hiányzik erre a válasz?

Az 1956-os díszszemlén meneteltek a kék, és a zöld ávó egységei is, amelytől oly sokan, jogosan rettegtek. Önök elgondolkoztak-e már azon, ez az erőszakszervezet, hogy létezik, hogy szinte néhány nap alatt összeomlott? Elgondolkodtak-e már azon, hogy ugyan a forradalom kultikus helyeket teremtett, mint a Corvin köz, a Tűzoltó utca, a Maros utca, vagy akár a Baross tér és a Kilián laktanya épülete is, de az Andrássy út 60 (vagy, ahogy 1956-ban nevezték, Magyar Ifjúság útja) például sértetlen maradt, mint ahogy a Belügyminisztérium épülete is.

Hogy létezik az, hogy a budapesti pártbizottság épületét a Köztársaság téren megrohamozták, de ugyanakkor az Akadémia utcai pártközpont sértetlen maradt? Ami pedig teljesen érthetetlen, hogy a magyar nép által annyira gyűlölt vezetők 1956-ban egytől-egyig sértetlenek maradtak? A Corvin-közben kialakult egy nagyon kemény mag, akik szinte az utolsó csepp vérükig védték állásaikat, azonban ha valaki egy kicsit is ismeri a hely fekvését anno, akkor pontosan tudhatja, hogy stratégiailag teljesen védhetetlen volt, ezért a felkelők a lehetetlenre vállalkoztak, úgy, hogy a közelben semmilyen olyan objektum nem volt, ami miatt ott kellett kialakítani állásukat. A Blaha Lujza téren lévő, úgynevezett Szabad Nép Székház sokkal fontosabb volt, amelyet ugyan elfoglaltak a felkelők, de ez mégsem vált olyan kultikus hellyé, mint a Corvin-köz. A Kilián laktanya sem volt olyan fontos laktanya, amely indokolttá tette volna elfoglalását, hiszen ott csak „lapátos katonák” voltak elszállásolva. A Széna tér hadszíntérré tétele már stratégiailag fontos volt, mert ezzel kézben lehetett tartani Buda egy részét, de itt ismét fel kell, tegyek egy kérdést: a Móricz Zsigmond körtéren folytak harcok, de az onnan egy kőhajításra lévő Hadik laktanyát a Bartók Béla úton (amely egyben a Katonapolitika központja volt) mégsem foglalták el a forradalmárok. Miért? Az első néhány nap után a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium néhány prominense meg tudott szökni a Szovjetunióba, de ismert volt, hogy a Beloiannisz utca – Szalay utca – Néphadsereg utca által határolt részen rengeteg magas beosztású honvédtisztnek, ávós tisztnek, belügyi dolgozónak volt lakása, de a szovjetek által lakott objektumokat sem érte semmiféle támadás. Pontosan ismert volt a Pasaréten lévő villák és azok lakóinak névsora is. Igaz, féltek a forradalom napjai alatt, de sértetlenül megúszták az egészet.

Vajon, ha nyert volna a forradalom szent ügye, ami sajnos nem következett be, akkor is elmaradt volna a felelősségre vonás, mint 1990 után? Egy év van még a hatvanadik évfordulóig, addig van idő gondolkozni, mi miért történt? Vagy egyszerűen szemet hunyunk továbbra is, mint ahogy a ’90 után kifordított köpönyegükbe visszabújók esetében is tesszük? Azt azonban ne feledjük, ezeknek a köpönyegeknek tulajdonosai a felelősei annak, hogy mai napig nem történt meg az elszámoltatás, és a felelősségre vonás!
Molnár Tibor