A tragikus csütörtök
Az 1956. október 25-ei eseményeket ismerjük, azonban sem az indítékkal, sem az elkövetők kilétével nem vagyunk tisztában, sőt, még az áldozatok pontos számával sem. Nézzük tehát az ismert tényeket: 25-én délelőtt az Astoriától indult el egy csoport a Kossuth tér felé, amelyhez már útközben csatlakozott több, más kerületekből összeverődött munkás, akik az Astoriánál lévő tömegtüntetés miatt nem tudtak munkahelyeikre eljutni, mivel a tömegközlekedés akadozott. Mire a térre értek, már jelentős tömeggé nőtt a békés tüntetők száma, sőt, kibővült három szovjet tankkal, amelyre a tüntetők maguk másztak fel, ezzel is kifejezve baráti szándékukat. A Kossuth téren összeverődött emberek között tehát minden korcsoport, és mindkét nem képviseltette magát. Eközben egy szovjet harckocsioszloppal Mihail Szuszlov, és Anasztaz Mikojan PB-tagok, valamint Ivan Szerov KGB elnök a tüntetőkkel szemben az MDP-székházba, az Akadémia utca felé tartott.
A Kossuth téren az utca embereiből álló, akkorra már jelentős méretűre duzzadt tüntető tömeg küldöttséget választott, hogy a Parlamentben átadják az előre megfogalmazott követeléseiket, de a Honvédelmi Minisztérium karhatalmistái, néhány T-54-es szovjet harckocsival együtt, megakadályozták ezt. A jószándékú demonstrálók, hogy kifejezzék, nem a szovjet jelenléttel van problémájuk, itt is felmásztak a tankokra, és megpróbáltak barátkozni a katonákkal. Végül ez lett a vesztük.
Az MDP-ülésről távozó Szerov tábornok a Kossuth tér felé vette útját, ahol félreértve a látványt, lövéseket adatott le a levegőbe, hogy elriassza a szovjet tankokat „megszálló” civileket. A lövések okozta pánik hatására a szovjet páncélosok lövéseket adtak le a Földművelődésügyi Minisztériumra, – falain az egykori lövések nyoma ma emlékmű formájában látható – míg a tömeg egy része éppen ott, az árkádok alatt próbált fedezéket találni. Ekkor újabb harckocsi érkezett a térre, amely már repeszgránátokat lőtt, és fentről az épületek tetejéről is érte a teljesen fegyvertelen, és ezáltal védtelen tüntetőket a halálos tűz.
Még napokkal azelőtt, október 21-én a partizánok ünnepi gyűlést tartottak. Természetesen erről mit sem sejthettek az utca emberei, a forradalmárok vagy szabadságharcosok, kinek hogyan tetszik jobban a meghatározás. Szóval Kiss Károly, a begyepesedett sztálinista társulat egyik hangadója, ezen az ünnepi gyűlésen arról beszélt, ha kell, fegyverrel a kézben, vérükkel fogják megvédelmezni az elvtársak a reakció, az ellenforradalom ellen a szocializmus ügyét. Természetesen a fentieket könnyen mondhatta annak tudatában, hogy Mikojan 1956. július 14-én táviratot küldött Magyarországra: nem engedhető meg, hogy bármiféle kellemetlen esemény történjen Magyarországon, ezért, ha segítségre, tanácsra vagy egyébre van szükség, akkor a Központi Bizottság fog segítő kezet nyújtani a magyar elvtársaknak!
Nem lehet tudni, végül akkor, 25-én valóban Mikojan ígérete teljesedett be, vagy valaki más ítélte meg úgy a helyzetet, hogy a békés demonstrációt vérfürdővé kell változtatni, minden esetre az események tragédiába fulladtak.
Mindmáig bizonyítatlan, hogy a Födművelődésügyi Minisztériumban valóban voltak-e ávósok, ha voltak az épületben, lőttek-e a tetőről? Esetleg a partizánokból szerveződött szabadcsapatok emberei tüzeltek, és az ávósok az árkádok alól? Azt sem lehet tudni, hogy a téren egyébként jelen lévő, úgynevezett „zöld Ávó” emberei részt vettek-e a lövöldözésben, vagy az utólag a térre érkező szovjet harckocsi indította-e el a szörnyű végkifejletű vérfürdőt? A megmásíthatatlan tény azonban az, hogy amikor az utolsó lövés zaja is elhalt, a téren és környékén fiatal és idős férfiak, asszonyok, gyerekek feküdtek, sokan úgy, hogy teljesen véletlenül kerülhettek a tűzharc kellős közepébe. Rengeteg ember sebesült meg, voltak, akik az ezt követő napokban orvoshoz sem mertek fordulni sérüléseikkel, így tehát a valós adatokat nem lehet tudni. Később mendemondák születtek teherautókról, amelyekkel elszállították az áldozatokat, jeltelen sírokról, ahová elföldelték őket.
Évekkel ezelőtt különböző listák kerültek elő, amelyek állítólag azok neveit tartalmazta, akik felelősek lehettek a provokációért, amivel tömeget csaltak a Kossuth térre, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy ott halomra lőjék őket. Sajnos azonban az elmúlt huszonöt év nem volt elég arra, hogy hitelt érdemlően nyilvánosságra kerüljenek a felelősök nevei. Az elkövetők nagy része ma már nem él, mint ahogy a szemtanúk jelentős része sem, és azok, akik a történtek idején fiatalabbak voltak, és élnek napjainkban, még most sem merik a nyilvánosság előtt megnevezni a felelősöket. Kiknek állt érdekükben hogy a hosszú évek alatt felderítetlen maradjon e szégyenletes bűntett? Október 25-ike az ’56-os szabadságharc talán mindmáig legsötétebb foltja, mert, minél inkább halad az idő, annál lehetetlenebbnek tűnik az igazság megismerése.
A követező részben egyfajta kiértékelést készítek arról, milyen túlerővel szemben bukott el a forradalom, hogyan került közel kétszáz-ezer honfitársunk külföldre a forradalom kezdetétől a végéig, valamint hogy létezett az, hogy a forradalom idején nem érte támadás sem a Szovjet Nagykövetséget, sem a Belügyminisztériumot, sem a Honvédelmi Minisztériumot, sem Rákosiék főhadiszállását az Akadémia utcában. Önök gondolkoztak-e már ezen?
Molnár Tibor
