Július 5-én, vasárnap egy zsúfolásig megtelt evangélikus templomban felrobbantotta magát egy öngyilkos női merénylő Nigéria északkeleti részén, szemtanúk szerint legalább öten meghaltak. Két nappal korábban egy másik, keresztény többségű nigériai városban több női merénylő röpítette levegőbe magát a tömegben, legalább ötvenöten meghaltak és száznál többen megsebesültek. A merényleteket a Boko Haram nevű, szélsőséges iszlamista terrorszervezet számlájára írják, amely július 6-án, hétfőn újabb két robbantásos merényletet követett el a nigériai Jos városában: az egyiket egy mecsetben, ahol olyan pap prédikált, aki rendre a muszlimok és a keresztények békés együttélése mellett szólt. Nigéria a keresztényüldözés feketelistáján a világ első tíz országa között szerepel, s figyelemreméltó, hogy a tíz országból nyolc teljesen vagy többségében muzulmán vallású. A nigériai Boko Haram utóbbi hetekben végrehajtott, a helyi keresztények százait meggyilkoló terrorhulláma azzal is összefügghet, hogy a szélsőséges iszlamista szervezet márciusban hűséget fogadott a Szíria és Irak nagy részét tavaly óta elfoglaló, Iszlám Államként (IÁ) emlegetett dzsihadista terrorszervezetnek. Ennek fanatikus tagjai június 26-án, pénteken Tunézia egyik népszerű üdülőhelyén, egy kuvaiti mecsetben, valamint Franciaországban ugyanazon a napon hajtottak végre több tucat emberéletet követelő brutális gyilkosságokat, illetve öngyilkos merényletet. A tunéziai merénylet halálos áldozatainak többsége brit állampolgár volt, érthető hát, hogy David Cameron brit miniszterelnök „mérgező ideológiájú halálszektának” nevezte a dzsihadista terrorszervezetet, amely szerinte egzisztenciális fenyegetést jelent a nyugati világra, ezért a Nyugatnak minden eszközt – beleértve a katonait is – be kell vetnie az IÁ ellen.
Nyilvánvalóan az utóbbi időben a Közel-Keleten és Afrikában fokozódó keresztényellenes terrorcselekmények miatt mondta azt Ferenc pápa június 29-én, a Szent Péter és Pál apostol ünnepnapi szentmisén, hogy „borzalmas, embertelen és megmagyarázhatatlan” a keresztények üldözése, ami „sajnos ma is a világ számos részén megtörténik mindenki szeme láttára és mindenki hallgatásától kísérve”. A római katolikus egyház feje dicsérte az apostolok és az első keresztény közösség bátorságát és életét, amely „számunkra, mai keresztények számára erős elhívás az imádságra, a hitre és a tanúságtételre”. Két nappal később, július 1-jén az Európai Parlament legnagyobb, néppárti frakciója rendezett a világ különböző részein tapasztalható keresztényüldözésről konferenciát, ahol elhangzott, hogy a Közel-Keleten már a keresztény közösségek puszta léte került veszélybe, ezért segíteni kell őket, hogy ne váljanak véglegesen üldözötté és menekültté. Az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője, az olasz Federica Mogherini a konferenciának küldött levelében kifejtette, hogy „Európa igenis felelősséget visel a keresztény üldözöttekért”.
Sokan csodálkoznak azon Európában, de egyek idehaza is, hogy a keresztény egyházak, s a hozzájuk kötődő civil közösségek, értelmiségiek, publicisták miért hívják fel egyre gyakrabban a figyelmet a keresztényüldözésre. Ferenc pápa megválasztása óta többször hangoztatta már, hogy modern korunkban több a hitéért meghaló keresztény mártír, mint ahányat a keresztényüldözések első évszázadaiban gyilkoltak le a Római Birodalomban. Mértékadó becslések szerint évente több tízezren vannak a keresztény mártírok, de az Open Doors nevű holland keresztény alapítvány jelentése szerint százmillió felett van azok száma, akiket keresztény hitük, vallásuk miatt üldöznek. Példa nélküli, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa is napirendre vette ez év márciusában a világszerte fokozódó keresztényüldözés problémáját, főként az IÁ által tavaly óta Irakban és Szíriában elkövetett tömeges vérengzések és milliók terrorizálásának, elüldözésének ügyét. A babiloni káld pátriárka úgy fogalmazott, hogy az iszlám szélsőségesek el akarják üldözni a Közel-Keletről a keresztényeket, még a történelmüket és az emlékezetüket is el szeretnék törölni. Izrael ENSZ-nagykövete pedig nemrég kijelentette, „a keresztények az új évezred zsidói”.
Nagy kérdés, hogy meg tudja-e védeni a világszerte üldözött keresztényeket az az Európa, ahol a keresztény hit és vallás elveszítette az emberek többségének szívében és cselekvésében, és még inkább a globalista politikai-, pénz- és médiahatalom által uralt társadalmi nyilvánosságban való meggyökerezettségét. Emlékezhetünk rá, hogy amikor éppen David Cameron tavalyi húsvéti beszédében kiállt a keresztény értékrend mellett, mondván: „Hiszem, hogy nagyobb önbizalommal kell rendelkeznünk a tekintetben, hogy keresztény ország vagyunk, nagyratörőbbek kell legyünk, a hiten alapuló szervezetek szerepének bővítésében, és őszintén szólva, az evangélium szellemének jobban meg kellene felelnünk, amikor hitünkről van szó, amely arra szólít fel bennünket, hogy álljunk ki és segítsünk változtatni az emberek életén”, akkor a baloldali, liberális brit értelmiség és sajtó nagy része súlyos kritikával illette, az ország úgymond megosztásával vádolta a miniszterelnököt. Az egyaránt keresztényellenes „nagy” francia forradalom, a marxizmus és az 1968-as kulturális forradalom örökségét vállaló európai neoliberális, nihilista baloldal viseli a fő felelősséget azért, hogy az Európai Unió egyre inkább elszakad, eltávolodik szellemi, erkölcsi, kulturális gyökereitől és alapjaitól. Sőt, saját alapítóinak eszméitől és ethoszától is! Az európai vezető testületekben és intézményekben ma már azok vannak többségben, akik vagy nem ismerik, vagy nyíltan tagadják a közös, egységes Európa egyik kezdeményezője, Robert Schuman egykori francia külügyminiszter értékrendjét, holott az ő 1950. május 9-i nyilatkozatával indult el az európai egyesülési folyamat. Schuman híres, de ma már szinte elfeledett Európa-könyvében azt hangsúlyozta, hogy mielőtt Európa katonai szövetséggé vagy gazdasági egységgé válna, a legnemesebb értelemben vett kulturális közösséggé kell lennie. „Az európai közösség nem fog hasonlítani sem egy birodalomhoz, sem a Szent Szövetséghez; a nemzetek közötti kapcsolatokra kiterjedő demokratikus egyenjogúság lesz az alapja.” A demokrácia a kereszténység nagy eszméinek, erkölcsi alapelveinek és több mint egy évezreden át formált kultúrájának köszönheti a létét, és Schuman szerint a jövőben is „a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz. Egy keresztényellenes demokrácia olyan karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba, vagy anarchiába süllyed”.
A tradicionális erények eltűnése és a helyi identitás elveszítése egész Európára jellemző – írta a Schuman-nyilatkozat után kereken ötven évvel Roger Scruton angol konzervatív filozófus Anglia, egy eltűnő ideál című briliáns esszéjében. Szerinte a globális gazdaság, az ízlés tömegesedése, a szexuális forradalom, a popkultúra és a televízió együttes erővel mindenhonnan kitörölte a szellemi és a nemzeti identitás érzését. Az intoleráns „haladó” értelmiségiek „betiltják Angliát”, vagyis minden hagyományos erényt, ideált, szokást, törvényt, intézményt megtagadnak és kiközösítenek a „politikai korrektség” kötelezővé tett kánonjából. A keresztény vallású és nemzeti érzésű embereket, helyi közösségeket megvetően elutasítják, s ha valaki felemeli a hangját az önállósult, felelősséggel senkinek nem tartozó uniós bürokraták ellen, azt sovinisztának és reakciósnak bélyegezik, miközben „az unióval kapcsolatban ugyanúgy a >történelmi szükségszerűséget< halljuk emlegetni, ahogy annak idején, amikor a kommunizmust Oroszországra és a nemzetiszocializmust Németországra kényszerítették” – állítja és példák sokaságával bizonyítja is a kiváló filozófus.
Igazat kell adnunk Ferenc pápának, aki az utóbbi időben többször is kifejtette, hogy „a mai Európa nincs tisztában saját identitásával és hivatásával”. És míg Európa-szerte terjed a vallási relativizmus és közömbösség, a keresztények eltávolodása egyházuktól és a vallásgyakorlattól, addig Ázsiában és Afrikában gyarapodnak és erősödnek a keresztény közösségek, és hitükért, erkölcsi értékeikért évente sok ezren áldozzák életüket. Jellemző, hogy Nigéria nemrég világosan értésére adta a nyugati nemzeteknek, hogy inkább lemond a segélyükről, mint hogy bevezesse a „homo-házasságot”. A legnagyobb lélekszámú afrikai ország képviselőháza 2012 végén olyan törvényt alkotott, mely az azonos neműek házasságát megtiltja. Annak ellenére döntött így, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya azzal fenyegetőzött, hogy törlik az országnak szánt segélyeket, ha a homoszexuálisok tőlük követelt jogait törvényileg nem garantálják. „Mi kultúrnép vagyunk. Nem vehetünk át mindent más kultúrákból”, mondta az egyik nigériai vezető. Mi volt erre Európa „válasza”? Ez év májusában a sokáig Európa egyik „legkatolikusabb” országának tartott Írországban rendezett népszavazáson a polgárok 62 százaléka támogatta az azonos neműek házasságának legalizálását, amit a vatikáni diplomáciát vezető Parolin bíboros szomorú eseménynek és „az emberiség vereségének” minősített. Ezt követően több nyugat- és közép-európai országban felerősödött az azonos neműek házasságkötésének engedélyezését követelő lobbik hangja. Aki pedig ezzel hitbeli, lelkiismereti vagy erkölcsi meggyőződése miatt nem ért egyet, hanem ragaszkodik például Magyarország Alaptörvényének betűjéhez és szelleméhez – „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásnak alapját” -, azt a PC véleménydiktátorok előszeretettel bélyegzik „homofóbnak”, és megpróbálják a keresztény értékrendet követőket kirekeszteni a társadalmi nyilvánosságból, sőt kriminalizálni, hogy ne merjenek ellenállni a „haladó közszellemnek”.
A keresztény híveknek és civil közösségeknek ideje hát szembenézniük azzal, hogy keresztényellenesség nem csak a fanatikus, szélsőséges iszlamisták részéről tapasztalható, és erőszakot nem kizárólag tettel, de szóval – gúnyolódással, gyalázkodással, verbális (vagy vizuális) tőrdöféssel – is el lehet követni. Tudjuk, a bölcs Arany János azt írta: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, / Félreálltam, letöröltem.” A kérdés csak az, hogy nekünk, mai keresztyéneknek van-e még hová félreállni, hátrálni. Nem kellene inkább megpróbálni helytállni és kiállni, tanúságot tenni hagyományos értékeink, eszméink, szokásaink, törvényeink, intézményeink mellett? A magunk, közösségeink, hitünk, hazánk és Európa védelmében.
