Olvasom egy hírportálon, hogy aláírásgyűjtésbe fogtak a kormány által meghirdetett veszélyhelyzet megszüntetésére. Valami olyan indokkal, hogy először a tömeges bevándorlás, majd a koronavírus-járvány, most pedig a 2022. február 24-én életbe lépett, a háborús és a hozzá kapcsolódó energetikai veszélyhelyzet elhúzódóan tartja fenn a rendeleti kormányzást. A követelés lényege:
szüntessék meg a veszélyhelyzeti kormányzást!
Ha belegondolunk, ennek az üzenete úgy fest, hogy ha a veszélyt nem tudjuk megszüntetni, legalább ne vegyünk róla tudomást. Ahogy annak idején voltak olyanok, akik a Fidesz riogatásának állították mind az erőszakos beözönlést országunkba, mind a járványt; most meg a háború kiterjedésének veszélyét is. Arra emlékeztet ez engem, hogy volt idő, amikor lefegyverezték országunkat arra való hivatkozással, hogy „nincs ellenségképünk”. Nekünk. És mi nem lehetünk ellenséges szándék céltáblája?
A tunyaság fertőző. Egész Európa belesüppedt a megvédettség érzésébe, s csak most kezd rájönni, hogy az önvédelem feladása milyen súlyos következményekkel jár.
Mifelénk is zeng a viharos ég. Gondolkodásra képes ember számára már évek óta gyűlnek a figyelmeztetések. Például utólag tudtuk meg, hogy volt olyan terrorista, aki már 2015-ben ide jött társakat toborozni magának a „menekülteknek” nevezett ideérkező határsértőkből. Ennek alapján lehetővé válik, hogy a gyorsítottan állampolgárságot kapó harmadik világbeli tömegek akadálytalanul tudjanak majd bejönni hozzánk akár nyugat felől is.
Nyílt jeladás volt, hogy most februárban külföldről hozzánk besétált ú.n. „antifa”-terroristák békés embereket támadtak meg a budapesti utcán. Azután kormány-ellenes források az közelmúltban elkezdték hangoztatni, hogy országunk ellen szankciók előkészítése folyik a Nagy Szövetségesünknél. Vacogtattak azzal, hogy „az amerikai nagykövet kemény szankciókat jelenthet be Magyarország ellen”. Ebből egyelőre egy magyar állampolgár ellen lett intézkedés, akinek munkakörét (a Nemzetközi Beruházási Bank egyik vezetője) nézték rossz szemmel az USA-ban. Továbbá a nevezett nagykövet kirakatta „Ruszkik haza!”-óriásplakátjait, mintegy 56-ra emlékez(tet)vén (amikor viszont mi csak emberiességi segélyeket kaptunk, katonait nem).
Ha voltak is eddig gyanútlan emberek nálunk, ezek után mindenki láthatja: ránk jár a rúd. Az süvölt a hírekből, hogy a rozoga Biden-i Amerika egyre türelmetlenebb, egyre kevésbé viseli el a „fegyelmezetlenséget”: a más értékrendet a világban és az egyes közösségek érvényesülésének kísérleteit szövetségeseinél. Akármekkora is a méretkülönbség köztünk, nem lehetünk eléggé kicsik, hogy előbb vagy utóbb reánk ne kerüljön a célkereszt. Mi ugyan tartjuk magunkat, de azért ne vegyük a fenyegetést félvállról! Persze nem adok igazat a gerincgörbítőknek; már csak azért sem, mert vegyük észre, hogy nem csupán mi tusakodunk ilyen szorításban. Németország hozzánk képest óriás, mégis megcselekszi, amit a megfélemlített cirkuszi nagyvad: ostorpattintásra átugrik akár a lángoló tűzkarikán is. Visszasírhatja Merkelt, aki még néhányszor „önsúlyával” képes volt dönteni országa érdekében; bár hivatali idejének végére világossá vált, hogy őt is befogták. Látszott ez a migráció kérdésében: korábban bevallotta a multikulti bukását, majd váratlanul befogadta, mondhatnám, keblére ölelte az újabb idegen tömegeket. Hogy miért? Erre nézve jelzés volt annak kiszivárogtatása, hogy az Újvilág füle rajta volt a telefonján. Utóda, Olaf Scholz még inkább a helyzet foglya: nem akart fegyvert küldeni az ukrán háborúba, azután mégiscsak „rávették”.
Most a napokban mondta ki a másik európai meghatározó ország nevében Macron francia köztársasági elnök, hogy ez így nem szövetség, hanem alávetettség: s a vazallusi állapot helyett „stratégiai autonómiát” próbál meghirdetni. Ha pedig az egyre kevésbé rejtőzködő világerőktől közel sem független, sőt mondhatni: eddig kedvezményezett francia elnök is tiltakozik, akkor egyértelmű, hogy az USA miként bánik (el) szövetségeseivel. Mondjuk, mint annak idején Napóleon a lengyelekkel: hagyta, hogy vérüket adják érte. Ha pedig a francia politika rúgkapál, akkor joggal merülhet fel bennünk a kérdés: nekünk milyen választásunk lehet?
Azért, hogy elkerüljük a rosszallást, megtehetnénk például, hogy versenyzünk Lengyelországgal és Romániával Amerika szolgálatában. Hiszen Ukrajna és a keleti szláv világ szomszédságában mi is előörs-helyzetben lennénk Oroszország ellen – tengeren túli hatalmat kiszolgálva magunkat kiszolgáltatva világerőknek. (Szédül az ember, ha belegondol, hogy a szovjetek meg Olaszország felé tapostatták volna ki a hadiutat velünk.) Belesodródnánk a háborúba és elszigetelnénk magunkat a világgazdaság éltető forrásaitól. Az amerikai nagykövet hamis 56-os propagandája nem feledteti velünk, amit akkor meg kellett tanulnunk: az USA vezetői figyelembe sem veszik életérdekeinket. Azt követelik tőlünk, hogy romboljuk le gazdaságunkat, tegyük ki magunkat háborús veszélynek, adjuk a hatalmat a társadalmunkat szétverő quislingeknek. Lényege: a teljes kiszolgáltatottság, s a belső rend felbomlása. Nem feledhetjük, hogy Brzezinski már kimondta: az USA-nak érdekében állhat a programozott káosz. Mindezért cserébe még azzal a kicsiny szívességgel sem kecsegtet senki, hogy az Ukrajna felségterületén élő magyar kisebbséget ne gyötörjék a megsemmisülésbe!
Nagy hangon támadják a magyar külpolitikát azzal, hogy egyedül maradtunk, elszigetelődtünk. Legutóbb a finn és svéd NATO-csatlakozási kérelemben várták el szolgai alázatunkat. (Azóta bebizonyosodott, hogy készségünkért még baráti gesztust sem kapunk cserébe, sőt: a finn kormány csatlakozott a gyermekvédelmi törvényünk ellen folyó perhez). Lehetne persze a román példát követni és országunkban megágyazni a nagyhatalom katonai jelenlétének, azonban a hintapolitika nem szokott sikerülni. A lengyelekért pedig aggódunk. Utalok a március 20-i sajtóhírre, eszerint „Ha Ukrajna nem tudja megvédeni magát Oroszországgal szemben, akkor Lengyelország kénytelen lesz belépni a háborúba – jelentette ki a párizsi lengyel nagykövet a francia LCI televíziónak adott interjúban.” Pedig Lengyelországnak tudnia kéne, hogy van vesztenivalója: hiszen volt már a megszűnésig szétdarabolva.
Itthon is rettegtet az „ellensajtó”, pl. azzal, hogy mi is kapunk szankciókat! Ha azt vesszük: szankciónak, vagyis büntető intézkedésnek számít a nekünk járó európai pénzek megvonása is – legfeljebb makutyi dumával, meg-megújuló követelésekkel leplezve a valódi szándékot.
Közben pedig a világ felett gyűlnek a viharfelhők… Szorongatott helyzetünkben merre vezet a helyes ösvény? Mérlegelnünk kell minden kihívásnál, hogy mi a magyar közösség érdeke, s hogyan lehet ezt nagy nyomás alatt is követni. Brüsszeli tárgyalásaink azt bizonyítják, hogy részkérdésekben tudunk rugalmasak lenni. Itthon pedig a társadalom ütésállósága a fontos; a természetes közösség erősítése. Erősítése testünkben: a kívánt gyermekek megszületésének elősegítésével, és lelkünkben: a belső összetartozás élményének fokozásával. Például a folyamatos tájékoztatással és az emberek véleményének kikérésével. A nagyvilág felé pedig kapcsolatépítéssel, s a provokációknak fel nem ülve; vagyis: belső szilárdságunk megőrzésével, kerülve az ellenségeskedést.
Vannak, akik azt mondják: mi vagyunk a botránykő. Mert nem adjuk fel családvédelmünket, nem nyitjuk meg határainkat az erőszak előtt, s a békét valljuk a háborús uszítás közepette. Lehet, hogy környezetünkben kisebbségi ez az álláspontunk, de a valóság és az igazság nem többségi kérdés. Ha egyesek úgy látják is, hogy szinte mindenki szembeszáguld velünk az autópályán, akkor is tudhatjuk a Bibliából, hogy Szodomában egyedül Lótnak lett igaza, nem a vele szembeforduló tömegnek…
