Érdemes végre a jelenség mögé nézni, s feltenni a kérdést: kik azok a cohn-benditek, és mi motiválja a féktelen indulatukat a kétharmados Orbán-kormánnyal, s áttételesen Magyarországgal szemben?
Röviden válaszolva: Cohn-Bendit és társai döntően attól félnek, hogy felborulhat vagy meggyengülhet az Európában, sőt az euroatlanti világban néhány évtizede kialakult és rögzült balliberális világlátás, amelyet a médiában, sajtóban, közvéleményben megjelenő political correct (politikailag korrekt) beszédmód nap mint nap fenntart és megerősít. A valahai 68-as lázadó és hívei attól tartanak, hogy az Orbán-kormány kilép a gondolkodás balról rögzített kánonjaiból, újszerűen tesz fel régi kérdéseket és újszerű válaszokat ad rájuk, s ezzel megbontja a fennálló euroatlanti társadalmi szerződést. Ettől fél rajta kívül Guy Verhofstadt, Alexander Graf Lambsdorff a liberálisok részéről, ettől fél Martin Schulz és Hannes Swoboda (a szocialista pártszövetség vezetői), s a többiek, kommunisták, baloldali radikálisok, akik, ha nem is vennék a bátorságot, hogy Cohn-Bendit stílusában beszéljenek, a lelkük mélyén többé-kevésbé egyetértenek vele.
És itt érdemes észrevennünk azt, hogy országunk immáron másodszor keltett felháborodást az Európai Unión belül. Először 2006 őszén: az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után Magyarországon – mondjuk ezt ki – lényegében véve polgárháború alakult ki, a Gyurcsány Ferenccel és kormányával szembeni tüntetések és demonstrációk állandósultak, a bizalom elveszett, a rend felborult, méghozzá nem egy-két napra, hanem szinte egészen a 2010-es tavaszi választásokig. Unikális dolog történt nálunk: egy baloldali miniszterelnök bevallotta, hogy valójában nem kormányoztak, viszont a hatalmuk megtartása, a választások megnyerése érdekében manipulálták a gazdasági adatokat, majd a választások megnyerése után homlokegyenest az ellenkezőjét tették annak, mint amit a választások előtt megígértek.
Már ez elég lehetett volna a baloldali kormány bukásához, ám mindezt tetézte, hogy a kormánnyal szembeni demonstrációkat a rendőrség évtizedek – talán éppen 1956 – óta nem látott brutalitással verte le éppen az 1956-os forradalom 50. évfordulóján, illetve előtte és utána. Mindez szokatlan és döbbenetes volt az EU és az euroatlanti közvélemény számára, hiszen mégsem Afrikában történt mindez, hanem Európa közepén, egy EU-tagországban.
Roppant tanulságosak voltak viszont az európai reakciók: miközben józan ésszel azt lehetett várni, hogy az EU bal- és jobboldala egyaránt elítéli a manipuláló, hazudozó miniszterelnököt és kormányát, s különösen elítéli a tüntetőkkel szembeni brutális fellépése miatt, ehelyett az EU és az Európai Parlament élesen megoszlott jobb- és baloldalra. Schultz, Swoboda, Rasmussen, Verhofstadt és a többi baloldali a Gyurcsány-kormány oldalára állt, míg a néppárti politikusok sokkal halványabb tónusban ugyan, de az ellenzéket és a tüntetőket védték és a baloldali kormányt elítélték (Wilfried Martens belga politikus volt az a kivétel a konzervatívok-kereszténydemokraták közül, aki a leghatározottabban lépett fel ebben a kérdésben).
2006 ősze, a „magyar ügy” azért volt tanulságos, mert többéves, bal- és jobboldali közeledés, konvergencia után újra feléledtek az ideológiai konfliktusok az EU-ban, s főként az Európai Parlamentben. A baloldalon ismét feléledt, fellángolt a százéves múltra visszatekintő elvtársi szolidaritás; kiderült ismét, hogy liberálisok, szocialisták, baloldali zöldek, kommunisták számára a testvér, segítsd a lebukottat!, a vörös segély eszménye sokkal többet ér, mint a józan erkölcsi megfontolások, a tisztességtelenség, a hazugság, a manipuláció, a csalás elleni fellépés, az emberi méltóság védelme, egyáltalán, a demokratikus normák. Az Európai Parlament baloldali frakciói egytől egyig kiálltak egy olyan miniszterelnök mellett, akit a magyar közvélemény döntő többsége mélységesen elítélt és távozását kívánta kormányával együtt.
Eltelt öt év, s ezúttal a magyar EU-elnökség időszaka hozta el ismét az ideológiai vitákat. Immáron egy konzervatív, jobboldali – bár leginkább azt mondanám: nemzeti – kormány van hatalmon Magyarországon, amely kormány nem hazudozott a választási kampányban, nem manipulálta az adatokat, nem verte agyba-főbe a tüntetőket az utcákon, igyekszik igen aktívan dolgozni a válságból való kikerülésen – mégis, ez a kormány vált az európai baloldal célpontjává. Ne legyen kétségünk: itt nem a médiatörvényről és az alkotmányról van szó, hanem arról, hogy a második Orbán-kormány szembemegy a balliberális kánonnal, megkérdőjelezi annak szinte szakrálisan tisztelni hivatott állításait, szempontjait és világlátását. Vagyis: megkérdőjelezi egy világhatalmi hálózat mindenhatóságát. És ez nagyon-nagyon felbosszantja azokat, akik e hálózat fenntartásában, irányításában érintettek és érdekeltek.
Ideje észrevennünk, hogy egy Horn Gyula, egy Medgyessy Péter, egy Gyurcsány Ferenc azért is – hangsúlyozom: is! – kerülhetett hatalomra, mert az euroatlanti világban a baloldali–balliberális hálózatok, s az ezek hatalmát fenntartani hivatott pénzügyi és gazdasági világszervezetek, hedge-found-ok és hitelminősítő intézetek, média- és sajtóbirodalmak, valamint pénzügyi és gazdasági világszervezetek és egyéb képződmények világhatalmi céljait mindig is a bal-balliberális, lásd nálunk: posztkommunista és ultraliberális kormányok szolgálják ki a legjobban. Éppen ezért, ebben a világhatalmi célkitűzés-rendszerben a politikai és emberi morálnak, a demokratikus tisztességnek és normáknak egyszerűen nincs helyük. Azért, mert a bal-balliberális, neoliberális világkoncepció számára az erkölcsi szempontok, s egyben a demokrácia értékei gátló tényezők.
Éppen ebből kiindulva, két dolgot le kell szögeznünk.
1. A cohn-benditek, azaz a baloldali, neoliberális kánon embereinek elsődleges célja e világszemlélet mindenkire való ráerőltetése s ezáltal az átfogó uralom gyakorlása. Ebből viszont az következik, hogy számukra erkölcs, demokrácia, emberi jogok védelme nem alapvető szempontok. Vagyis, ha e világhálózat a glóbuszt átfogó küzdelmet megnyeri, az előbbi értékek és normák is végleges vereséget szenvednek. S bár emberi jogokról és demokráciáról papolnak, a neoliberálisok hatalmának erősödése valójában ezen értékek végleges pusztulásával járna együtt.
2. A hazai nemzeti (konzervatív, keresztény, jobboldali) oldal számára 2006 és 2011 nagyon fontos tanulsága, hogy nem pusztán Medgyessyvel, Gyurcsánnyal, Lendvaival, Veres Jánossal, Szilvásyval, Kókával, Magyar Bálinttal, Pető Ivánnal stb. állnak szemben, hanem az immáron nagyon láthatóvá váló nemzetközi baloldali–neoliberális hálózatokkal. Ami pedig különösen döbbenetes, hogy éppen Magyarország szította fel az európai, euroatlanti szinten felszáradni látszó ideológiai vitákat és konfliktusokat öt évvel ezelőtt és ma.
Nagyon nem mindegy a nemzeti oldal számára, hogy felébred-e végre Csipkerózsika-álmából az európai, uniós jobboldal, felébrednek-e a néppártiak, kereszténydemokraták és konzervatívok. Ugyanis ki kell mondanunk: sem 2006-ban, sem 2011-ben nem azzal a hevességgel és határozottsággal álltak ki a politikai vitákban az Orbán-kormány mellett, amelyet egy néppárti szövetségi alelnököt (Orbán) is adó kormányzó pártszövetség, a Fidesz–KDNP talán mégis megérdemelt volna – például az Európában egyedülálló és történelmi kétharmados győzelme okán is.
Ám észre kell
vennünk: a második világháború óta, de különösen az utóbbi húsz évben a baloldali, neoliberális kánon nagyon erőteljesen átjárta Európát, Amerikát és más földrészeket is. A neoliberális világhálózat eleddig erősebbnek bizonyult a nemzeti és konzervatív gondolkodásmódnál, olyannyira, hogy az európai jobboldali pártok is nagyon gyakran azt hangoztatják, amit a cohn-benditek elvárnak tőlük, mert félnek a retorziótól, a kirekesztéstől, a hatalom és a pénz elvesztésétől. Holott Angela Merkelnek, Sarkozynek, Cameronnak, s a többi jobboldali kormánynak észre kell vennie: ha beadják a derekukat, akkor a szabadságukat vesztik el – végleg.
Mindemögött pedig megítélésem szerint az van, hogy a baloldali–liberális oldal a világ közvéleményét meg tudta győzni arról, hogy a fasizmus és a nácizmus az igazi veszély a világra, s nem pedig a kommunizmus, tehát Hitler az igazi pokol, míg Sztálin nem annyira. Ebből fakadóan a jobboldal mindig egy kicsit bocsánatkérésre és magyarázkodásra kényszerül, ha hatalomra, kormányra kerül, állandóan azt kell bizonyítania szerte a világon (lásd Ausztria, 2000), hogy ő valójában nem fasiszta és náci, s nem antiszemita.
Ezzel szemben, ha a baloldal és a liberálisok vannak hatalmon, az a természetes, az a haladó, az a világ rendje, az a demokratikus és a modern, az a történelem vége. A baloldal számon kér, a jobboldal magyarázkodik és szégyelli magát – ez a képlet a XXI. század elején.
De kérdem én: miért is?
Hát ne legyünk végre balekok.
A szerző politológus
Forrás: Magyar Nemzet 2011.07.14.
