A Fidesz–KDNP pártszövetség – közös listán indulva – a leadott szavazatok 52 százalékát kapta meg, ám a magyar választási rendszer vegyes, mégis a győztest preferáló jellege miatt megszerezték a parlamenti mandátumok több mint kétharmadát. Ez egyedülálló jelenség az elmúlt húsz év történetében, hiszen egy párt vagy közös listán induló pártszövetség erre még nem volt képes, abszolút többséget is csak az MSZP tudott szerezni 1994-ben. Sőt, kétharmados többség megszerzésére a demokratikus Európában sincs igazán példa, jelen ismereteim szerint Bajorországban történt ehhez hasonló 2003-ban, amikor az Edmund Stoiber vezette CSU megszerezte a mandátumok több mint kétharmadát (s ez sem ország-példa, hanem egy német tartományé, ahol a keresztényszociális párt túlsúlya hagyomány). Tehát ez esetben egy valódi hungarikummal állunk szemben, amit Európa közvéleménye azóta sem tudott igazán megemészteni.
A magyar politikai feltételek között a kétharmados többséget megszerzett párt és annak kormánya elvileg demokratikus teljhatalmat kap, hiszen lehetősége van az alkotmány megváltoztatására, a kétharmados többséget igénylő sarkalatos törvények átalakítására, kétharmados többséggel megválasztandó, vezető állami pozíciókat betöltő személyek kiválasztására, átfogó személycserék végrehajtására – egyáltalán, a politikai intézmények és az alkotmányos berendezkedés teljes átalakítására. Jogi-intézményi értelemben csak a Fidesz–KDNP-n múlik, hogy mennyire él alkotmányos teljhatalmával.
Giovanni Sartori világhírű olasz politikatudós klasszikus tipológiája alapján megállapítható, hogy a magyar pártrendszer a 2010-es választások eredményeképpen polarizált (élesen megosztott, széttagolt) pártrendszerből predomináns (egy párt, pártszövetség által meghatározott) pártrendszerré változott át. A predomináns is demokratikus, versengő pártrendszer, amelyre példaként fel lehet hozni – a háború utáni időszakból – az indiai Kongresszus Pártot, Japán liberális demokratáit, Helmuth Kohl korszakát Németországban, illetve Tony Blair kormányzását Nagy-Britanniában.
A magyar pártrendszer tehát a klasszikus kritériumok szerint predomináns pártrendszerré vált, ám nem szabad elfelejteni, hogy polarizált, élesen megosztott pártrendszerből váltott át 2010-ben predominánssá. Kérdés azonban, hogy ebből következően a Fidesz–KDNP kétharmada megszünteti, megszüntethe-ti-e a korábbi, s ma is fennálló polarizációból adódó veszélyeket, a pártrendszer és politikai berendezkedés széthullásának veszélyét? Mit jelent a predomináns pártrendszer kialakulása a magyar demokrácia jövője szempontjából?
Az elmúlt közel egy év tapasztalatai alapján a következőket állapíthatjuk meg: a predomináns helyzetbe került Fidesz és KDNP abból indul ki, hogy a választók kétharmados felhatalmazása olyan bizalmi és legitimációs tőke, mely alapján átalakíthatja a politikai berendezkedést, új alkotmányt hozhat létre, alapvető intézményes reformokat valósíthat meg. Emellett azonban kezdettől azt hangoztatja, hogy számít az ellenzéki pártok együttműködésére az új alkotmány megalkotásától kezdve az átfogó reformok megvalósításáig. A „nemzeti együttműködés rendszere” mint szimbolikus cél megfogalmazása pedig a széles, politikai szereplőket és a társadalmat, az állampolgárokat egyaránt érintő összefogásról szól.
Ezzel szemben az ellenzék szkeptikusan reagál a predomináns állapotra. Mind a radikális posztkommunista „baloldal” (MSZP), mind az ökoliberális közép (LMP), mind a radikális jobboldal (Jobbik) kisebb-nagyobb mértékben azzal vádolja a kormányzatot, hogy valóságos egyeztetést nem kíván folytatni az ellenzékkel, hogy önkényes döntéseket hoz és visszaél a hatalmával. Talán a Jobbik az, amelyik időnként egyetértést mutat a kormány tartalmi döntéseivel, de módszereivel korántsem. Megállapíthatjuk tehát, hogy olyan predomináns pártrendszer jött létre Magyarországon, amely alapoppozícióval rendelkezik balról és jobbról – sőt meglepő módon részben középről (LMP) is –, miközben a predomináns pártszövetség kormányzókész és képes politikai erő. Ez is sajátos hungarikum, mely egyszerre hordozza a polarizáltság és a predominancia jellemzőit is. Ebből kiindulva megítélésem szerint három forgatókönyv képzelhető el a pártrendszer és a demokrácia jövőjét illetően.
1. A kétféle, bal- és jobboldali radikalizmus, fundamentális ellenzékiség belső hatásai oly mértékben felerősödnek, hogy végül felmorzsolják a kormányzóképes politikai pártszövetséget, a kormányzás ellehetetlenül, s a pártrendszer és a demokrácia a szétesés és az anarchia felé mozdul el. Nos, ezt a variációt nem tartom elképzelhetőnek, annál is inkább, mert a kormányzó pártszövetségnek nem pusztán abszolút, hanem kétharmados többsége van, s láthatóan számíthat döntéseinél a választópolgárok nagy részének támogatására, ami kellő magabiztosságot ad a kormányzáshoz. Ráadásul a kormányfő személyében is kellő elszántságot mutat politikai céljai megvalósításához.
2. A kormányzó pártszövetség, visszaélve kétharmados többségével és demokratikus teljhatalmával, autoriter rendszert épít ki, nem tárgyal az ellenzékkel, céljait önkényesen, a nagy társadalmi felhatalmazásra és bizalomra hivatkozva valósítja meg, s nem tűr el semmiféle ellentmondást a közéletben. Abban a meggyőződésében, hogy az ellenzék kifejezetten gátolja a kibontakozást, fokozatosan felszámolná a demokratikus fékek és ellensúlyok intézményeit, megszüntetné az egyeztetéseket az ellenzéki pártokkal, s igyekezne a margóra szorítani azokat. Ebben az elképzelt variációban „pártrendszerváltás” jönne létre, amennyiben a sartori versengő pártrendszerekből átlépnénk a nem versengő – vagyis antidemokratikus, diktatórikus – pártrendszerekbe; ezen belül is az úgynevezett hegemón pártrendszer alakulna ki. Ennek jellemzője, hogy az uralkodó párt mellett formálisan működnek ugyan pártok, ám igazi befolyásuk nincs a politikai életre. (Ebbe a típusba tartozott néhány volt kelet-európai kommunista ország, mint Lengyelország vagy az NDK.) Ezt a forgatókönyvet sem tartom elképzelhetőnek, s döntően azért nem, mert a Fidesz mint rendszerváltó párt elkötelezett a demokrácia mellett, a húsz év alatt semmilyen olyan motivációt nem mutattak fel, amely ennek az ellenkezőjét bizonyítaná.
3. Létezik egy olyan lehetőség is, hogy a magyar pártrendszer fokozatosan elveszíti a polarizáltság jellemzőit, s tartalmilag a mérsékelt pártrendszerek vonásait veszi fel. Ez abban az esetben következhetne be, ha a Fidesz–KDNP pártszövetség egy sikeres kormányzati tevékenység mellett a „társadalmi együttműködés” rendszerében folyamatosan egyeztetne az ellenzékkel a fontos döntések esetében, amelyet az ellenzéki pártok végül elfogadnának és szembenálló, konfliktusgeneráló ellenzékből konstruktív ellenzékké változnának. Ennek a forgatókönyvnek megítélésem szerint vajmi kevés esélye van, mégpedig nem elsősorban az LMP vagy a Jobbik politikája miatt, ugyanis mindkét pártban van némi hajlandóság a konszenzuskeresésre. Előbbiben azért, mert tudatosan igyekszik szakítani az elmúlt évek konfrontatív, konfliktuskereső politikai magatartásával, s igyekszik a politikai kérdésekhez pragmatikusan viszonyulni, utóbbiban pedig azért, mert a nemzeti politizálás minimumában képes egyetérteni és esetenként együttműködni a kormányzó pártokkal.
Döntően az MSZP – és parlamenten kívülről a rendkívül virulens és agreszszív, volt SZDSZ-hez kötődő ultraliberális
értelmiség – politikai fellépése miatt állítom, hogy a mérséklődés egyelőre nem képzelhető el, ugyanis a súlyos politikai és presztízsvereséget szenvedett szocialisták kudarcukra nem arculatbeli és szervezeti megújulással válaszolnak, hanem egy furcsa, sértett magatartással, amelynek lényege, hogy a Fidesz–KDNP-t konfrontatívan támadják, s egyben antidemokratikus, autoriter kormányzásról beszélnek, mellyel nem lehet és nem szabad egyezkedni. Ellenkezőleg, minden eszközt meg kell ragadni – köztük akár utcai eszközöket is – a kormány mielőbbi megbuktatására. Ebből kiindulva viszont a radikális baloldali ellenzék ellehetetleníti, hogy a polarizáció mérséklődjön és a szélsőséges ellentétek konszolidálódjanak a magyar pártrendszerben.
Mindebből fakadóan s a magyar politikai élet összes sajátosságát figyelembe véve megítélésem szerint a következő években egy, talán Sartori és más nyugati politológus számára is újszerű, egyedi típus – mondhatnánk ismét: hungarikum – jön létre.
Jelesül olyan predomináns pártrendszerünk lesz – legalábbis a következő választásokig –, amelyben a polarizált pártrendszerek tartalmi jellemzői érvényesülnek (szemben Sartori klasszikus példáival); viszont lesz olyan kormányzóképes politikai pártszövetség (Fidesz–KDNP), amelyik képes valamelyest csökkenteni a polarizáció romboló hatásait, ugyanakkor jellemző marad mégis – különösen az MSZP, részben a Jobbik miatt – a fundamentális ellenzék jelenléte, a nagyfokú és mély megosztottság, ami továbbra sem teszi könnyűvé az életünket itt Magyarországon. Igaz, mikor is volt könnyű az élet e hazában?
Érdemes tehát újra felütni az alapkönyveket, érdemes a klasszikus sémákat megint újragondolni és újraértelmezni, mert az élet – különösen a magyar – nem hajlandó alkalmazkodni a jól bevált politológiai modellekhez és sémákhoz.
Viszont alkalma nyílik a politikatudósnak, hogy a kelet- és közép-európai újdonságok kapcsán újragondolja a demokráciák mibenlétét, sajátosságait, s ne az életet gyömöszölje be a kategóriákba, hanem a kategóriákat alakítsa az élethez.
A magyar politikai feltételek között a kétharmados többséget megszerzett párt és annak kormánya elvileg demokratikus teljhatalmat kap, hiszen lehetősége van az alkotmány megváltoztatására, a kétharmados többséget igénylő sarkalatos törvények átalakítására, kétharmados többséggel megválasztandó, vezető állami pozíciókat betöltő személyek kiválasztására, átfogó személycserék végrehajtására – egyáltalán, a politikai intézmények és az alkotmányos berendezkedés teljes átalakítására. Jogi-intézményi értelemben csak a Fidesz–KDNP-n múlik, hogy mennyire él alkotmányos teljhatalmával.
Giovanni Sartori világhírű olasz politikatudós klasszikus tipológiája alapján megállapítható, hogy a magyar pártrendszer a 2010-es választások eredményeképpen polarizált (élesen megosztott, széttagolt) pártrendszerből predomináns (egy párt, pártszövetség által meghatározott) pártrendszerré változott át. A predomináns is demokratikus, versengő pártrendszer, amelyre példaként fel lehet hozni – a háború utáni időszakból – az indiai Kongresszus Pártot, Japán liberális demokratáit, Helmuth Kohl korszakát Németországban, illetve Tony Blair kormányzását Nagy-Britanniában.
A magyar pártrendszer tehát a klasszikus kritériumok szerint predomináns pártrendszerré vált, ám nem szabad elfelejteni, hogy polarizált, élesen megosztott pártrendszerből váltott át 2010-ben predominánssá. Kérdés azonban, hogy ebből következően a Fidesz–KDNP kétharmada megszünteti, megszüntethe-ti-e a korábbi, s ma is fennálló polarizációból adódó veszélyeket, a pártrendszer és politikai berendezkedés széthullásának veszélyét? Mit jelent a predomináns pártrendszer kialakulása a magyar demokrácia jövője szempontjából?
Az elmúlt közel egy év tapasztalatai alapján a következőket állapíthatjuk meg: a predomináns helyzetbe került Fidesz és KDNP abból indul ki, hogy a választók kétharmados felhatalmazása olyan bizalmi és legitimációs tőke, mely alapján átalakíthatja a politikai berendezkedést, új alkotmányt hozhat létre, alapvető intézményes reformokat valósíthat meg. Emellett azonban kezdettől azt hangoztatja, hogy számít az ellenzéki pártok együttműködésére az új alkotmány megalkotásától kezdve az átfogó reformok megvalósításáig. A „nemzeti együttműködés rendszere” mint szimbolikus cél megfogalmazása pedig a széles, politikai szereplőket és a társadalmat, az állampolgárokat egyaránt érintő összefogásról szól.
Ezzel szemben az ellenzék szkeptikusan reagál a predomináns állapotra. Mind a radikális posztkommunista „baloldal” (MSZP), mind az ökoliberális közép (LMP), mind a radikális jobboldal (Jobbik) kisebb-nagyobb mértékben azzal vádolja a kormányzatot, hogy valóságos egyeztetést nem kíván folytatni az ellenzékkel, hogy önkényes döntéseket hoz és visszaél a hatalmával. Talán a Jobbik az, amelyik időnként egyetértést mutat a kormány tartalmi döntéseivel, de módszereivel korántsem. Megállapíthatjuk tehát, hogy olyan predomináns pártrendszer jött létre Magyarországon, amely alapoppozícióval rendelkezik balról és jobbról – sőt meglepő módon részben középről (LMP) is –, miközben a predomináns pártszövetség kormányzókész és képes politikai erő. Ez is sajátos hungarikum, mely egyszerre hordozza a polarizáltság és a predominancia jellemzőit is. Ebből kiindulva megítélésem szerint három forgatókönyv képzelhető el a pártrendszer és a demokrácia jövőjét illetően.
1. A kétféle, bal- és jobboldali radikalizmus, fundamentális ellenzékiség belső hatásai oly mértékben felerősödnek, hogy végül felmorzsolják a kormányzóképes politikai pártszövetséget, a kormányzás ellehetetlenül, s a pártrendszer és a demokrácia a szétesés és az anarchia felé mozdul el. Nos, ezt a variációt nem tartom elképzelhetőnek, annál is inkább, mert a kormányzó pártszövetségnek nem pusztán abszolút, hanem kétharmados többsége van, s láthatóan számíthat döntéseinél a választópolgárok nagy részének támogatására, ami kellő magabiztosságot ad a kormányzáshoz. Ráadásul a kormányfő személyében is kellő elszántságot mutat politikai céljai megvalósításához.
2. A kormányzó pártszövetség, visszaélve kétharmados többségével és demokratikus teljhatalmával, autoriter rendszert épít ki, nem tárgyal az ellenzékkel, céljait önkényesen, a nagy társadalmi felhatalmazásra és bizalomra hivatkozva valósítja meg, s nem tűr el semmiféle ellentmondást a közéletben. Abban a meggyőződésében, hogy az ellenzék kifejezetten gátolja a kibontakozást, fokozatosan felszámolná a demokratikus fékek és ellensúlyok intézményeit, megszüntetné az egyeztetéseket az ellenzéki pártokkal, s igyekezne a margóra szorítani azokat. Ebben az elképzelt variációban „pártrendszerváltás” jönne létre, amennyiben a sartori versengő pártrendszerekből átlépnénk a nem versengő – vagyis antidemokratikus, diktatórikus – pártrendszerekbe; ezen belül is az úgynevezett hegemón pártrendszer alakulna ki. Ennek jellemzője, hogy az uralkodó párt mellett formálisan működnek ugyan pártok, ám igazi befolyásuk nincs a politikai életre. (Ebbe a típusba tartozott néhány volt kelet-európai kommunista ország, mint Lengyelország vagy az NDK.) Ezt a forgatókönyvet sem tartom elképzelhetőnek, s döntően azért nem, mert a Fidesz mint rendszerváltó párt elkötelezett a demokrácia mellett, a húsz év alatt semmilyen olyan motivációt nem mutattak fel, amely ennek az ellenkezőjét bizonyítaná.
3. Létezik egy olyan lehetőség is, hogy a magyar pártrendszer fokozatosan elveszíti a polarizáltság jellemzőit, s tartalmilag a mérsékelt pártrendszerek vonásait veszi fel. Ez abban az esetben következhetne be, ha a Fidesz–KDNP pártszövetség egy sikeres kormányzati tevékenység mellett a „társadalmi együttműködés” rendszerében folyamatosan egyeztetne az ellenzékkel a fontos döntések esetében, amelyet az ellenzéki pártok végül elfogadnának és szembenálló, konfliktusgeneráló ellenzékből konstruktív ellenzékké változnának. Ennek a forgatókönyvnek megítélésem szerint vajmi kevés esélye van, mégpedig nem elsősorban az LMP vagy a Jobbik politikája miatt, ugyanis mindkét pártban van némi hajlandóság a konszenzuskeresésre. Előbbiben azért, mert tudatosan igyekszik szakítani az elmúlt évek konfrontatív, konfliktuskereső politikai magatartásával, s igyekszik a politikai kérdésekhez pragmatikusan viszonyulni, utóbbiban pedig azért, mert a nemzeti politizálás minimumában képes egyetérteni és esetenként együttműködni a kormányzó pártokkal.
Döntően az MSZP – és parlamenten kívülről a rendkívül virulens és agreszszív, volt SZDSZ-hez kötődő ultraliberális
értelmiség – politikai fellépése miatt állítom, hogy a mérséklődés egyelőre nem képzelhető el, ugyanis a súlyos politikai és presztízsvereséget szenvedett szocialisták kudarcukra nem arculatbeli és szervezeti megújulással válaszolnak, hanem egy furcsa, sértett magatartással, amelynek lényege, hogy a Fidesz–KDNP-t konfrontatívan támadják, s egyben antidemokratikus, autoriter kormányzásról beszélnek, mellyel nem lehet és nem szabad egyezkedni. Ellenkezőleg, minden eszközt meg kell ragadni – köztük akár utcai eszközöket is – a kormány mielőbbi megbuktatására. Ebből kiindulva viszont a radikális baloldali ellenzék ellehetetleníti, hogy a polarizáció mérséklődjön és a szélsőséges ellentétek konszolidálódjanak a magyar pártrendszerben.
Mindebből fakadóan s a magyar politikai élet összes sajátosságát figyelembe véve megítélésem szerint a következő években egy, talán Sartori és más nyugati politológus számára is újszerű, egyedi típus – mondhatnánk ismét: hungarikum – jön létre.
Jelesül olyan predomináns pártrendszerünk lesz – legalábbis a következő választásokig –, amelyben a polarizált pártrendszerek tartalmi jellemzői érvényesülnek (szemben Sartori klasszikus példáival); viszont lesz olyan kormányzóképes politikai pártszövetség (Fidesz–KDNP), amelyik képes valamelyest csökkenteni a polarizáció romboló hatásait, ugyanakkor jellemző marad mégis – különösen az MSZP, részben a Jobbik miatt – a fundamentális ellenzék jelenléte, a nagyfokú és mély megosztottság, ami továbbra sem teszi könnyűvé az életünket itt Magyarországon. Igaz, mikor is volt könnyű az élet e hazában?
Érdemes tehát újra felütni az alapkönyveket, érdemes a klasszikus sémákat megint újragondolni és újraértelmezni, mert az élet – különösen a magyar – nem hajlandó alkalmazkodni a jól bevált politológiai modellekhez és sémákhoz.
Viszont alkalma nyílik a politikatudósnak, hogy a kelet- és közép-európai újdonságok kapcsán újragondolja a demokráciák mibenlétét, sajátosságait, s ne az életet gyömöszölje be a kategóriákba, hanem a kategóriákat alakítsa az élethez.
A szerző politológus
Forrás: Magyar Nemzet
