„Itt vagyunk, nem kesergünk”

– Mi adta az Időkapszulák megírásának ötletét?

– Messziről kell kezdenem. Jogászként a szocializmusban nagyvállalatoknál dolgoztam, a rendszerváltozás után minisztériumokban voltam középvezető, majd a Kincstári Vagyoni Igazgatóság vezérigazgató-helyettese lettem. Köztisztviselőként természetesen nem politizálhattam, de miután a szocialista kormányzat felmondott, 2007-ben „kényszernyugdíjba” mentem, és kiléptem a közéletbe. A privatizáció visszaélései elleni, a nemzeti vagyon védelmében tett fellépéseim tettek ismertté. Ebben a témában számos előadást tartottam, újságcikkeim jelentek meg, televízió- és rádiófelvételek készültek. Azóta sokan kérdezték, miért nem foglalom össze az elmúlt évtized mondanivalóit egy kötetben. Átgondoltam a kérdést, és felelősségemnek éreztem, hogy vállaljam a szavaimat azokért az állításokért, amelyek annak idején, a civil kurázsi ébredésekor erőteljesen mozgósítottak, s amely gondolatok mellett több tízezren is kiálltak. Az Időkapszulák tulajdonképpen az életutam összefoglalása, tizenhárom év publicisztikájának is gyűjteménye: eklektikus emlékirat.

– Mikor lehet majd bemutatni?

– A járványügyi helyzettől függően várhatóan ősszel tartjuk meg a könyvbemutatót a Civil Összefogás Fórum szervezésében, amelynek az egyetlen női alapítója vagyok.

– Szembetűnő a kötet hátsó fülborítóján látható véres magyar zászló. Hogyan került oda?

– Ez egy szomorú történet. 1956 novemberében hétéves voltam. Budapest egyik külvárosában laktunk egy kertes házban, a szomszéd pincéjében próbáltuk átvészelni a szovjetek bombázását. Édesapám egyszer kimerészkedett a pincéből, mert az akkor még tartható malacok éhesen visongtak. Ahogy felment, sorozatlövést hallottunk. Anyukám utána rohant, de apukám a disznóólból kiabált, hogy „menj vissza, repülőről lőnek az oroszok”. Anyukám azonban a szemben lévő ház előtti villanyoszlopnak döntve meglátott egy kalasnyikovot és egy nemzeti színű „valamit”. Felkiáltott: „Ez egy magyar zászló, arra nem lőttök!” Kirohant érte, és behozta a zászlót, amin friss vér volt. Kézről kézre járt a véres zászló, több felnőttnek könny szökött a szemébe. Majd apukám is sértetlenül tért vissza a pincébe. Ezt a jelenetet aztán el is felejtettem. Amikor ötvenkilenc évvel később ki kellett ürítenem az elárvult családi házat, az egyik fiók aljáról előkerült a véres zászló. Akkor jutott eszembe az imént elmesélt jelenetsor. Olyan volt, mint egy színes film. Ott és akkor tudatosult bennem, hogy ez az a zászló, amelynek az üzenete az egész életemet meghatározta. Ezért került a fényképe a belső borítóra.

– És mit üzent a zászló?

– A nemzeti érzelmű beállítottságomat ennek a zászlónak köszönhetem, és persze mindannak, amit a szüleimtől kaptam. Mindig igyekeztem és a mai napig igyekszem mindent megtenni hazánk felemelkedéséért.

– Nappalija falán ott függ Erkel Ferenc Himnusz-kéziratának másolata, és a Bakancslista című fejezetben foglalkozik is a költeménnyel. Miért?

– Erkel Ferenc szépunokájával, Somogyváry Ákos karnaggyal azt szeretnénk elérni, hogy térjünk vissza az eredeti magyar Himnuszhoz. Erkel Ferenc szerzeménye ugyanis felemelő, büszke zene, azonban, amit ismerünk és éneklünk, az egy gyászos, lemondó ima, Dohnányi Ernő 1938-as átdolgozása, amelyből kivette az összes magyaros elemet: a verbunkost és a nándorfehérvári diadalra utaló harangszót is. Az az álmunk, hogy augusztus 20-án, a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyének avatásán már az eredeti, győzedelmes magyar Himnusz hangozzon el a Kossuth téren. Üzenet lenne ez mindenkinek, hogy itt vagyunk, nem kesergünk, hiszen 2010 óta egy újabb reformkorát éli az ország.