W.-Nemessuri Zoltán Antall József személyét és politikai tevékenységét mélyen megértő, a rendszerváltás első szabadon választott miniszterelnökének utolsó nyilvános megszólalása (több, mint) negyedszázados évfordulójára írt cikkében van két olyan mondat, amely különösen elgondolkoztatja azokat, akik felnőtt fejjel érték meg a kommunista rendszer régóta áhított összeomlását (Antall József kamikaze kormánya, Magyar Nemzet, 2019. augusztus 26.). „Hírlik, hogy halála előtt Antall Orbán Viktort tette meg utódjának. Ha a szóbeszéd igaz lenne, az a néhai miniszterelnök mellett szólna, mert az értéktisztelő nemzeti tábor azóta sem képes Orbánnál határozottabb, népszerűbb, s főképp előrelátóbb személyiséget felmutatni.”
„Igaz lenne”? Vajon muszáj ragaszkodnunk a feltételes módhoz? Többen látjuk úgy, vagy legalábbis gondoljuk, emlékeink alapján, hogy a „szóbeszéd” igenis, igaz.
Tény és való, Antall és Orbán kapcsolata nem indult éppen biztatóan. Az ellenzéki Fidesz ifjú vezérszónoka korához illő vehemenciával kijelentette a parlamentben, hogy „a kormány hazudik”, a benzináremelés ügyében. Meglehet, igaza volt, még ha a hazugság jó szándékkal, a feszültség enyhítése érdekében történt is. Antall ezt nem is cáfolta. Hanem nagy bölcsen azt felelte: „Aggódtam volna fiatal barátom egészségéért, ha nem ezt mondta volna, amit mondott.” Akkor kezdtük igazán megérteni ezt a toleráns mondatot, amikor már többet tudtunk arról, hogy ki is az az Orbán Viktor. Valószínű, hogy Antall már akkor tudta. Úgy tűnik, hogy a jó szemű pedagógus már akkor felismerte ebben a ”pimasz kölyökben” a potenciális szövetségest, a zseniális politikust, a jövő emberét. Persze, próbálta volna őt egyszer s mindenkorra lekenyerezni a (bal)liberális tábor is, de kudarcot vallott. Miután „Viktor” látta, felismerte, hogy a Demokratikus Chartában (ami persze idézőjelbe kívánkozna, akárcsak a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció), körvonalazódik az, amit így fejezett ki, hogy „összenő, ami összetartozik” (néhányan azt is tudni véltük, hogy voltaképpen szét se váltak), egy zseniális húzással áthozta a Fideszt (amely liberálisnak vallotta ugyan magát, de már csak tagjainak életkora miatt sem terhelték a kommunista diktatúra bűnei) a nemzeti oldalra, az úgynevezett jobbközépre, Az MSZP-SZDSZ koalíció, a nagy „antikommunistáknak” az „ősellenséggel” való összeborulása fényesen igazolta őt. (Máig is felháborítónak, bár persze érthetőnek tartom, amikor ellenzéki politológusok a Fidesznek ezt a válaszlépését a Jobbik elvtelen karrierizmusából adódó száznyolcvan fokos fordulatával veszik egy kalap alá, és ez utóbbit az előzővel próbálják mentegetni.)
Antall halála után, még Boross Péter miniszterelnöksége alatt (mert, bár a taxisblokád szervezői másképp szerették volna, az MDF kormány mégiscsak kitöltötte hivatali idejét), a nemzeti-konzervatív (antikommunista körökben már ismert volt az a „szóbeszéd”, hogy a miniszterelnök halálos ágyához (gyóntató papján kívül) Orbán Viktort kérette magához. Amikor erről megkérdeztük országjáró körútján tartott előadásainak egyike után, azt a választ kaptuk, hogy élete nagy élménye volt az, ami ott elhangzott, de engedjük meg, hogy megtartsa magának.
Bár ma leginkább úgy tudjuk, nem személyes jelenlétről, csak telefonbeszélgetésről volt szó (amúgy ez sem biztos, lehetett ez is, az is), innentől kezdve mégiscsak meglódul az ember fantáziája. Miért ne mondhatta volna a politikai helyzetet és a történelmet egyaránt jól ismerő Antall, hogy „eljön majd a te időd, csak ki kell várni, persze meg kell dolgozni érte, de te nem egy kamikaze kormány feje leszel!” Csak zárójelben: Antall igazságtalan és türelmetlen bírálóinak gondolniuk kellene arra (s ez Csurkának a kormányzó pártból való kizárására is vonatkozik, mert valóban kizárták és nem kilépett), hogy mindazok a megnyilvánulások, intézkedések, amelyeket szemére vetnek, hogy túlságosan kesztyűs kézzel bánt posztkommunista ellenzékével, olyan kényszerhelyzetben születtek, amelyben meghatározó volt befolyásos ellenfeleinek, sőt mondhatjuk: ellenségeinek zsaroló potenciálja. Ma már sokkal jobban látható (ahogy a Nemessuri cikk, alcímében is szerepel: „a portré közben letisztult”), hogy valószínűleg nem jókedvéből hozott olyan döntéseket, amelyekkel a nemzeti, keresztény, konzervatív, antikommunista tábor nem teljesen tudott azonosulni.
Antall és Orbán említett dialógusára gondolva (amelynek tartalmát nem ismerjük, de amelyet, mint tényt, a mostani kormányfő sem tagadott) egy Tóth Árpád idézet juthat eszünkbe: „…boldogabb harc fiatalja / Szálljon nyomomban diadalra,/ S felejtsen el, míg friss dalába kezd!” Némelyek valóban városi (nemzeti?) legendának tekintik, hogy Antall ilyenformán átadta volna a stafétabotot Orbánnak. De akik a fentiek tükrében és szellemében, és az azóta bekövetkezett eseményeket alapul véve mégis ezt valószínűsítik, azok ragaszkodnak hozzá: nem felejtjük el azt sem, aki a stafétabotot átadta!
K.I.B.
