Bár miénk az egyik, (vagy a) legszebb himnusz, mégis, a világban muzikálisnak elkönyvelt magyar nép fiai inkább csak hallgatják, és nem éneklik azt. Miért van ez így?
Laczó András Bartók-Pásztory díjas, a M. Áll. Operaház Aranygyűrűs énekművészének, az előadóművész szemszögéből kialakított gondolatai
Kedves Dr. Bencze Izabella, Kedves Olvasók!
Az Opera Nagyköveteként sok-sok előadást tartottam élő énekkel illusztrálva: Ismerd meg a világ egyik legszebb operáját, a Bánk bánt! Az előadásomban mindig foglalkoztam a Himnusszal is.
A Hősök terén akkor énekeltem két alkalommal, amikor ünnepeltük Nándorfehérvár diadalát és a harang ünnepét. Mint a Himnusz előadás problematikájával évtizedek óta foglalkozó előadó, természetesen ott voltam a Nemzeti Múzeum díszünnepségén is. Örömmel hallgattam riportját a Vasárnapi Újságban, és így olvastam az írását is.
Ma ezt a csodálatos dallamot mindenki áhítattal és „kellő bűntudattal” hallgatja, és a felvételeken minél nagyobb a karmester, annál nagyobb az áhítat, de vajon ez volt tényleg a szerző szándéka?
Mint ismeretes, a reformkor idején a felemelkedő, magára találó nemzetnek szüksége volt a lelkesítő himnuszra. Erkelnek a belső indíttatás mellett presztízs-kérdés volt, hogy elinduljon a pályázaton, és a versenytársak előtt, meg is nyerje azt.
Vizsgáljuk meg a művét, de ne az utókor szemével és fülével, hanem képzeljük el, és próbáljuk megfejteni az alkotás, a komponálás menetét: Mondjuk, áll a Mester az ablaknál és kóstolgatja a költeményt: Szavaláskor minden sorkezdetre hangsúly kerül (1. versszak kb. 20 másodperc). Később elgondolkodva, lassan fel-le sétálgatva, skandálja a szöveget dallam nélkül, csak egy hangmagasságban, (ez kb. a duplája, 40 mp.). De vajon hogy jön ki a lépés? Nincs az a bikkfa poéta, aki minden szótagra lépne, pláne egy zseni nem! Akkor mire lép? Csakis így, két szótagonként: Isten áld meg a magyart, Jó kedvvel, bősé-éggel.
Szinte már azt is látom, ahogy vezénylésként a fúvószenekari karmesterek nagy rúdját le, majd felfelé mozgatja.
A leírt tempóban, a hangsúlyos szótagokra mindig lefelé mozdul a karmesteri rúd. (Isten áld meg a magyart, Jó kedvvel, bősé-éggel.)
A bemutatót követően ugyanis legtöbbször minden bizonnyal fúvószenekaron szólalt meg a Himnusz.
Ezután előveszi az íróasztalfiókból a kottalapot, a sor elejére C jelet tesz. Ez, mint taktusjelzés, a félkörből, a tempus imperfectum jelből ered, az ütem két-tagúságára utal, és nem a szótagolás irányába vezető 4/4-et ír, ami félrevezető lenne!
Ráírja továbbá: Andante religioso, (lépésben, vallásosan), olvasatomban: lépő tempóban, vallásos odaadással. (Érdekes paradoxon, míg himnuszunkat általában állva hallgatjuk, addig a lelkünk a zenére lépésenként halad a tetőpont felé.)
És ekkor megszólal benne a mestere által szent zenéhez ajánlott harangszó, természetesen minden lépésre egy ütés! Ez után ül a zongorához, és harmóniába ágyazottan megszületik az ihletett, varázslatos dallam.
Mindez elképzelés, de megvilágítja, és magyarázza a kottában található tényeket, jelzéseket. Vegyük elő az eredeti partitúrát, és meggyőződhetünk arról, hogy (láss csodát) a harangütések tempójában, aszerint lépve lüktet a szöveg, a fentebb lejegyzett módon! (Isten áld meg a magyart, Jó kedvvel, bősé-éggel.)
Kérem, ne csak a kétkedők, hanem mindenki próbálja ki!
Mit tapasztalunk?
A dallam lassan lüktet, de a szövete sűrűbb lett, vagyis több szöveget mondunk egy ütésre. Ráadásul itt van a szerző által előírt ismétlési utasítás, ami igen meghökkentő. (Az eddigi gyakorlatú lassú éneklésből fakadóan, minek ismételnénk a csúcspont után? Elnézően romantikus hevületnek véljük.) Ám a sűrű szövet miatt gyorsan véget érne a kiemelt jelentőségű nagy mű, ezért szükséges a megerősítő, az emelkedett ismétlés.
Amikor ünnepségeken az elterjedt felvételekről felcsendül a Himnusz, mindenki érzi és tudja, hogy énekelni kellene. Általában néhány elszánt hazafi meg is próbálja azt, de vagy bátortalan dörmögés, vagy torokszorító nyüszítés a vége, a rutinos többség azonban már hozzá sem kezd, hanem „a kellő bűntudattal” csak hallgat.
Vajon az operakarmester Erkel, később az Országos Dalárda örökös elnöke, nem tudott megfelelő hangnemet választani?
Nem erről van szó, nagyon is tudott!
A kötelezően jeligésen pályázó mesternek – megküzdve a versenytársakkal – biztosra kellett mennie. Ezért diadalmas, magasan szárnyaló hangfekvésűre írta művét, amit csak képzett hangú, profi kórusok tudnak énekelni még ma is. (Esz-dúrban)
Erkel Himnusza minden pályaművel szemben osztatlan sikert aratott, ami mindenki szívéhez eljut ma is, és amelyet mindenki szeretne énekelni.
Sajnos ebben a magas hangfekvésben, és túlságosan lassú felvételeken szólal meg általában, ezzel lehetetlenné téve a közös éneklést.
Ragaszkodnunk kell továbbra is az eredeti hangnemhez? Természetesen nem!
Ha rendezvényen spontán elkezdi valaki énekelni a Himnuszt, természetesen olyan hangon kezdi el, ahonnan ő és mások is el tudják énekelni azt – a többség számára erre a legalkalmasabb a B-dúr Dé kezdő hangja. Nézzünk egy példát a spontán zenélő, hangszeres megoldására is, amely már 330 000 (!) érdeklődő figyelmét vonzotta. Az első meghallgatáskor jelentkező „sokk” után, következő alkalmakkor már magával ragadónak, sőt, akár boldogítónak is érezhetjük Kontor Tamás felvételét: https://www.youtube.com/watch?v=Wne8TIwKK8c
Végezetül próbáljuk megválaszolni: Hogyan szólaltassuk meg Erkel Himnuszát, ezt a magasrendű funkcionális zenét?
Ahány funkció, annyi karakter. Ünnepeken ünnepélyes, temetésen gyászos, koszorúzáskor vontatott, templomban zsoltárszerűen elnyújtott. És focimeccs előtt, és egyéb sporteseményeken?
Ott mindenképpen dinamikus, erőt adó, a győzelemre sarkalló kell legyen, lásd az Olimpiai Változatot!
Mindenki figyelmébe ajánlom az irigylésre méltóan „lelkesedésből világbajnok” brazil himnusz vb. felvételét: https://www.youtube.com/watch?v=AV_ZwQ19MoY
Amennyiben Erkel eredeti szándékát, az eredeti funkciót szeretnénk napjainkban megvalósítani, akkor fontoljuk meg dr. Bence Izabella gondolatait, lépjük meg a fentiekben javasolt lépéseimet, és hallgassuk meg Somogyváry Ákos karnagy (Erkel leszármazott!) eredeti Himnusz- felvételét! Ezt a Himnusz születésének 175. évfordulóján rögzítették kórussal és zenekarral a Nemzeti Múzeumban.
Már a költemény sem a bűnhődésről, hanem a kiérdemelt, szebb élet iránti vágyról szól. Különösen Erkel zenéjével emelkedetté téve, ahol a harang nem egy kihaló nemzet lélekharangja.
Nem! Úgy szólaljon meg, hogy zengje Nándorfehérvár diadalát, fogja össze, és lelkesítse egy felemelkedő nemzet minden tagját!
Megvalósításra váró feladatunk még, egy megfelelő, kórusos-zenekaros felvétel eljuttatása hazánk és a nagyvilág magyar közösségeihez!
Kérek mindenkit, ragadjunk meg minden alkalmat, és boldogan dalolva teljesítsük a költő, Tompa Mihály buzdítását: „Fiaim, csak énekeljetek!”
Erre minden nemzeti ünnep alkalmat ád, miként minden Himnusz közös éneklése ünnep önmagában is.
Dalos üdvözlettel: Laczó Andás operaénekes
Budapest, 2019. augusztus 19.
Utóiratként a nemzeti ünnep tanulsága.
A tűzijátékot a Duna parton néztem kb. 700 ezer társammal. Alatta szöveges magyar dalok szóltak a hangszórókból. A program befejezése után, nagyon helyesen, megszólalt a Himnusz – ének nélkül, csak zenekarral. A régi világban azért játszották így, hogy ne kelljen Istent és a magyart kimondani. Én rázendítettem és hősiesen végig énekeltem, de környezetemben sajnos csak egyedül!
Alaptörvényünk szerint:
„Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc költeménye Erkel Ferenc zenéjével.”
Ebből következik,
hogy minden esetben énekelt formában, (lehetőleg) kísérettel kell előadni!
Tennünk kell ennek érdekében, hogy Kodály országában, ahol több mint 200 ezer népdalt gyűjtöttek össze, ne haljon ki a közös éneklés!
