Szombaton 1848 önkéntes 1848 méter hosszú szakaszon menetelt egy 1848 méteres magyar nemzeti zászlóval Budapesten. A vonulás előtt Apáti Bence szólt a résztvevőkhöz. A Magyar Nemzet főmunkatársa, a Budapesti Operettszínház balettigazgatója beszédét változtatás nélkül közöljük.
Szervusztok!
Isten áldjon titeket!
A magyar zászló és címer napját jöttünk megünnepelni.
Méltóságteljesen. Büszkén. Csendben.
De makacsul.
A zászlót, a magyar zászlót, amely a mienk. Amely a magyarságunk, az összetartozásunk jelképe.
Most is büszkén és méltóságteljesen szorongatjuk zászlóinkat.
És dacosan.
Kifehéredett ujjakkal szorongatjuk a magyar zászlót.
Talán nem értjük az idők szavát.
Vagy talán nagyon is értjük.
Értjük, hogy miért is fontos, hogy kifehéredett ujjakkal kapaszkodjunk a magyar zászlóba.
Mindig is értettük.
Még kisfiú voltam, mikor 1989-ben édesapám elvitt a kommunisták utolsó évében tüntetni.
Büszkék voltunk, büszkén vonultunk.
Bátor voltam.
A fiatalok naiv, semmitől sem félő bátorságával szedtem a lábaimat, miközben szorítottam édesapám kezét. Én őt fogtam, ő pedig a magyar zászlót.
Nem tudtam, csak éreztem, hogy valami rendkívüli történik.
Egyszer csak egy helikopter hangja zúgott fel. A tömegen izgalom lett úrrá.
Édesapám, aki semmitől sem félt, ijedten tekintett rám.
Félelem csillogott a szemében. Megszorította a kezem, és fedezéket keresve, sietve egy kapualjba húzott minket.
Kifehéredett ujjakkal szorította a kezem és a zászlót tartó botot.
Nem lőttek. Nem lövetettek.
De akkor, ott megéreztem, hogy mi az a büszkeség, Mi az a dac.
És, hogy mi az a félelem.
Amit egymás kezébe kapaszkodva és még valamibe, amit talán hazafiságnak hívnak, le lehet győzni.
És ki tudná elfelejteni 2006-ot, amikor azért vadásztak ránk a símaszkos, viperás bűnözők, mert a három színt – a pirosat, a fehéret és a zöldet – viseltük. Féltünk?
Igen.
De le nem vettük volna a kokárdát, el nem dobtuk volna a magyar zászlót.
Büszkén és dacosan viseltük el az ütéseket a rúgásokat, a gumilövedékeket.
Elfehéredett, reccsent az ujjunk, amikor bilincselés közben eltörték a símaszkosok.
Azt mondták az ujjainkat törők, a szemeinket kilövők, hogy kisajátítjuk, elraboljuk azt, ami mindig is a miénk volt. Azt ordították, hogy félelmet kelt, hogy büszkék vagyunk a magyar zászlóra, azt mondták fasiszták és kirekesztőek vagyunk, amiért büszkék vagyunk arra, hogy magyarnak születtünk.
Egymás kezét kell fognunk, egymás kezét kell szorítanunk ma is, amikor a megtévesztettek zilált, de agresszív csapatai eldobták a magyar zászlót, hogy vörös és kék lobogókra cseréljék azt. Látjuk, ahogyan vörös és kék zászlókkal vonulnak, halljuk, hogy már nem a magyar, hanem a európai birodalom himnuszát éneklik.
Mert nekik már nem tetszik, hogy “Isten áldd meg a magyart”.
Nekik az, hogy magyar, már semmit sem jelent.
Itt vannak ők, újra előbújtak, akik szerint nem baj, ha fogy a magyar, akik Európai Egyesült Államokban és nem pedig nemzetben gondolkodnak.
Most kell csak igazán egymásba és a magyar zászlóba kapaszkodni.
Bátran, dacosan,
kifehéredett ujjakkal!
Hajrá magyarok!
https://www.origo.hu/kultura/20190317-apati-bence-beszed.html
