Harmadik ciklus: a politikai és a gazdasági után a kulturális-szellemi irányvonal is megújulhat.
Ralf Dahrendorf német szociológus közismert – kilencvenes évekből származó – állítása szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt lehet átalakítani, a társadalmihoz hatvan év kell. Dahrendorf a fentieket a közép- és kelet-európai rendszerváltásokkal összefüggésben írta le, azt latolgatva, vajon mennyi időre lesz szükségük ezeknek az országoknak a diktatúrából a demokráciába való átmenethez.
Igaza volt, igaza van-e a német szociológusnak?
Először is azt kell tisztáznunk, hogy ennek megválaszolásához nem 1989–1990-ből, hanem 2010-ből kell kiindulnunk. A valódi rendszerváltás ugyanis megítélésem szerint 2010-ben, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány bukásával következett be; az ezt megelőző korszakot sokkal inkább nevezném egy átmeneti időszaknak diktatúra és demokrácia között.
Ezt jómagam a korábbi években a kommunizmus után jövő posztkommunista rendszernek neveztem el, amely nagyon sok vonásában őrizte még a korábbi, pártállami korszak jellegzetességeit. (Tellér Gyula e húszéves időszakot két, egymással viaskodó rendszer, a posztkommunista és a polgári együttes jelenlétével jellemezte.)
Először is: 1989–1990-ben bár létrejött a demokratikus jogállam és a többpártrendszer, ám nem született új alkotmány az 1949-ben elfogadott sztálinihoz képest, pusztán annak radikális átalakítása történt meg. Sokkal fontosabb azonban ennél, hogy az Antall-kormány a belülről és kívülről érkező baloldali és liberális nyomás közepette, valamint saját gyengeségeinek következtében gyakorlatilag képtelen volt a rendszerváltás során nélkülözhetetlen elszámoltatásra és lusztrációra, átfogó elitcserére, amellyel világos cezúrát vont volna diktatúra és demokrácia közé. Ennélfogva nem tűnt el a posztkommunista politikai elit.
De nem tűnt el a posztkommunista gazdasági elit sem, hiszen a spontánnak gúnyolt, de tartalmát tekintve valóban rablóprivatizáció – azaz az állami vagyon elherdálása – során a jobboldali kormánykoalíció azt sem tudta megakadályozni, hogy a volt pártállami gazdasági – és politikai! – elitréteg átmentse a hatalmát és az állami vezetői pozícióból átüljön az immár magántulajdonba került cégek élére. A szocialista gazdaság tehát szétesett ugyan, de ami helyette megvalósult, azt sokkal inkább lehetett nevezni egyfajta posztszocialista és vadkapitalista elemeket ötvöző, manipulált gazdasági rendszernek.
Emellett nem változtak meg a sajtó- és médiaviszonyok sem, megmaradt a szocialista, baloldali-balliberális uralom, és ugyancsak változatlanul uralták a posztkommunista erők a terepet a kulturális és tudományos életben, a titkosszolgálatoknál, a külpolitikában. Ugyanez volt a helyzet az igazságszolgáltatás és az ügyészség szférájában is (utóbbiaknál még ma is sajátos viszonyokkal nézünk szembe).
Mindebből logikusan következett, hogy 1994-ben, a második szabad választásokon a posztkommunista párt, az MSZP látványosan visszatért a kormányzati hatalomba is – mintegy a mélyben zajló folyamatok betetőzéseként. Megtörtént a visszarendeződés, amit ugyan megtört a Fidesz szerencsés csillagzat alatt megvalósult választási győzelme 1998-ban, ám a volt pártállami hálózatok továbbra is fennmaradtak a társadalom minden szegletében (akkor még vidéken is masszívan jelen voltak a szocialisták), és ez odavezetett, hogy 2002-ben ismét megnyerték a választásokat.
Ráadásul a Medgyessy-féle kormány – szemben az Antall- és részben az Orbán-kormánnyal – rögtön brutális elitvisszacserét hajtott végre gyakorlatilag a társadalom minden szegletében. Újra előállt tehát a posztkommunista rendszer, és Gyurcsány Ferenc alatt mindez tetőződött.
A 2002-es vereség azonban az Orbán Viktor vezette Fidesz számára világossá tette, hogy innentől kezdve be kell hatolni a társadalom szöveteibe, hálózataiba, mert e nélkül képtelenség lesz tartósan (és nem pusztán egy ciklusra!) leváltani a posztkommunista-liberális rendszert. Innentől indult el egy alulról szerveződő folyamat, amelyben ugyanolyan jelentősége volt a polgári köröknek, mint a gazdasági bázisok kiépítésének, a médiaháttér építésének, az értelmiségi-kulturális hálózat megszervezésének és még lehetne sorolni.
S miközben a Gyurcsány-kormány leamortizálta magát a közvélemény előtt az őszödi beszéddel és annak következményeivel (lásd békés tüntetőkkel szembeni kegyetlen fellépés), addig a Fidesz–KDNP felkészült a most már átfogó, nem pusztán a politikai szférát érintő hatalomátvételre. (Tellér Gyula kettősrendszertétele szerintem erre az évtizedre igaz.)
2010 ezért vízválasztó: a második Orbán-kormány kezdettől fogva tudatosan törekedett arra, hogy valódi rendszerváltást hajtson végre és leváltsa az önmagát túlélt posztkommunista rendszert. Egy zavaros, az országnak sok kárt okozó átmeneti időszak után így jutottunk el a rendszerváltás kapujáig, jómagam tehát innen számítom a dahrendorfi kronológiai tétel érvényességét és mérhetőségét. Itt kell újra feltenni a kérdést: igazolódnak, igazolódtak-e a szociológus szavai?
Ha visszatekintünk az elmúlt nyolc évre és két ciklusra, akkor megítélésem szerint a hat hónap és a hat év bizony nagyjából igazolódott, míg a hatvan évvel kapcsolatban abbéli reményemet fejezem ki, hogy ez az időszak talán lerövidíthető.
Ha részletesebben megnézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a politikai átalakuláshoz valóban nem kellett túl sok idő: már 2011 áprilisában elfogadta a parlament az új alaptörvényt, amire 1990-hez képest több mint húsz évet kellett várni, de a 2010-es választáshoz képest csak egy évet. (A régióban mi voltunk az utolsók a sorban.)
Igen hamar létrejöttek az új sarkalatos törvények is, és bár az elmúlt években történt néhány alaptörvény-módosítás, az alapszöveg kiállta az elmúlt évek próbáját – még ha természetesen vehemensen támadták is mind belföldről, mind külföldről. Azt mondhatjuk, hogy a 2010–2014 közötti ciklusban lezajlott a politikai rendszerváltás Magyarországon, és végre az ehhez nélkülözhetetlen személycserék, a posztkommunista politikai hálózatok kiszorítása is megtörtént.
A gazdasági átalakulás nem ment könnyen, hiszen a második Orbán-kormány gazdasági és pénzügyi csődöt örökölt a balliberális kormányoktól, először is válságkezelést kellett végrehajtani, konszolidálni kellett az ország költségvetését. Mégis elmondható, hogy a 2010–2014 közötti ciklusban megtörtént a gazdasági konszolidáció, míg 2014 és 2018 között megindult a gazdasági fejlődés is, növekedésnek indult az életszínvonal, a gazdaság stabilan teljesít, remény van a gazdasági teljesítmény további javulására és a nyugat-európai életszínvonalhoz való lassú felzárkózásra. A hat év tehát nagyjából itt is stimmel.
Mi következhet most, a 2018 utáni időszakban, a sorrendben harmadik Orbán-kormány időszakában?
Meggyőződésem szerint mostantól már van idő és tér, van forrás és elegendő háttér a megvalósított politikai és gazdasági rendszerváltás kulturális, szellemi és társadalmi alapzatának megteremtésére. Mert azt mondjuk ki: a válságkezelés során, illetve a nemzetközi, globális erőkkel való késhegyre menő küzdelmek alatt kevesebb energia jutott arra, hogy végiggondoljuk, miért is került a nemzeti-polgári oldal hatalomra, és e hatalom birtokában milyen Magyarországot akarunk felépíteni.
Sok mindent persze tudunk már, tudjuk, hogy nemzeti, polgári és konzervatív értékek tartanak össze bennünket, és ezt kínáljuk fel a társadalom egésze számára is, de ennek finomhangolása még nem történt meg. Most ennek az ideje jött el.
Az első és legfontosabb a kishitűség megszüntetése; végre tényleg el kell hinni a nemzeti oldalnak, hogy képes szellemi irányt mutatni, miközben a balliberális tábor szellemileg kiürült, és az a döbbenetes, hogy bár önmagukat tartják modernnek és progresszívnak, valójában idejétmúlt gondolatokat mantráznak már az országról, Európáról, a világról. (Csejtei Dezső más összefüggésben, de hasonló következtetésre jutott az Esőcsepp a tovaúszó felhőben című, május 18-i cikkében.)
Képtelenek kreatívan reagálni a XXI. századi folyamatokra, megrekedtek annál a valaha szebb napokat látott gondolatnál, hogy mindenben a Nyugatot (meg az EU-t, az ENSZ-t, Soros Györgyöt, a globális elitet stb.) kell követni. Ez bizony lassan már nem több mint apologetizmus, miközben a nemzeti oldal szerzői egyre többször írnak le és mondanak el izgalmas, egy új világkorszakot megérteni akaró és új fogalmakkal operáló gondolatokat.
Kritikusan tekintenek a Nyugatra és a világra, nincsenek előttük tabuk, így kreatívan képesek értelmezni az új jelenségeket. Véleményem szerint ma már a nemzeti és konzervatív tábor a modern és a haladó, a balliberális tábor pedig provinciális és érdektelen.
A második elem: fontos lenne visszatérni a polgári Magyarország soha el nem hagyott, de időnként elhanyagolt eszményéhez és szellemiségéhez. Teljesen érthető például, hogy a gazdasági válság időszakában polgári Magyarországról nem lehetett meggyőzően beszélni, hiszen a polgári középosztály megteremtésének nélkülözhetetlen alapfeltétele egyfajta egzisztenciális biztonság és jólét.
De ma már, ebben a ciklusban tér nyílik a nemzeti tábort összetartó polgári szellemiség felerősítéséhez, amiben megjelenhetnek a viták is, a nézetek finomhangolása, amelynek során nem kell megspórolni a konzervatív, a konzervatív-liberális, a nemzeti, a nemzeti radikális irányvonalak közötti nézeteltérések tisztázását sem.
Nem kell mindig és mindenben egyetértenünk, mert az nem lenne polgári mentalitás és nem is lenne igaz. Kínáljunk fel egy új vitakultúrát a társadalomnak és a közvéleménynek, amely egy erős értékrendre és világképre épül, éppen ezen az erős alapzaton nem fél a vitáktól sem.
Végül a harmadik elem: a németek korábban bevezették a Leitkultur – azaz vezető, domináns kultúra – fogalmát, amely egy ország többségének kultúráját jelenti; a domináns kultúra igényt tart arra, hogy iránymutató, közös alap legyen az ország határain belül. Nem akar elnyomni más (szub)kultúrákat, nem a kirekesztés a célja, viszont felajánlja értékrendjét az ország „háromharmadának” (lásd Orbán Viktor kormányfői beszédét), és igényt tart arra, hogy legitimitása és széles elfogadottsága okán formálja a demokratikus Magyarország szellemi-kulturális-társadalmi karakterét.
A magyar történelemben 1867 óta gyakran fordult elő, hogy a nemzeti-konzervatív oldal vezető, domináns kultúrává vált. Éppen ezért is gondolom, hogy a dahrendorfi hatvan év a társadalmi-kulturális rendszerváltásra jócskán lerövidíthető.
Dr. Fricz Tamás politológus írása
Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/a-valodi-rendszervaltozas-ideje-3118990/
