Nem kell már a félelem bére

A módszer fő eleme az oszd meg és uralkodj elvének profi alkalmazása volt. A nép minél nagyobb arányú megosztása eredményezte az uralkodó oligarchia gazdagodását, úgy, hogy az egymásnak ugratott emberek figyelmét elvonták előbb a puszta létért, majd a jobb megélhetésért, végül a különféle – vörös szegfűkkel és nemzetiszínbe öltöztetett madarakkal felcímkézett – ideológiákért folyó meddő küzdelemmel. A pártzászlók alkotta kulisszák mögött azonban a „fortélyos félelem” igazgatott. Bármit meg lehetett csinálni velünk, mert mi szót fogadtunk. Cserébe mindig megkaptuk az alamizsnát, a félelem bérét – de így élni hosszú távon nem más, mint lassú önpusztítás.

Először féltünk a szovjettől, a totális kommunizmustól, a besúgóktól, a szomszédtól – később féltünk a főnökünktől, a „külföldi tulajdonostól”, a banktól, a bűnözőktől, a megszorításoktól, a hajléktalanságtól, az áremeléstől… De leginkább magunktól féltünk. Nehogy olyat tegyünk, ami az osztogatóknak nem tetszik. Ami miatt a félelem által megszolgált bért, családunk megélhetését mint könyöradományt megvonják tőlünk.

A népfelség elve bekerült ugyan az 1989-es ideiglenes alkotmányba, de különösen az elmúlt év bizonyította be világosan, hogy a népakarat érvényesülése nem több, mint írott malaszt. A hosszú szenvedés, a morális összeomlás, a gazdasági csőd – azaz az elhúzódó általános válság mégis meghozta eredményét. Végre feleszméltünk, és a nagy többség észleli, sőt már tudja is: becsaptak bennünket, éjjel-nappal hazudtak. Demokrácia helyett pártokráciát kaptunk, azonban erre a jövőben nincs szükségünk. Bátorságunk ezentúl nem egyszeri lesz. A választások után nem alszunk el újra.

Valóban radikalizmusra – de nem egy magát radikálisnak mondó pártra, hanem élő, valódi, civil radikalizmusra van szükség. Nem parlamenti szócsatákra, hanem a mindenna­pok igazi változásaira fogunk figyelni. És ez az új éberség, ez a radikalizmus már nem napokra és hetekre szól!

2010 áprilisában az első lépést megtettük. Bátran kiálltunk egymás mellett, olyan többséggel, hogy elmondhatjuk: a kettéosztottságot a jelenkori történelem szemétkosarába dobtuk, és új korszak jöhet. A választók akarata önmagáért beszél. Most azonban ne higgyük, hogy a dolog elvégeztetett. Pillanatnyi bátorságunk még csak a reményt adta meg arra, hogy a félelemmel teli ötvenéves múltat végre – eltemethessük. Kétségtelen, hogy a parlamenti képviselő-választás közös nemzeti jövőnk első lépése, de tegyük hozzá: a viszonylag könnyebb lépés volt. Most a hosszú távú menetelés következik. Fontos, hogy kimondjuk: a jövőben nem vesszük fel a félelem bérét! Tisztességes munkáért tisztességes fizetést, kiszámítható életet, a boldoguláshoz szükséges feltételeket, azaz valódi demokráciát akarunk! Az ország népe a maga erejéből kíván élni és megélni. Hitelre csak ideig-óráig van szükségünk. Ébredés után a munka – az „itt az idő” után a „most vagy soha” korszaka jön. Világos célkitűzésekkel, szívós kitartással és tudatos összefogással előbb-utóbb megszabadulhatunk az IMF-gyarmatosítástól is.

Megosztottság és félelem helyett remény és összefogás mindenütt: városban és vidéken, a vállalkozások területén, a szociális szférában, a közigazgatásban, a politikai életben – összefogás a közjóért, az új magyar államiság ethoszáért. Mindennek az alapja csak a tisztesség és a hit lehet – erre neveljünk a családban, az óvodában és az iskolában, és kezdjünk el így élni a mindennapokban. Új világ csak akkor jöhet, ha képessé válunk felismerni és kimondani az alapigazságokat. Ha el tudjuk különíteni a jót a rossztól, az igazságot a hazugságtól, ha képesek vagyunk egy határozott értékrend szerint élni és dolgozni. Akkor kimondhatjuk végre: a magyar emberek munkája és a magyar állami berendezkedés középpontja, az új magyar állam központi gondolata a közjó. Ezt kell szolgálnunk. De hogyan? Állítsuk tennivalóinkat sorrendbe, és szisztematikusan hajtsuk őket végre. Először: a régi rendszer felszámolása, majd rendteremtés és új rendszer kialakítása. Másodszor: a világon ma már széles körben alkalmazott patrióta szemléletű gazdaság, a más országokkal történő együttműködés kereteinek írásbeli rögzítése, külkapcsolatainkban a kölcsönösség szempontjának érvényesítése. Harmadszor: jó gazdaként megszerzett forintjainkat oda fektessük be, ahol azok a legtöbb hasznot hozzák – tudományba, oktatásba, egészségügybe. E területeken sokkal nagyobb a hozam, mint bármelyik bankban.

Leegyszerűsítve fogalmazhatunk úgy is: bármilyen fontos is a közgazdaságtan, végső soron mégsem mutatós közgazdasági-pénzügyi hókuszpókuszok, hanem a saját szellemi és kétkezi munkánk viszik előre a gazdaságot. Szinte primitívnek tűnik, olyan egyszerű az irány: keményen kell dolgoznunk, egyre többen, egyre magasabb munkabérért. A közjó zászlaját Európában nekünk kell a legmagasabbra emelni, mert a kilábalás útja az összefogás, nemcsak nekünk, hanem az egész kontinens számára is. És ma Magyarországon van meg ehhez a legnagyobb többség!

A magyar államot és az ország gazdaságát most szinte tövig visszametszették, de a gyökerek sértetlenek. „A jó fa” pedig „jó gyümölcsöt terem”. A visszametszett ág a korábbinál is több virágot, jobb termést hoz.

Szerző
CÖF

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!