A migrációs hátterű terrorista rémtettek számának állandó emelkedése nem könnyíti meg az európai, magát balliberálisnak nevező politikai elit és a szolgálatában álló cselédsajtó helyzetét. A lelepleződött hazugságok helyébe folyton újakat kell kitalálniuk, miközben csak idő kérdése, hogy ezek is lelepleződjenek. Persze, aki időt nyer, életet nyer, vagy legalábbis politikai túlélést.
Nemrégiben még kötötték a karót az ebhez, hogy a soha nem látott méretű migrációs hullámnak semmi köze a muszlim terrorizmus sohasem látott mértékű, a bevándorlás megugrását szorosan követő fellángolásához. (Ha már lángokról beszélünk, ne csodálkozzon senki, ha a londoni vagy a portugáliai tűzvészt is többen ebbe a jelenségcsoportba fogják sorolni, és nem hiszik el, hogy műszaki hiba, illetve villámcsapás okozta, mert megvan az okuk rá, hogy ne higgyék el.) Van néhány megátalkodott, aki még most is ragaszkodik ahhoz a nevetségesen tarthatatlan állásponthoz, hogy aki mer hinni a szemének, az összemossa a menekülteket a terroristákkal. Ki tudja, miért éri meg neki ez a konokság? (Persze, tippjeink volnának.) Akik végül ímmel-ámmal elismerték, hogy talán mégis van némi összefüggés, azok közül meg többen úgy tesznek, mintha soha nem mondtak volna mást, amnéziásnak (finoman szólva) nézik a közvéleményt. De akik beismerik és kimondják, hogy „pardon, hibáztunk”, azok is természetesnek tartják, illetve elvárják, hogy a vezetésre való alkalmasságukat ettől senki ne vonja kétségbe. (Ez is ismerős.) Az ártatlan áldozatok és az értük viselt felelősség? Ugyan, kérem! „Ahol fát vágnak, ott pattog a forgács.”
Az integrálhatóságról és az „új motivált, szakképzett munkaerőről” szóló állításokról (ez utóbbi kijelentést cinizmus nélkül nem is lehetett volna megfogalmazni) ugyancsak kiderült, hogy mesével etetik (próbálják etetni) az állampolgárokat, és ez is a folyamatosan csökkenő számú elhitettek hiszékenysége ellen dolgozik. Három olyan „narratíva” látszik még jelenleg működőképesnek, a liberalizmus uralta nyugat-európai országokban, amelyek, bármilyen felháborítók is a tisztábban látók számára, még mindig eredményesen képesek félrevezetni a manipulálható tömegeket.
Az első, hogy „a terrorizmus a nagyvárosok mindennapjainak része, ezzel együtt kell élnünk.” Ezt ugyan már nemcsak az áldozatok hozzátartozói nem fogadják el, viszont azok, akikből hiányzik a honfitársaik iránti szolidaritás (leszoktatták őket róla), illetve csak a gyászszertatásokig terjed, és akik híján vannak annak az előre látásnak, hogy „holnap már én lehetek az áldozat, vagy az én hozzátartozóim, rokonaim, barátaim” (stb.) egyszerűen tudomásul veszik és beletörődnek, nem látják, hogy ez milyen gyalázatos, felelősségelhárító hazudozás. A második, hogy „nem hagyjuk magunkat eltéríteni megszokott életformánktól, ne reménykedjenek a terroristák, hogy megfélemlítettek bennünket!” Miközben ez is a tömeggyilkosok malmára hajtja vizet, hiszen éppen arra volna szükség, hogy belássa mindenki: hadüzenet nélküli háború folyik, amiből szükségszerűen következik, hogy a biztonságunk érdekében igenis, változtatnunk kell az életünkön, a szokásainkon. (Még szerencse, hogy ezt sokan, egyre többen, így is megteszik, hogy az ellenkezőjére biztatják őket.)
A harmadik, talán a legrafináltabb, bár az előzőhöz szorosan kapcsolódik, az a hamis alternatíva, hogy „szabadság vagy biztonság!” Az utóbbin természetesen a közbiztonságot kell érteni, még azok is kénytelenek így gondolni, akik gondosan őrzött lakóparkjaikban és a tömegrendezvények, valamint a tömegközlekedés mellőzésével jóval nagyobb biztonságban érzik magukat, mert az ő kitettségük sem egyenlő a nullával. „Nem engedek a szabadságomból a biztonságom kedvéért”- így reagálnak a liberalizmus agymosottjai, akik számára az egyéni szabadságjogok képezik a mindenek fölött való értéket. Pedig nincs joguk kockára tenni mások életét, még akkor sem, ha netán úgy gondolják, hogy ők vállalják ezt a kockázatot, hiszen „a szabadságért mindent”,.A legtöbben valószínűleg nem is gondolnak arra, hogy a szabadságjogokat is csak élő, illetve az életminőség minimumától meg nem fosztott emberek tudják élvezni, a nyomoréknak minek? Alighanem az sem jut eszükbe, hogy egy ország bűnözői, akiknek a számán és áldásos működésén a közbiztonságot, illetve a „közbizonytalanságot” mérni szoktuk, sohasem hajtottak végre ilyen volumenben tömeggyilkos terrorcselekményeket, még az úgynevezett mentális zavarokkal küzdő belföldiek sem. Ezért kellene rádöbbenniük nyugat-európai polgártársainknak, hogy akár tetszik akár nem, akár tagadja ezt a politikai vezetés, akár nem, itt háború folyik, hadi helyzet van, amelynek törvényei vannak, és senki sem szegheti meg ezeket „a saját szakállára”, a mások életének biztonságának veszélyeztetése nélkül.
Igaz, könnyebb elhinni ezeket a meséket, illetve úgy tenni, mintha elhinnénk, ha mémi példastatuálásról is kaptunk már hébe-hóba információkat, vagyis hogy mi történhet azokkal, akikről kiderül, hogy nemcsak EU-szkeptikusok, hanem „migráció szkeptikusok” is. (Sem a pénzbüntetés, sem az állásvesztés, sem a börtön nem túl kellemes.) Mielőtt ez a jelenség, a régóta ismert megfélemlítés technikája elharapózna, tömegessé válna, nem árt, ha a vonatkozó viccre asszociálunk. „Miben halt meg az első felesége? -kérdezik a gyanúsítottat. -Gombamérgezéstől. És a második? -Az is. Hát a harmadik? -Ütéstől. Hogyhogy? -Nem akarta megenni a gombát!”
Tudjuk tehát, hogy mire számíthatunk, ha nem vagyunk hajlandók megenni a liberalizmus által elénk tálalt bolondgombát. De azért mégse együk meg, mert az ütést talán még mindig jobban van esélyünk kivédeni.
K.I.B.
