Eduárdot éltetik

Aki nem globalista, az rasszista. Ezt a tanulságot a felvilágosult, nemzetközi, fősodratú médiának a francia választást kísérő cikkeiből, hírműsoraiból szűrhetjük le. E jeles források alapján az is nyilvánvaló, hogy mindegy ki nyer, csak ne Marine Le Pen kerüljön ki győztesként az április 23-i első fordulón, és a francia nemzeti párt végképp ne nyerhessen a második körben. Bár a legjobb nyilván az volna – szerintük –, ha (idézem): a „csillogó kék szemű” Macron nyerne, a szocialista Francois Hollande volt gazdasági minisztere, aki már bizonyított, nemcsak korábbi állásában, a Rothschild bank munkatársaként, de mint miniszter, a munkavállalói jogok erős csorbításával is elnyerte a globális elit kegyeit.

A fejlett nyugat persze nem bízza a véletlenre a választások kimenetelét, kiváltképp mostanság, amikor a világrend képlékeny állapotában van. Az végképp nem megengedhető, hogy egy akkora ország, mint Franciaország kilépjen a globális elit által diktált rendből. A választásban körmeszakadtáig harcoló francia, amerikai, brit, német, stb. – tehát nyugati – fősodratú média mellett az internet világa is beszállt a választási eredmény körültekintő biztosításába. A Google internetes kereső már régóta az euroszkeptikus, bevándorlás ellenes Marine Le Pen ellen lejt. Ám ma már a Facebook közösségi oldal is ringbe szállt: az alternatív média híradásai szerint a Le Pent támogató tartalmakat egyszerűen törli. Ez persze a fősodor szemében nem „cenzúra”, a szólásszabadságot nem sérti, ugyanis szerintük ilyet csak renegát kelet-európaiak követhetnek el. A fényes Nyugat részéről ez a gyűlöletbeszéd ellenes lelkiismeretes és demokratikus fellépés része…

Mint azt Donald Trump az elit számára kínos megválasztása bizonyítja, ezek a lépések szükségesek ugyan, de nem elégségesek. Be kell hát avatkozni magába a választásba is, ami ebben a körben igazán nem kihívás. Így hát minden Franciaországon kívül élő francia szavazó két szavazati lehetőséget kapott egy súlyos, de a választás tekintetében irrelevánsnak minősített számítógépes malőr miatt.  E minősítést az alternatív média megdöbbentőnek találta. Minthogy az országon kívül élő francia állampolgárok nem Marine Le Pen szavazótáborához tartoznak, ez a plusz félmillió szavazat jó helyre kerül az establishment-párti, azaz fősodratú média szerint.

Összességében úgy látszik, mára elavulttá vált nézet, hogy a demokratikus jogok gyakorlása alapos és kiegyensúlyozott tájékozódást igényel. Márpedig a világ bőséggel szolgáltat napjainkban figyelni valót.

Ha már Donald Trumpot említettük, érdekes, hogy szűk három hónap leforgása alatt az őt mindeddig versengve szapuló fősodratú média is végre elnökké avatta. Ehhez az kellett, hogy kulcsembereitől megváljon, és – az alternatív média értékelése szerint – ő is a jogalap nélkül háborúzó amerikai elnökök sorába lépjen. Szerintük kritikát érdemel nemzetközi jogot sértő katonai támadást indítani. Tette ezt Szíria ellen, egy állítólagos harcigáz támadás után, amelyről egyre többen állítják, hogy semmiképpen sem a szír kormányerőknek róható fel, és más gyanús körülmények is kapcsolódnak hozzá. A szíriai események kivizsgálásának kínos és kapkodó kerülése az alternatív média szerint, pláne több hamisnak bizonyult indítékkal kezdett háború után alapvető problémát vet föl.

Trump elnök pálfordulására nemcsak a fősodratú média reagált érzékenyen. Aki figyeli az amerikai alternatív médiát észrevehette, hogy a szíriai légitámaszpont ellen bizonytalan jogi alapokon indított amerikai rakétatámadás után az addig Trumpot és háborúellenesnek hitt politikáját támogató alternatív újságírók közül sokan kerek perec ellene fordultak. Amennyire a híranyagokhoz írt olvasói észrevételekből kisejlik, tömegesen háborodtak föl és fordultak el az elnöktől maguk Trump szavazói is.

A fősodratú média azonban a kilőtt rakéták borzongató szépségét méltatta, és ez nem vicc!

Ha kicsit távolabb tekintünk, nem csekély média figyelemtől kísérve amerikai hadihajók szelik az óceánt, közelegnek a koreai partokhoz. A nukleáris töltetekkel, és ezeket célba juttatni alkalmas rakétákkal rendelkező Észak-Koreát, vele együtt pedig Kínát éri e fenyegetés. Az USA több évnyi úgymond „stratégiai türelemgyakorlása” után Trump elnök vet véget a halogatásnak. Észak-Korea adja meg magát, vagy a világ vezető atomhatalma leszámol vele.  Hogy ezt Kim Dzsong Un provokációnak tekintheti? Hogy feszült helyzetben kockázatosabbak az óhatatlanul becsúszó hibák? Sajtótájékoztatóján arra figyelmeztetett Észak-Korea ENSZ-nagykövete: ebből pillanatok alatt atomháború lehet. Kiemelendő: nem fenyegetést fogalmazott meg. Az alternatív média szerint, ha a történelem egy kicsit is eligazíthat bennünket, alapvetően nem is Észak-Korea szokása rezsimeket leváltani, csapást mérni más országokra.

Kína számára mindez azért jelent fenyegetést elemzők szerint, mert feltörekvő nagyhatalomként megszégyenülhet amiatt, hogy nem képes rendet tartani saját környezetében: lám az USA kénytelen fellépni a fősodratú média szerint a világ legveszélyesebb országával szemben. Márpedig a megszégyenülés, az arcvesztés Keleten iszonyú csapás, minden áron kivédendő. Hogy Kína felléphetne-e Észak-Korea ellen? Sosem volt tényleges szövetségese, a maga útját járja, noha részesült megvonható kínai segélyből. Kína számára szárazföldi támadással szemben védelmet nyújtó ütközőzónaként betöltött stratégiai jelentőségét már elveszítette a gazdasági hadviselés és a nagy hatótávolságú rakéták korában.  De a Kelet nemcsak a megszégyenülés súlyáról ismeretes. A hosszú távú bizalomépítés is alapköve annak a civilizációnak. Kína – a Mennyei Béke Birodalma – amely növekvő nemzetközi szerepét a harmónia és az Új Selyemút jelentette alternatív gazdasági világrend vonzerejére építi ugyan miféle partnernek bizonyul az érzékeny Keleten, ha korábbi partnerét, de legalábbis szomszédját megtámadja, vagy más, durva módon kényszeríti? Hiába, Kissinger, Trump elnök informális, de nagy fontosságú külpolitikai tanácsadója a Keletet is jól ismeri. Más ilyen kifinomultan ravasz csapdát nem is tudna talán állítani a nagy rivális, a sok ezer éves birodalom elé.

Hogy teljes legyen a kép, szintén pár napos hír csupán, hogy az USA a világ legnagyobb erejű, nem-nukleáris bombáját dobta le Afganisztánban. Üzenet lehetett ez Kína és szövetségesei, Irán és Oroszország felé.  És persze Észak-Korea felé.  A hírek szerint a bomba az USA – pontosabban a CIA – által még a 1980-as években, a Szovjetunió ellen harcoló mudzsahedin gerillák (ez az Al-Kaida leánykori neve) számára épített földalatti bunkerrendszert érte. Ezt a földalatti járatrendszert használta később Oszama Bin Laden, jelenleg pedig a hírek szerint az Iszlám Állam Afganisztánban tanyát ütött erői tartózkodtak itt. A bomba erejének, bevethetőségének demonstrálásán kívül volt-e más üzenete a műveletnek? Még nem tudni.

A világ hangulatának elég jó fokmérője, hogy milyen témákra keresnek rá emberek az interneten. Április közepén a „harmadik világháború” és fogalomköre minden eddigi rekordját megdöntötte.  Soha nem volt nagyobb a tétje annak, hogy a világ lakossága tájékozódjon. Ebben a hangulatban, álságos választási és veszélyes katonai beavatkozások közepette igyekszik az internet az alternatív médiát és a globális establishmenttel szembe helyezkedő politikusokat kiiktatni, a fősodratú sajtó pedig elfedi-elferdíti mindezt, a Nyugati értékek és pláne a demokrácia jegyében.

Ahhoz, hogy Franciaország ne essen el végleg, és elestével a bomlási folyamatok ne kapjanak többlet lendületet, ilyen körülmények között csoda kell. De bármi történjék is ott: figyeljük minden mozzanatát. 2018-ban mindezt a saját bőrünkön fogjuk tapasztalni. Számítani pedig magunkra tudunk. Jobb, ha felkészülünk rá.

 

Ha békét akarsz…

Ahhoz, hogy valami jelentős horderejű változás történjen a világban – konfliktus a felszínre törjön, vagy megoldásra leljen, szövetségek szülessenek vagy alakuljanak át – rendszerint több erős érdeknek kell egybe esnie. Az EU születésekor három érdek találkozott. A világháború egyetlen tényleges győzteseként az USA, tartva a Szovjetunió további ideológiai és földrajzi előre törésétől úgy vélte, hogy nemzetbiztonsági szükséglete egy erős, a szovjet veszéllyel szembeszállni képes Európa, amelyet elegendő kívülről, esetleg légicsapásokkal támogatnia egy szovjet támadás esetén.  Érthető az USA álláspontja, hogy esetleges háborúit saját területén kívül akarta megnyerni. Ezt szolgálta a nagyvonalú Marshall terv, az anyagi segítség mellett az európai államok összefogását szorgalmazó és a szovjetellenesség mint uralkodó vélemény, illetve politikai irányzat fenntartását szolgáló kezdeményezés. Nyugat-európai vállalatok érdeke volt működésük összehangolása, azaz „kartelljük” legalizálása. Így jött létre a gazdasági közösség alapja, az Európai Szén- és Acélközösség, a Benelux államok, Franciaország, Olaszország és Németország részvételével. Harmadrészt az ipari forradalom vívmánya, a fegyverek tömeggyártása eredményeként az ipari léptékű mészárlást hozó világháborúk nyomán jelen volt a közakarat, hogy ez az iszonyat soha többé ne ismétlődhessék meg.  Az EU alapítóeszméi ezek jegyében születtek: prosperitás, béke, és egyre szorosabb unió.

Római deklaráció után, nemzeti konzultáció előtt érdemes áttekintenünk, hogyan alakultak a 60 éves EU eszméi, és milyenek ma geopolitikai kilátásai.

A prosperitás nemcsak a világháború utáni iszonyatos ínséghez képest látványos Európában, de mai világviszonylatban is jól élünk. Erre veszélyt az EU maga jelenthet.  Már nemcsak alternatív, de a fősodorhoz tartozó elemzők is hangoztatják, hogy gazdasági szempontból a közös valuta lehetetlen helyzetbe hozta az uniót. Ami a válságból való sikeres magyar kilábalás titka, hogy a költségvetés és a jegybanki monetáris politika egyidejűleg az ország érdekét szolgálta, az euro zónában ez ma kivitelezhetetlennek látszik. A tagországok gazdasági ereje és adottságai jelentősen eltérnek, így mindenki számára előnyös közös politika nehezen képzelhető el, de legalábbis a ma tapasztalhatónál komolyabb elköteleződést és hosszú távú gondolkodást igényelne, a legjobb helyzetű tagországok részéről is.

Súlyosbítja a helyzetet az euro zóna pénzügyminisztereinek elnöki posztját ellátó Jeroen Dijsselbloem néhány nappal ez előtti nyilatkozata, miszerint a görögöknek több szolidaritást kellene mutatniuk az EU iránt, és kevesebbet kellene elherdálni a kapott pénzből nőkre és italra.

Ez a kijelentés önmagában is hordozza a választ arra, hogy vajon mi lett az egyre szorosabb unió gondolatából. Még inkább mutatja a frissen elfogadott római deklaráció, amely már nyíltan beszél a többek szerint a gyakorlatban eddig is megvalósuló kétsebességes Európáról.  A magyar származású neves geopolitikai szakértő, a híres-hírhedt amerikai Stratfort is megalapító George Friedman Európáról szóló „Gyulladáspontok” c könyvében úgy értékeli, hogy a korlátlanként megfogalmazott egyre szorosabb unió gondolata és a nemzetállamok szembenállásai miatt vált átláthatatlanná az EU szervezete és működési módja. Amit nem sikerült elérni nyíltan, az megvalósul az átláthatatlanság és bonyolítás által.

Friedman ugyanezen könyvében az EU harmadik alapító eszméje, a béke kapcsán így fogalmaz: „az amerikaiak értették, hogy béke nem lehet cél”. Másutt felveti, hogy valaki vagy agresszor, vagy áldozat, harmadik opció sokak szerint nincs.  Létezik viszont egy jó ezerötszáz éves latin mondás: ha békét akarsz, készülj a háborúra… Hogy állunk hát a béke kérdésével?

Ma – leszámítva a klímaváltozás egyre égetőbb, helyi válaszokat is megkövetelő kérdését – európai szempontból a migráció, az orosz-amerikai konfliktus, a kínai Új Selyemút és az erre adott amerikai válasz, valamint az energiabiztonság jelentik a legfőbb biztonsági kihívásokat.

Egyes alternatív média források azt állítják, hogy Erdogan török elnök fenyegetése szerint 3 millió migránst  bocsátana útra Európa felé  azt követően, hogy nácizmussal vádolta meg Németországot. Eközben a német Die Linke párt frakcióvezetője, Sahra Wagenknecht azt mondta a Bundestagban, hogy lassan nem járhat nyugati ember biztonságban sehol, mert a török államfő, „ez a terrorista keresztapa” geopolitikai céljaira használja fel a már bevándoroltakat.  Szintén alternatív média hírek szerint Svédországban fegyverkezik a lakosság, a dánok jelentős része pedig rettegve figyeli, mi zajlik szomszédságában: ők nem a médiából tájékozódnak, hanem látják a változásokat. Nem rég az EU külügyi vezetője, Federica Mogherini azt nyilatkozta, hogy be kell fogadni a migránsokat, és jobban kell kezelni a bevándorlást. Sőt, felmerült, hogy meg kell egyezni Törökország után Líbiával is, hogy anyagi hozzájárulásért cserébe ne engedjék útra kelni a migránsok tömegét. Csak hát amióta 2011-ben az USA szövetségeseiként EU tagállamok – Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Dánia – katonai közreműködésükkel segítettek megdönteni Kadhafi elnököt, azóta Líbia bukott állam, három kormánnyal, amelyek egyike sem tud semmit sem érvényesíteni. Hiába ismeri el az egyiket az EU, ha Líbia egyiket sem tekinti a kormányának. De ha már Líbiát említjük, ne feledkezzünk meg sem Irakról, sem a még mindig zajló szíriai háborúról, amelyben az USA és európai szövetségesei is bombáznak: hidakat, polgári létesítményeket, a szír kormányerőket, mikor mit.

De nézzük az euro-atlanti kört. Az USA egy politikusa a minap a változatosság kedvéért nem maffiózónak és gyilkosnak titulálta Putyin elnököt, hanem letarantulázta. „Mérges pókként les a hálójából”, mondta.  Alternatív média források szerint a Deep State – az amerikai titkosszolgálatra, médiára, óriásvállalatokra és más szereplőkre épülő kör – az általa máig bizonyítatlanul állított orosz választási beavatkozásra hivatkozva sző tervet Trump elnök és teljes kormánya megbuktatására. A régóta tartó, de az elmúlt szűk félévben vészesen erősödő Oroszország elleni háborús retorika használata kiterjed Európára is.  Sőt, ellenzéki oldalról Magyarországon is tapasztalhatjuk a hisztéria fokozódását, volt hírszerzői nyilatkozattól a Paks 2 elleni fellépésen át számos formában.

Oroszország igyekszik tartani magát második világháborús fogadalmához: soha többé nem vív háborút a saját területén.  És rendületlenül hisz a régi szállóigében: Oroszország nem kezdeményez, csak befejez háborút.  Hogy mindez a határain fokozódó katonai nyomás és ellenséges retorika közepette mit jelenthet, érdemes komolyan végiggondolnunk.

Trump elnök megnyilvánulásai – talán az ellene folyó médiakampány hatására – az oroszokkal való megbékélés hirdetése helyett ma már szintén egyre orosz ellenesebbek.  Eközben a NATO-val kapcsolatos, nagyobb európai hozzájárulást követelő nyilatkozatai azt az értelmezést is felvethetik, hogy a NATO feltételesen lép fel Európa érdekében.

Ha már az érdekeknél tartunk: az alternatív médiában megjelenő elemzéseket összegezve azt látjuk, hogy az EU-ban nincs egyetértés geopolitikai célokról. Szemmel láthatóan nincs megegyezés arról, hogy mi szolgálhatja a békét, sem arról, hogy ki volna ma ellenség, és ki a barát, és mit tekintünk veszélynek. Vagy más dönti majd el, hogy mi legyen Európa érdeke? De Gaulle tábornok még az EU születésekor igyekezett ezt kivédeni, de nem járt sikerrel.

A közelgő francia, német, olasz választások talán elősegítik az EU megújulását. Ezt sejteti Angela Merkel német kancellárasszony módosulni látszó álláspontja.

Ebben a fejetlenségben a mai Magyarország, a Visegrádi Négyek támogatásával reménykeltő oázis. Kiegyensúlyozott külpolitikánk, a megerősített fizikai és jogi határzár, a cselekedeteinkkel egybe hangzó hivatalos megnyilvánulásaink, például amelyek a külföldi beavatkozások, rezsimváltó törekvések felfüggesztését szorgalmazzák, akárcsak a gazdaságpolitikai döntéshozás nemzeti kézben tartására irányuló törekvés: mind felbecsülhetetlen, megóvandó érték. Ezek nélkül talán már okafogyott volna a békéről értekezni.  Ha komolyan vesszük a nemzeti konzultációt, eddigi építményünk megerősödhet és segíthet abban, hogy a magyar példa nyomán 60 éves korához méltón éretté váljon európai közösségünk.

Egy őrségi faluban az Árpád-kori templom előtt világháborús emlékmű, mellette, öreg gesztenyefák árnyékában kopjafa áll. Rajta többnyelvű felirat: „Legyen béke a Földön. Legyen béke Magyarországon.” Ámen.

 

Szabadság, ma

Geopolitika és társadalom 169 éve és most

Támadások össztüzében áll az metastabilist-ellenes francia elnök-jelölt, Marine Le Pen. Megvonták Európa parlamenti mentelmi jogát, amiért a nyomaték kedvéért az Iszlám Állam videóit megosztotta, a fősodratú sajtó zöme támadja az Oroszország elleni háborús eszkalációt elvető nyilatkozatai miatt, a Google és más internetes cégek úgy alakítják a keresési rendszereiket és közösségi oldalaikat, hogy az megfosztja az esélyegyenlőségtől. „Legfőbb kötelességem megakadályozni Le Pen elnökké választását”, nyilatkozta a minap Francois Hollande, francia elnök. A párhuzamos társadalmak és a tömeges bevándorlás, a brüsszeli diktátumok és az euró hátrányai ellen programot hirdető Marine Le Pen 60 perces televíziós interjújában kifejtette: nincs jobb- és baloldal. Vannak, akik a vadglobalizációt támogatják, és vannak, akik azt ellenzik. Veszélyt pedig a hidegháború fenntartása jelent. Amikor felvetették neki, hogy a felmérések szerint úgysincs esélye megnyerni az elnökválasztást, Le Pen ennyit mondott: „Ezt mondták a Brexitről is és Trumpról is.”

Egy elnökjelölti interjúba ennyi fér bele, mi azonban megtehetjük, hogy az alternatív média híreit is figyelembe véve felmérjük, milyen, a világ rendjét meghatározni kívánó erők feszülnek egymásnak a világban. Így Magyarország – és bármely más ország – helyzetére, akár belpolitikai küzdelmeire is új magyarázatokat találhatunk.

Az alternatív médiában is sokat hivatkozott két nagy geopolitikus, Halford J. MacKinder és Zbigniew Brzezinski megállapításai igazíthatnak el bennünket. 1904-ben MacKinder a transzszibériai vasút felépültével átértékelte az addigi, a tengeri hatalmak elsőbbségét hirdető vélekedést. Szerinte a vasút átértelmezte Eurázsiát, egy hatalmas holt terület helyett élő gazdasági és stratégiai térség vált belőle. A másik nagy geopolitikus Brzezinski, az 1997-ben megjelent „A nagy sakktábla” c. könyvében azt írta, a Szovjetunió összeomlását követően előretört amerikai világuralom egyetlen akadályozója a potenciálisan megvalósuló orosz-kínai-iráni összefogás lehet. Az alternatív média hírei szerint mára ez az összefogás megvalósult, épül a transzszibériai vasút jelentőségét több nagyságrenddel meghaladó, Kínától Európáig az egész eurázsiai térséget beszövő Új Selyemút. Ha kiteljesedik ez a kereskedelmi rendszer, akkor, mint Brzezinski is kifejtette, az Egyesült Államok egyedüli világuralma megszűnik.

A küzdelem a geopolitikai gondolkodók és az alternatív média által nyújtott összkép alapján az egypólusú vagy többpólusú világrend stabilizálásáért folytatott harcot mutatja. Ennek része a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika, amely a média és a politika fősodra szerint az egyedüli üdvözítő rendezőelv. Ez a szembenállás teszi értelmezhetővé az Új Selyemút tengeri ága számára kulcsfontosságú, de amerikai katonai jelenléttel körbebástyázott Dél-Kínai tengeren fokozódó fegyveres szembenállást, akárcsak az orosz határ közelében növekvő NATO és amerikai fegyveres jelenlétet és hadgyakorlatok sorát. Alternatív források szerint ugyanez részleges magyarázattal szolgál a már hatodik évébe lépő szíriai konfliktusra, amely részben lehetséges gázvezeték útvonalakról szól, és ezáltal hivatott az orosz érdekszféra és Európa közötti kölcsönös gazdasági kapcsolat kialakulását, megerősödését aláásni. Az alternatív média szerint a szomszédos Ukrajna demokratikusan megválasztott, oroszbarát kormányának 2014-es megpuccsolása (emlékezzünk Victoria Nuland nyilvános kijelentésére, miszerint ez 5 milliárd dollárba került) és a mára már az ország szétesésével fenyegető, elhúzódó konfliktusa ugyanebbe a képbe illeszkedik. Nem lehetetlen, hogy a migrációs hullám jelentette válság is ennek a folyamatnak a része: ha Európa végletesen legyengül, az eurázsiai gazdasági rendszer értelmét jelentős részben elveszíti, nem képez tényleges erőt. Egyúttal ennek a paradigmának tartozéka a liberális világ kettős mércéje és a politikailag korrekt közbeszéde, amely a tényleges szembenállás palástolását szolgálja. A fősodratú sajtóban megjelenő nyilatkozatok alapján eközben elfogadott és általános gyakorlatnak látszik például az, hogy amerikai politikusok az orosz elnököt, gyilkosnak, maffiózónak és az új Hitlernek titulálják felszólalásaikban, ellenlábasaikat pedig Putyin ügynökének mondják.

Míg a világpolitika irányítói szemében puszta sakktábla a világ, az egyszerű ember számára az életben maradás feltételei vesznek el. Az alternatív média az elemi életösztön megnyilvánulásait látja a Brexitben, Trump elnök megválasztásában (ha beváltja a hozzá fűzött választói reményeket, ha nem), akárcsak a migrációval szemben kerítéssel, határzárral védekező magyar lépésekben és a magyar gazdasági szabadságot a lehetőségekhez mérten fenntartó döntésekben. Napjaink nagy geopolitikai konfrontációja tükrében válnak értelmezhetővé az egypólusú világ megvalósulásáért bármit beáldozó nagypolitikával szembeni életösztön megnyilvánulásait kísérő ádáz támadások. A démonizálás, a hálózatok által gerjesztett demonstrációk, de még az olimpia ellenes aláírásgyűjtés is. A célkeresztben a helyi közösségek, országok társadalmi egyetértése, békéje áll.

A geopolitikai folyamatok túlélhetőségét nehezíti világszerte az elit és a lakosság közötti mélyülő és szélesedő szakadék, nem pusztán anyagi, hanem erkölcsi értelemben is. Egy hír szerint egy évi 20 ezer font tandíjat felszámoló brit egyetemen az intézmény vezetője úgy döntött, a diákokat empátia-fejlesztésben kell részesíteni, mert annyira nem értik és érzékelik a náluk kevésbé szerencsés helyzetben lévők világát. Dicséretes törekvés egy tragikus jelenség kezelésére.

Joggal kérdezhetjük: vannak-e tartalékai a magyar társadalomnak, amelyek segíthetik talpon maradását ebben a feszültségekkel teli világban? Nemzeti ünnepünk közeledtével tegyünk egy történelmi kitekintést, hogy láthatóvá váljon, mekkora változáson ment át társadalmunk, és mit jelent ez a jövőre nézve. Hogy teljes képet kapjunk, a szabadságharc előzményeit is tekintsük át.

1815-ben, egy távoli, de nagy erejű vulkánkitörés miatt Európában elmaradt a nyár. 10 fokot zuhant az éves átlaghőmérséklet, a vulkáni hamu miatt barna hó hullott, soha nem látott árvizek és jégverések pusztítottak, tífuszjárvány tört ki. Akkora volt az éhínség Európában, hogy míg Svájcban a lakosság füvet evett, Angliában több helyen „vért vagy kenyeret” csatakiáltással törtek rá éhezők a jobb módúakra. Magyarországon a tehetősek megnyitották raktáraikat, és etették az éhezőket. Nem lehetetlen, hogy ez a társadalmi összefogás is hozzájárult a reformkor alakulásához, és ez a társadalmi tőke segítette a szabadságharcot, majd az azt követő passzív ellenállást. A passzív ellenállás titka, hogy nincsenek hangadói, hanem a teljes egyetértésen alapul.

Ez is mutatja, hogy a társadalmi kohézió hiánya nem nemzeti sajátosságunk. A huszadik század sebei, valamint a kommunikáció és a hálózatok globalizációjának kontójára írhatjuk ezt a súlyos veszteségünket.

A szabadságharc sorsát a geopolitika, a vesztfáliai béke világa pecsételte meg. Ennek értelmében a nagyhatalmak közös fellépéssel vertek le minden, az addigi állapotot veszélyeztető kezdeményezést, erre a sorsra jutottunk mi is.

A mai geopolitikai helyzet más. Aki nem tudja értelmezni saját érdekét és nem küzd, megsemmisül, de a küzdelem maga is óriási körültekintést igényel. Megmaradásunk alapfeltételei a viszonylagos gazdasági szabadságunk megőrzése, a kiegyensúlyozottan sokoldalú külpolitika, a környező országokkal való szövetségépítés, a minket is körülvevő nagy folyamatok értése. De ami legalább ennyire fontos: az élni akarók tudatos összetartása, hajdani társadalmi kohéziónk maradványainak méltóságteljes őrzése, ápolása.

 

 

A kaptafa

Ha azt hittük, hogy az amerikai választási kampány lezárultával végre egy kis nyugta lehet a világnak, nagyot tévedtünk. Akár a tengeren túlra tekintünk, akár kontinensünkön nézünk szét, megdöbbentő, szinte háborús állapotoknak lehetünk tanúi.

Az USÁ-ban az újonnan beiktatott elnök mára nemcsak a fősodratú médiával, de a „Deep State”-tel, azaz a titkosszolgálatokkal, egyes gazdasági érdekekkel és intézményekkel is hadban áll. Az USA által 2001 óta különböző módokon megtámadott, és Obama által terroristagyanúsnak nyilvánított hét országból érkezők beutazását letiltó elnöki rendeletét a bíróságok törvényen kívül helyezték. Nemzetbiztonsági tanácsadóját lemondatták az orosz nagykövettel folytatott – és lehallgatott, majd a médiának feltárt – egyeztetése és az erről való ellentmondásos kommunikációja miatt. Erősödő vélemény, hogy Trump minden telefonbeszélgetését lehallgatják a titkosszolgálatok, és ki is szivárogtatják azok tartalmát a médiának. A fősodratú média azonban nem közreadja a beszélgetések tartalmát, hanem tolmácsolja azokat.

Az elnök személyével szembeni ellenállás egyéb frontokon sem akar alábbhagyni. Az ultra liberális, demokrata elköteleződésű dokumentumfilmes Michael Moore a minap azonnali lemondásra szólította fel a szerinte „oroszbérenc hazaáruló” Donald Trumpot. Divatáru cégek ejtették kínálatukból Trump lányának termékeit. A leköszönt elnököt, Barack Obamát, utódát aláásó megnyilvánulásaiért férfiideálként való ünnepléssel viszonozza a fősodratú sajtó. Vannak celebek, akik az adófizetés megtagadására buzdítanak, hogy ezzel is lázadjanak Donald Trump elnöksége ellen.

Noha az eddig reménykedő alternatív média egy része úgy látja, a vesszőfutás hatására máris megtört és beállt a sorba, vagy végleges vesztésre áll Donald Trump, a küzdelem kimenetele ma még nem jósolható. Pár napja jelent meg ugyanis egy olyan felmérés, amely szerint a lakosság szemében Donald Trump hitelessége szignifikánsan meghaladja a fősodratú médiáét. Míg Trumpot a válaszadók 42%-a tartotta hitelesnek, a fősodratú médiát mindössze 34 %. Vannak Trump-párti demonstrációk is, és az alternatív média Trump mellett lándzsát törő orgánumaiban nagy visszhangot kapott egy eddig ismeretlen Grammy díjazott „Make America great again” feliratú öltözete, amelyet a díjkiosztón viselt. A fogyasztói és kisvállalati bizalmi index is jelentősen megnőtt, illetve az amerikai kincstárjegyek több éve tartó, kampányszerű, tömeges eladása után decemberben – Trump megválasztása után – külföldi jegybankok ismét venni kezdték az amerikai kincstárjegyet. Hogy ez mire lesz elég, még nem tudjuk.

Latin-Amerikában, sőt, Oroszországban is az a fanyar vicc járta sokáig, hogy miért nincs színes forradalom az USÁ-ban? Hát, mert ott nincs amerikai nagykövetség… Mára ez már megdőlt. Van színes forradalom, immár az USÁ-ban is. Több alternatív média forrásban találkozni a polgárháború veszélyének gondolatával is. Bármi lesz is ennek a küzdelemnek a kimenetele, azt mi is a bőrünkön fogjuk érezni.

De nézzük inkább saját kontinensünk fejleményeit.

A legnagyobb port a francia elnökválasztási kampány fordulatai kavarják. Szinte az amerikai választási kampány látszik visszaköszönni. A jobboldali Front National elnökjelöltje, Marine Le Pen Donald Trumpéhoz hasonló programot hirdet. A francia autógyártás térjen vissza hazájába. A külföldieket foglalkoztatókra büntetőadót kell kiróni. Vissza kell térni a nemzeti valutához, és akár ki is lépni az EU-ból. Az Oroszország elleni szankciós politikát pedig egyenesen idiotizmusnak nevezte, és annak azonnal véget vetne. Eközben minden elnökjelölt pénzügyi botrányba keveredett, köztük az oroszbarátként és keresztény pártiként elkönyvelt, szintén jobboldali jelölt Fillon is, akinek esélyei így erősen meggyengültek. Feltűnt viszont a jelölti versenyben egy bizonyos Emmanuel Macron, aki korábban, gazdasági miniszterként a munkavállalóknak kedvezőtlen törvényével és a francia ipar koronaékszerének tekintett Alstom legfőbb üzletágainak külföldi értékesítésével vált ismertté. Kampánya elsöprő erejűnek érződik. Ismét az amerikai kampány elemeit idézi, hogy megvádolta az oroszokat a kampányba való beavatkozással – ahogy tette ezt annak idején Hillary Clinton. Ennek nyomán a szocialista Francois Hollande elnök fokozott kíbervédelmi intézkedéseket rendelt el. Oroszellenes megnyilvánulásai keretében Macron az ellen is hevesen tiltakozott, hogy szerinte az orosz állami finanszírozású Russia Today és Sputnik News álhíreket terjeszt róla, merthogy cikkük szerint ő banki köröket képvisel. A Russia Today szerkesztőségi nyilatkozata szerint olyan hír ellen tiltakozik, amely soha meg sem jelent a Russia Today-en. Az alternatív médiában viszont jelentek meg hírek, amely szerint Macron korábban a Rothschild banknál dolgozott, igazgatóként, és ebből szerintük következtetni lehet arra, hogy neoliberális – nem pedig francia, nemzeti – érdekeket fog képviselni, ha megválasztják. Az internetes lexikon, a Wikipedia szerint Macron valóban dolgozott a Rothschild & Cie banknál.

E csatározáshoz szolgál díszletül, hogy Párizs több kerülete szó szerint napok óta lángokban áll: a rendőri brutalitás ellen tüntetők – állítólag nem kis arányban bevándorlókkal és leszármazottaikkal közöttük – gyújtanak fel járműveket.

A figyelmet a nemzeti kontra neoliberális szembenállás mellett az orosz szálra szeretném különösen felhívni. Az oroszok iránti „hazaáruló” közeledéssel vádolják ma is Trumpot. Németországban nemrégiben felreppentek hírek, hogy az oroszok manipulálják a német választásokat – amelyről aztán a német titkosszolgálat nyilatkozta, hogy ezt alátámasztó bizonyíték nincs. Látjuk az Oroszország iránti viszonyt a francia kampány témái között. De a Donald Trump megválasztását követő napokban a német és a brit politika első nyilatkozatai is arról szóltak, hogy az Oroszország elleni fellépést muszáj folytatni. Eközben az orosz határ közelében gyakorlatozik és erősíti állásait a NATO. A kubai rakétaválság látszik megismétlődni, csak fordított szereposztással.

Mindebből mire lehet következtetni?

A Trump elleni nemzetközi összefogás és a francia elnöki posztért folyó verseny amerikai kampányt visszaidéző elemei miatt joggal érezhetjük úgy, hogy nemcsak az USA sínyli a „Deep State” túlhatalmát, de igaza lehet annak az alternatív média szerzőnek, aki úgy fogalmazott, egy transznacionális „Deep System” is működik.

Ami Emmanuel Macron kampányát illeti, az abban használt eszközök erősítik az érzést, hogy ugyanazokat a globalista-elitista erőket képviseli, amelyek színeiben Hillary Clinton is indult, bárhogy kardozik is általa álhírnek bélyegzett vélemények ellen.

Ezek az erők – akár a fegyver lobbi érdekében, akár a nemzetállamok felszámolása, akár a világ egypólusúként tartása céljából teszik – háborús hangulatot gerjesztenek. Minthogy nukleáris hatalmak állnak egymással szemben, ez a bolygó egészét érinti.

Végül gondoljunk a jövő évben esedékes magyar parlamenti választásra is. Nem zárhatjuk ki, hogy nálunk is felbukkannak ennek a kampánystílusnak elemei. Ha így adódna, bölcs és kívánatos volna, hogy a háborús hangulat szításának erőteljesen ellenálljunk. Nem csak önmagunk és Európa, de immár a világ védelmében is.

 

Ma még nem késő

2017. február 3.

Egyre szaporodnak az USÁ-ban Hillary Clinton támogatói részéről a Donald Trump elnök meggyilkolását sürgető felszólítások. Eközben a nem Clintonné-közeli elemzők is ellentmondásokat vélnek felfedezni Donald Trump elnöki tevékenysége és eddigi, szintén nem ellentmondásoktól mentes ígéretei között. Így ma nehéz megbízható előrejelzéseket megfogalmazni arra vonatkozóan, hogy miként fog alakulni az USA politikája akár rövid, akár középtávon. Mégis, érdemes végiggondolnunk, hogy az EU és tagországai számára mit jelenthet Trump elnök szemlélete, amely szellemében ő az amerikai érdeket helyezi az első helyre. Ha ez a szemlélet a gyakorlatban is érezhetően érvényesül, akkor az EU is kénytelen lehet átvenni a szemléletet.

Ez válhat az EU számára a sorsdöntő történelmi pillanattá, ugyanis az eddig megválaszolatlan kérdések megkerülhetetlenné válnak. Kié Európa? Ki határozza meg az EU érdekét? Milyen téren vannak valós és érvényesítendő közös érdekei az EU tagországainak? A nemzeti, illetve brüsszeli politikai vezetők elköteleződésétől, szándékától, erőviszonyaitól – és végső soron a lakosság tájékozottságától és véleményétől is – függően többféle út áll az EU előtt. Ezek között van, amely konfliktushoz vezethet, van, amely fenntartható prosperitáshoz. Az, hogy a tömeges bevándorlás húsba vágó, a kontinens sorsát alapjaiban meghatározó kérdésében még mindig nem alakult ki konszenzus, pláne nem olyan, amely a lakossági véleményeket venné figyelembe, azt mutatja, hogy az alapkérdésekre nem lesz könnyű megszülni a válaszokat.

Kié hát az EU?

Ha Trump elnök hangoztatott szemléletét komolyan vesszük, akkor ma (már) nem Amerikáé. A brüsszeli bürokratáké volna, akik az uborka megfelelő formáját is előírják? A transznacionális vállalatoké, akik lobbi erejükkel rá tudják irányítani Brüsszel haragját az érdekeiket sértő tagországokra? Esetleg a tagországoké? Akkor mire véljük azokat a brüsszeli igyekezeteket, amely a döntést a tagországok miniszterelnökeiből álló Európa Tanács hatásköréből a jelenleg Jean-Claude Juncker által vezetett Európai Bizottság illetékességébe igyekszik átmanőverezni. Ha a tagországokat tekintjük, van olyan, a világ nyolc legerősebb gazdasága közé sorolt EU tagállam, ahol már másodszor került meg nem választott miniszterelnök az ország élére. Ez a bankválság határán, a migrációt igencsak megszenvedő, amúgy magas munkanélküliségi rátával küzdő Olaszország. De elég a tagországok vezetésének lakossági támogatottsági adatait néznünk ahhoz, hogy lássuk, a nemzeti vezetések nem feltétlen a választóik akaratát tekintik munkájukban mérvadónak. Sőt, az sem megnyugtató, hogy Angela Merkel német kancellár 2015 októberében bejelentett, a migráció kezelésére irányuló tervéről később kiderült, hogy egy Soros Györgyhöz köthető nemzetközi, politikai stratégiai tanácsadó cég közreműködésével készült. És akkor még az eurónak köszönhetően prosperáló észak és a szintén az euró miatt sínylődő dél érdekellentétéről, a többsebességes Európa jelentette visszásságokról nem is beszéltünk.

A lehetséges jövőképek egyike az, ha az EU a transznacionális vállalatok érdekei szerint alakul. Ebben a nemzeti önrendelkezés elsorvadása mellett a lakosság és az állami javak kiszolgáltatásával számolhatunk. A közművek már megismert privatizációja mellett a nemzetközi vállalatok helyzeti előnyének maximalizálása várható ebben az esetben, például a TTIP és a TISA szabadkereskedelminek mondott egyezmények azonos vagy új néven történő bevezetésével. Sőt, számíthatunk a készpénz nélküli társadalom modelljének valósulására, amelyet természetesen a biztonságunkra és kényelmünkre hivatkozva vezetnének be. Hiszen így tovább fehéredik a gazdaság, és terroristák sem jutnak anonim fizetés lehetőségéhez sötét céljaik megvalósításához. Ennek előkészítő lépéseit fogalmazza meg az EU ez év január 23-án kiadott terve. (Érdemes megismerkednünk tartalmával: http://ec.europa.eu/smart-regulation/roadmaps/docs/plan_2016_028_cash_restrictions_en.pdf ). Persze mi magyarok, akik megéltük a devizahitel válságot, el tudjuk képzelni azt is, hogy a – nyilván fokozatosan bevezetendő – készpénz nélküli világban az egyén, a vállalkozások és az ország kiszolgáltatottsága a bankoknak árnyoldalakkal is járhat. Akárcsak az a transznacionális érdekeknek kedvező nyitott társadalmi modell, amely a kultúrák diverzitásának színtelenné oldásával a közösség életképességét is, létét is kioltja.

Elképzelhető olyan jövő is, ahol az alapkérdések megválaszolásának halogatásával olyan feszültségek ébrednek Európa országai között, és akár országokon belül is, amelyek a súlyos konfliktusok csíráját is hordozhatják. És elvileg létezhet olyan út is, ahol időben megfogalmazzák Európa vezetői a tényleges közös érdekeket, és egymás tiszteletben tartása mellett a nemzeti hatásköröknek teret engednek. Az országok önellátó képessége növekedne, a helyi vállalkozások térnyerését eredményezve, és a nemzetközi kereskedelem kevésbé gyarmatosító jellegűvé válna.

Ez persze az annyira nyitott gazdaságok számára, mint a miénk nem kis kihívást jelentene, hiszen sikerünk azon múlna, hogy a magyar ember mennyire figyel oda arra, hogy a magyar termékeket, szolgáltatásokat részesítse előnyben, mindezt magyar kereskedelmen keresztül. Megnőne a tétje annak, hogy mire szavazunk pénztárcánkkal, minden egyes vásárlásunkkor. Hiszen ha Amerika számára Amerika az első, és az EU számára az EU az első, akkor minden egyes ország számára önmaga érdeke az első. Nem egymás rovására, hanem saját kibontakoztatásuk érdekében. Nagy különbség.

Óriási horderejű kérdések ezek.

Miként az USÁ-ban is nagy erők feszülnek az eddigi, globalista útról potenciálisan letérni látszó Trump elnök ellen, úgy Európa uralásáért is komoly erők feszülnek egymásnak. Nem véletlen, hogy az eddigi status quo emberei, így az Európa Tanács elnöki posztját ellátó Donald Tusk és Guy Verhofstadt liberális Európa Parlamenti képviselő és Brexit tárgyaló szerint Donald Trump az EU-ra leselkedő legfőbb veszélyforrások egyike (az oroszok, Kína és az Iszlám Állam mellett, ami legalábbis érdekes társítás).

Valószínűleg nem túlzás azt mondani, hogy az EU-ra leselkedő legfőbb veszélynek az EU maga bizonyulhat. Pláne ha az alapkérdések megválaszolásával önsorsrontó módon késlekedik, és a mindnyájunk számára veszélyes csapdákat nem képes elkerülni.