A hónap első hetében jelent meg Udo Ulfkotte német újságíró új könyve A menekültipar – Miként profitálnak politikusok, újságírók és szociális szervezetek a menekülthullámból címmel. 11 hónappal azután, hogy szintén a Kopp kiadónál látott napvilágot bestsellerré vált könyve, A megvásárolt újságírók, melyet szintén lapunk mutatott be elsőként a hazai nyilvánosságnak.
Ulfkotte nevét idehaza nagyon sokan ekkor ismerték meg. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori haditudósítójának és szerkesztőjének könyve hatalmas megbecsülést és hírnevet váltott ki a magyar jobboldalon, és gyűlölettel teli zavart hallgatást a balliberális térfélen, hiszen nehéz konteó gyártással vádolni egy vezető német lap egyik korábbi kulcsemberét.
A szerző előszavában leírja tapasztalatait arról, hogy milyen megpróbáltatások érték és érik tavalyi leleplező kötete miatt. Egyik lábával a börtönben van, másik lábával az anyagi összeroppanás szélén egyensúlyoz, aki olyan könyvet ír, mint ő. Minden sorát nagyítóval vizsgálják az ügyvédek, melyik állításáért lehet perelni. Eddig 150 ezer euró kifizetésére kötelezték. Hozzátehetjük: tudjuk jól, milyen veszélyes a hatalmasokkal szemben tényfeltárást végezni, akik minden tettüket titkolják. Azok meglétét tehát nem könnyű a bíróság előtt is megálló bizonyítékokkal igazolni.
Vajon a hazai balliberális sajtót hányszor perelhetné a kormány (sajnos nem teszi), amikor esetenként még névtelen forrásokra sem hivatkozva hazudik, beleértve olyan rémtörténetek kitalálását is, hogy süllyed a hármas metró alagútja?
A kötetből az olvasó megtudhatja, hogy a nagyvállalatok mekkora profitot fölöznek le a menekültipari tevékenységükkel. (Ulfkotte könyvében végig a Németországban megszokott „menekült” szót használja.)
Megtudja továbbá, hogy a gyógyszeripar miként növeli forgalmát milliárdokkal a beérkező menekülteknek felírt gyógyszerek eladásából. Hogy a rendőrökre és újságírókra szájkosarat raknak a menekültstátuszt kérők bűnelkövetései ügyében; hogy számos SPD (szociáldemokrata) politikusnak mellékállása van olyan szervezetekben, amelyek a migránsoknak szállást adnak; hogy a pártok a menekültek ellátásával kapcsolatban törvénytelen finanszírozásban részesülnek, és hogy újságírók külön pénzt kapnak, ha könnyfakasztó sztorikat írnak a menekültstátuszt kérőkről.
Ulfkotte bemutatja azt is, hogy miközben a német sajtó és Angela Merkel kancellár halálra aggódja magát a menekültek sorsa miatt, annak nem adnak hangot, hogy az országban 300 000, többnyire etnikailag német hajléktalan él, akik közül 32 000 a gyerek.
Könyvéből megtudjuk azt is, hogy a német újságírók szívhez szólóan megható, de kitalált történeteket is előadnak menekültekről, például a szenegáli Abdou Dioufról, aki horrorisztikus élményeit ecsetelte állítólagos hajón történő meneküléséről. Azonban kiderült, történetét 2015 nyarán egy spanyol reklámügynökség találta ki.
Ulfkotte azt is leírja, mennyibe kerül egy menekült a német adófizetőknek. Fejenként havi 3500 euróba. Egy millió menekült tehát 3,5 milliárd euróba, ami évente 42 milliárd. Pontosan ennyibe kerül a költségvetésnek a német munkanélküliek segélyezése.
E könyv megjelenése előtt nem igen tudtunk arról, hogy Németország nettó kivándorló ország, mert egyre több németnek lesz elege saját hazájából. „A bevándorlók már csak az olyan országokból érkeznek, ahol az oktatásban kevesen részesülnek. A távozó, képzett németek ’Goodbye Deutschland’-dal búcsúznak. Ma már minden negyedik német azzal a gondolattal játszik, hogy elhagyja hazáját. Minden évben 165-170 ezer német fordít hátat Németországnak. A legtöbben közülük fiatal és egyetemi végzettségű”.
És a fejezet végkövetkeztetése: „Az igazság így hangzik: Németország kivándorlási ország – legalább is az etnikai németeknek”. Mely mondattól, mint általában a kínos tényektől, megállhat az ütő a hazai, a Merkel-Németországot imádó balliberális sajtó magyarutáló tam-tam dobosai kezében.
És hogy honnan érkezik a „munkaerő utánpótlás”? Abból az Afganisztánból, ahol a nők 88 százaléka analfabéta. Az afrikai Nigerből (ott ez az arány 84,9 %), Dél-Szudánból (84 %) és Burkina Fasóból (78,4).
A menekültek orvosi ellátása óriási összegekbe kerül az adófizetőknek. A Hepatitis-C vírussal fertőzöttek – Németországban összesen 4-500 000 ember – 38 heti kezelése 25-28 ezer euróba kerül. 2011 óta további két gyógyszert is felírnak, amelynek következtében 51-64 ezer euróval drágul a terápiaköltség. De ha az orvos még a grammját tekintve szó szerint az aranynál is drágább Gilead bogyót is felírja, az szemenként 714 euróba kerül.
A menekülteknek megfelelő szállás is dukál. Sokukat szállodákban helyezik el. Nem egyszer a hoteltulajdonos akarata ellenére. De kastélyokban és magánnyaralókban is. E téren sincsenek tabuk, akadályok. A Holte-Stukenbrock kastélyban a rendőröknek kellett átadniuk a helyüket a menekülteknek. Máshol (a helyszínek pontos jelölése a könyvben) idősotthonokat ürítenek ki számukra.
Hogy mindez mihez vezethet, Ulfkotte brit lapok cikkeit idézi, melyek szerint legkésőbb 2018-ban már páncélosok düböröghetnek Európa városainak utcáin és terein. Az amerikai CIA egyik jelentése azt a képet vetíti elénk, hogy a közel-keleti és észak-afrikai menekültek hullámai országokat árasztanak el, és számos nagyváros kormányozhatatlanná válik.
A Németországban menedéket kapottaknak maximum 15 hónap ott tartózkodás után jogukban áll családtagjaik behívására. Sok esetben a visszamaradt rokonok küldik ki előőrsként az egyik családtagot, aki azután behívja őket családtagként. Így azután a család eltartására évente már 250 ezer euró összeget is rá kell fordítani.
A legújabb felmérések szerint a németek már jobban félnek a menekültektől, mint a munkanélküliségtől, ami korábban a legnagyobb gondot jelentette. Az egykor patyolattiszta Németország közben koszosodik. Amit a sajtó trendinek igyekszik eladni.
Közben Berlinben a zsebtolvajlások száma 55 százalékkal emelkedett. Annak ellenére, hogy a szállások őrzése havi 6500 euróba kerül menekültenként.
Csak remélni lehet, hogy Udo Ulfkotténak ez a könyve is hamarosan megjelenik magyar kiadásban.
