Most jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában Csóti György legújabb könyve Trianon után száz esztendővel címmel, Beteljesedik-e a herderi jóslat az elveszített magyarlakta területeken? alcímmel. Szakály Sándor előszavával, Potápi Árpád János epilógusával.

 „A Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatójaként mindenütt ott van – fizikai valóságában, vagy „csak” írásban –, ahol a magyarság sorskérdései szóba kerülnek, jogaiktól megfosztott vagy jogaik kurtításával veszélyeztetett nemzettársaink ügye szóba kerül. Gyakorlatilag egy életet áldozott – és áldoz ma is – erre. Ennek az áldozatvállalásnak — ami számára a legtermészetesebb és soha nem teher – megnyilvánulásait olvashatják most mindazok, akik a kezükbe veszik ezt a kis kötetet” – írja Szakály Sándor a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója a szerzőről, míg a könyv tartalmáról egy idézet Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkártól: „A trianoni békediktátum századik évfordulója lehetőséget ad arra, hogy felmérjük a magyarság jelenlegi állapotát. Erre tesz kísérletet a Trianon után száz esztendővel című kötet, amely összegzi a jelen kihívásait és azokat a veszélyeket, amelyekkel közösen kell szembenéznünk. A százéves távlat azonban ma alkalmat biztosít nekünk arra is, hogy számba vegyük azokat az erőforrásokat, amelyeknek megmaradásunkat köszönhetjük.”

Johann Gottfried Herder, nagy német író, filozófus a 18. században azt írta: „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”  Ez az a bizonyos  „herderi jóslat”, amely azóta is különböző hangsúllyal, különböző szövegkörnyezetben vissza-visszatér költőink, íróink, politikusaink írásaiban.

Ön kérdőjelet tett az alcím végére, nyilván nem a nagyobb hatás kedvéért, hanem mert a választ a jövő fogja megadni?

A választ valóban a jövő fogja megadni, de én töretlenül bízom abban, hogy a válasz egyértelmű NEM lesz. A kérdést azért kell feltenni, mert ha nem szedjük össze magunkat időben, akkor a válasz igen is lehet. Az utolsó fejezetben részletesen kifejtem – szerintem – mit kell tenni, hogy elkerüljük a herderi jóslat beteljesedését az elveszített magyarlakta területeken.

Bizakodásra adhat okot, hogy csaknem két és fél évszázad múlt el a herderi jóslat óta, és nem vesztünk el a szláv és német tengerben. De ha egy mai etnikai térképet hasonlítunk össze Teleki Pál híres térképével, amit a trianoni döntőbírák számára készített, akkor már nem lehetünk annyira derűlátók.  Az Ön mérlege merre billen optimizmus és pesszimizmus között?

Miközben változatlanul optimista vagyok, azért kongatok vészharangot is, mert így nem mehet tovább. Valamennyi elcsatolt területen vészesen fogy a magyarok lélekszáma. Az elmúlt három évtizedben folytatott gyakorlat csak a fogyás mértékét tudta csökkenteni. Ez is jelentős eredmény, de messze nem elegendő a megmaradáshoz. Ma revízióról nem lehet beszélni, és Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, valamint Szerbiában egyelőre szóba se jöhet a társnemzeti státus. Egyetlen reális megoldás a teljes körű és tényleges autonómia biztosítása. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja, hol mire van szükség. Szerbia kivételével pillanatnyilag erre sincs fogadókészség, de ez nem hátráltathat meg bennünket. Nyilvánvalóvá kell tenni valamennyi szomszédunk és Európa vezető politikusai előtt, hogy Közép-Európában addig nincs társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, amíg az elszakított magyar nemzetrészek nem kapják meg azokat a kollektív jogokat, mely évtizedek, sőt sok helyen évszázadok óta megadatott földrészünk számos szerencsésebb sorsú őshonos kisebbségének. Minderről bőven szólok a könyvben.

Nagyon kifejező a tanulmánykötet gondolati, érzelmi íve. Illyés Gyula temetésére emlékezik az első írással, hiszen ő volt az, aki jóval a rendszerváltozás előtt, valamikor a 70-es években már a Magyar Nemzet hasábjain foglalkozott, foglalkozhatott a magyar kisebbségi kérdéssel, s a kötet végén pedig már az egyik tanulmány címével is figyelmeztet: Beteljesedhet a herderi jóslat az elveszített magyarlakta területeken, ha nem szedjük össze magunkat időben. E két tanulmány között írt tíz esszében pedig teljes körképet és kórképet ad. Nem lehetett könnyű eldönteni, hogy melyek a legfontosabb témák, amelyekről szólnia kell.

Én most, harminc esztendő tapasztalatával a hátam mögött, elég világosan látom a tennivalókat. Két fronton kell eltökélten, teljes körű összefogással, áldozatokat is vállalva, harcolni. Miközben egy pillanatra sem adjuk fel az autonómiáért folytatott küzdelmet, biztosítani kell a jogbiztonságot és az európai szintű megélhetést a szülőföldjén egy évszázada idegen fennhatóság alá került magyar nemzetrészeknek. E két utóbbi törekvés elég jól halad, a gyenge pont az autonómia kérdése. Ezekről is részletesen szólok a kötetben.

Ön nem fél a kemény kijelentésektől, ha a többségi államok politikáját elemzi, de határon túli nemzettársaink mulasztásait, hibáit sem takargatja. Van alkalma arra, hogy a kisebbségi jogvédelem gyakorlati munkája mellett különböző fórumokon ezeket a gondolatait kifejtse nagyobb közösségek előtt?

Illyés Gyula gondolatából kiindulva vallom, „növeli, ki elfödi a bajt.” Nevén kell nevezni a gyermeket, szembe kell nézni a tényekkel és a veszedelmekkel. Nálam ez a József Attila-i „érted haragszom, nem ellened”. A féltő szeretet mondat velem kemény kijelentéseket. Ezeket csak az elmúlt években kezdem nagy nyilvánosság előtt is hangoztatni. A legkeményebbet, ami a 133. oldal közepén a második dőlt betűs mondat, most kerül először nyomtatásba, mert az elmúlt másfél évben kétszer is kihúzták publikációimból. Ilyen nemigen fordult elő velem, de nem tettem szóvá. Megértem, ha sokan érzékenyen reagálnak ilyen kijelentésekre. De így nem mehet tovább, meg akarunk maradni az elcsatolt területeken.