Ujjongó, büszke tömeg vette körül a két T-34-es tankot. Vidám, fiatal fiúk ültek a páncélzaton, és éhesen, szomjasan szemezgették a nevető szemű asszonyoktól kapott félkosárnyi szőlőt. Melléjük sodródtam, mire vigyorgó gyerekképemet látva lehajoltak, s „Nyújtsd a kezed, nagylegény!” felkiáltással markomba nyomtak négy nagy fürt fekete szőlőt. Ugyancsak nyúlászkodnom kellett, hogy felérjem a történelmi ajándékot. Remegtem a megtiszteltetéstől: száz éve Görgey-huszárokra néztek fel így, akik a halállal cicázva csaptak le a túlerőben lévő ellenségre. Fegyveres önvédelmünk első napját éltük. Ezzel a fiúk – műszaki egyetemisták, munkásfiatalok, néhány MTH-s, vagyis felsős ipari tanuló – a szó legszorosabb értelmében puszta kézzel csavarták ki a világ legerősebb hadserege kiképzett katonáinak kezéből a fegyvert és fordították vissza rájuk hihetetlen találékonysággal a kétségbeesett viaskodásban.
A tankok katonazöldre mázolt tornyára alig fért rá a jókora Kossuth-címer, amit a forradalom végre visszahozott nekünk. A házakon végig mindenfelé lyukas nemzeti zászlók díszlettek, a gyűlölt Rákosi-féle büntetőcímert már 23-ikán este kivágták az Üllői útiak. Messzebb tájakra nem kalandozhattam el; édesanyám, nagymamám és két idősebb testvérem majdhogynem kalodába csukva tartottak. Vigyázták minden egyes lépésemet, nehogy csatlakozhassak hősként harcoló Práter utcai iskolatársaimhoz, akik közül az elesettek és az elfogásuk után a helyszínen kivégzett kicsi mártírok mutatták meg a világnak, mit jelent a kommunisták szabadsága Magyarországon.
Mai eszemmel megértem családom féltését, de akkor csikorgó foggal, dühtől sírva fakadva próbáltam kiszabadulni a lefogó karok közül. Édesanyám már tudta, mi a halál. Aztán én segítettem behúzni a kapualjba a szovjet repeszgránáttól szétnyílt fejű haldoklót. Szemtől-szembe átéltem, milyen meghalni a hazáért. Kopott nagykabátban, kihajtott nyakú kék munkásingben, oldalán megfoltozott cipőben, kifordult bütykös, szinte csak bőrkeményedésekből álló kézzel. Mi ott tudtuk, mi vezeti környékbeli rosszul táplált kortársaimat a testmagasságukat meghaladó, korszerű szovjet dióverők závárzatának kattogtatásához. A megszállók által kirabolt, megcsonkított ország, megerőszakolt édesanyák és leánytestvérek, a népgyilkoló rendszer dagadt prófétáinak rémtettei, a hatszázezer magyar rab, a gulágok, Recsk, Hortobágy, a hallgatás tíz év alatt felhúzott börtönfala akkor egyetlen kiút felé taszított bennünket: inkább meghalunk, de így élni nem fogunk. És ott az Üllői úton megtestesült a középkori filozófia tanítása: hiszem, Uram, mert képtelenség. Nemcsak mi, kiskölkök, de férfiak, asszonyok minden korosztályból ámulva néztek föl a lövegtoronyra sietve fölpingált címerre, hitetlenkedve vizslatták a halált köpő, huzagolt ágyúcsövet – hihetetlennek tűnt, hogy a világverő hős szovjet hadseregtől ezek a hétköznapi, 32 foggal nevető fiatalok puszta kézzel elfoglalták az utcaköveket feltépő acélszörnyeket.
Gyermekésszel még furcsábbnak, még nagyobb bátorságot sugárzónak tetszett, hogy át merték festeni a szovjetcsillag-nyilvántartási számot a tiszteletet parancsoló Kossuth-címerré. Akkor még nem értettem meg a lövegkezelővé előléptetett izmos műszakis térfás kiszólását: „Felgyorsult forradalmi időket élünk, az elbirtoklási idő ma negyedóránkba tellett.”
Hát persze, a tanműhelyből hozott szerszámtáskával megrohamozták a lezárt tankokat, feltépték a kibúvónyílás fedelét – ők tudták hogyan –, rávetették magukat a tudatlan és rémült kiskatonákra, akiket állig felfegyverzett imperialista hadsereg ellen készítettek föl, a hírek szerint egyenesen Szuez felszabadítására.
A foglyul ejtett kiskatonákat egy ujjal sem bántotta senki, a kényszerű tanulás következtében jó orosztudással rendelkező egyetemisták elmagyarázták nekik, hogy szabadságukat leverni küldték őket a Birodalomból immár harmadszor, öt emberöltőn belül. Itt nincsenek imperialisták, itt a nép, a mi népünk, akit nem lehet leváltani. Bátorító mosolyok között vezették le a közeli, fehérre meszelt, villanyfényes pincébe az alacsony termetű, pont tankistának kiválogatott közlegényeket, meg a két összezavarodottan tekintgető tisztjüket. Odalent üldögéltek megnyugodva, később ennivalót kaptak a felkelőktől. Aztán november 4-ike után a betörő szovjetek elkapták őket. Lehet, hogy a fogságba esett sebesült felkelők között nekik szóltak a Gorkij fasori szovjet nagykövetség udvaráról éjjelente felhangzó géppisztolysorozatok, amiért hagyták magukat lebirkózni a „ferencvárosi imperialista dollármilliárdosoktól”.
A tankok kezelését percek alatt megtanuló fiatalok néhány utcagyereket felemeltek maguk közé. Így az egész csoportról lerítt, hogy valamennyien az előbb említett „dollármilliárdosok” közvetlen leszármazottai lehettek. A kíváncsi kisfiúk mérhetetlenül büszkén néztek le ránk, szájtáti halandókra. Csak az egyik szőlőfürttel végeztem, a ritka csemegét nem kockáztathattam a felkapaszkodásban. Ámulva hallgattuk az önfeledt, magabiztos tereferét a kiharcolt békéről, a tanulásról. Az MTH-sok, az egyetemisták a tankon egyaránt megegyeztek abban, hogy a kivívott szabadság immár örökké tart, a sportszerű, pusztakezes küzdelemben – ebihalakként a Birodalom krokodilpáncélosai ellen – megszerzett öldöklőgépeket átadják a magyar honvédségnek, ők meg jövő hétfőn visszamennek tanárbosszantónak az iskolapadba, hogy le ne késsék az örök békét.
Aztán pár magyar kiskatona érkezett a Kilián-laktanya felől, s dühödten kiabálták: „Nem kell nekünk volga-doni frakk!” – a szovjet mintájú gimnasztyorka ellen tiltakoztak így; a magyar honvédséget ilyen egyenruhába bújtatták akkoriban, s a legényeken úgy állt az idegen szabású ruha, mint tehénen a gatya. A tiltakozók C-honvédek voltak, a moszkoviták számára megbízhatatlan magyarok, akiket fegyveres katonai szolgálat helyett kényszermunkatáborokban ingyen dolgoztattak.
A tömegben sugárzó arcokat láttam magam körül, jóval Csernobil előtt, merthogy a Szovjetunió mérte az első atomcsapást a szocialista táborra; a keserű tréfa szerint az arcunk így lett akaratukon kívül sugárzó.
Ott, az Üllői úton röpködni támadt kedvünk, napsugaras jövőt képzeltünk, bár lógott az eső lába. Hiszen végre csatát nyertünk, az ellenség vert hadként kitakarodott a Ferencvárosból és Józsefvárosból. Szabad, független hazát formáltunk magunknak. Mi történhet, amikor velünk van a Corvin-köz, a Tűzoltó utca, a Kilián-laktanya, a Ferenc tér, a Baross tér. Ezentúl mi mondjuk meg, mi lesz holnap, nem a Szabad Népből, a népátszabó újságból tudjuk meg, hogy szabadok és boldogok vagyunk. És azt a költőt nem szürke rabruhában látom meg ismét a Vajdahunyad utcából kikanyarodó Csepel rakterén, nem fegyőr kíséri, aki nem kell hogy fegyveréhez kapjon, mint azon a nyáron, amikor a rabokat szállító tehergépkocsi a sarokra érve erősen lelassult. Ezek teherautója már örökre lelassult, sőt, visszafelé megy – éreztük akkor. A költőket még ma kiengedjük a börtönből, mert mostantól a rímek ugyanúgy szabadok, mint a szabadversek.
A lelkesültség túlzásában magamhoz öleltem a megmaradt szőlőt, és hüvelykujjamat csuklóm belső oldalához nyomtam. Ütőerem lüktetésének ritmusában dúdoltam: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”
A tömeg ujjongó zajongását az immár ismerős szörnyű zaj, az utcaköveket daráló nagysebességű tankok hernyótalpainak félreismerhetetlen, hörgő csattogása nyomta el, majd a kétségbeesett ordítás: „Be az utcába, emberek!”
Az ordítás a lefékezett hernyótalpszemek sikoltó csikorgásába fúlt. Csak annyit láttam, hogy két szovjet tank csúszik a villamos síneken a tömeg felé, majd helyből megfordulva a Liliom utcába menekülő emberekre keserű fekete füstöt köp, és őrült iramban elkapar vissza a Nagyvárad tér irányába.
Parancsnokuk megláthatta messziről a tömeg közepén békésen sütkérező tankok kimeredő lövegtornyát. Joggal gondolhatta, hogy a druzsbázó tömeg ünnepli Budapest szétlövőit. Mondhatom, alig öt utcasaroknyi hosszon belül gyökeresen megváltozott addigi szilárd hite. Tankjai a 63-as villamos sínpárján szikrákat visítva, dülöngélve robogtak a Nagytemplom utcánál, amikor a kiürült Üllői úton két Kossuth-címeres tankunk felhördülve utánuk eredt. A hátulsón a bebúvónyílás szélébe kapaszkodva az elfoglalók utolsó tagja majdhogynem a tornaórákon megkövetelt kétkezes zászlógyakorlatot mutatta be, ahogy hasmánt becsusszant az igen békés célra gyártott jármű belsejébe. A tömeg, dacolva a várható ágyútűzzel, visszaszivárgott a Kilián-laktanya elé. Akkor jöttem rá, hogy jómagam elkerültem ugyan a veszélyt, de két szőlőfürtöm a menekülés áldozatául esett. A felnőttek ijedtükben is a gyerekre gondoltak, mentették, óvták őket. Engem a mögöttem futó magas, sovány férfi szállított légi úton, félig pincérfogással a mellékutca viszonylagos biztonságába. Ahogy elengedte textilipari csodaként kitartó vásott kabátom gallérját, az ajándékszőlőt már hiába kerestem, percekkel előbb ért földet, mint én, a menekülők összetaposták. Visszaólálkodtam. Rövidesen rábukkantam a szétszórt, összetiport Otelló-szemekre, kárvallott képpel hajoltam föléjük szomorkodni. Piros levük szétfolyt a kockaköveken. Jóságos arcú néni ölelt magához, keresztet vetett és fölfohászkodott „Kicsikém, adja a Magasságos Mindenható, hogy vér ne folyjon. Szőlő lesz még, de féltelek titeket, gyermekeim.”
A kicsikém megszólítás viszont mélyen sértett, hiszen Budapesten végig belövésektől megsérült házak, a játszótereken friss hantolt sírok mutatták: ez a város átesett a tűzkeresztségen. Nagyon hamar felnőtté kellett válnunk. A tömeg ismét felbolydult, ijedten újra futni kezdtünk vissza, a Liliom utcába. A Nagyvárad tér felől rajban jöttek a tankok, a nénit elvesztettem magam mellől. Az Üllői útra kileső fiatalok örömrivalgása megállította, majd hullámmozgással megfordította és visszacsábította a népet.
„Elkapták, elkapták!” járt szájról-szájra az örömhír, és mi loholtunk a nyitott tetővel fékező harckocsikhoz.
Fülig érő szájjal újságolták, hogy a mieink nem akartak kárt tenni emberéletben meg a környező épületekben, nem tüzeltek a menekülőkre. A Nagyvárad tér előtt utolérték és rohanásból nekiszorították őket a házfalnak. Mindössze néhány facsemete bánhatta az ágyúpárbaj nélkül lezárult győzelmes tankcsatát.
Nem értettem nagyanyámat, amikor halálra váltan, remegő ajakkal rám talált az önmámorban úszó, síró nevető, egymást ölelgető, hátba csapkodó emberboglyában. Nagymamámnak, 1881. áprilisi születésű lévén, 75,5 évesen az életemért aggódás adhatott erőt, hogy az emberek között futkosva, kérdezgetve őket az ezer főre rúgó tömegből kihalásszon. Dagadó kebellel lelkendeztem: „Drága Mamóka, drága Mamóka, tetszett látni? Elkaptuk őket, mind a kettőt elkaptuk, nézze, megadták magukat!”
Nagymamám feltűnő érdektelenséget tanúsított a hadizsákmány iránt, amit akkor igazán nehezményeztem. Erősen szorította a kezemet, mintha sohasem akarná elengedni. Hazacipelt, és szökésemmel elértem, hogy attól kezdve le nem vette a szemét rólam. Bekopogott hozzánk Kiss bácsi, a házmegbízott, kiszolgált őrmester, és Hajnal János, bátor és okos házfelügyelőnk. Körbejárták a lakásokat, félrehúzódtak a felnőttekkel. Mi, gyerekek, persze, összeraktuk a kihallgatott szófoszlányokat. Nagy erőkkel végrehajtott szovjet támadásra, légi bombázásra számítottak, és javasolták, hogy a lakók, összesen vagy száz gyerekkel, vonuljanak le a légoltalmi pincébe.
B.K.
