„Lenni, vagy nem lenni ?” – A gondolkodó magyar; hányszor találta már magát szemben: ezzel a hamleti kérdéssel ! Az ész: a jövő titkai közé sorolja rá a választ. Mi; most mégis ebbe a titokba szeretnénk egy kicsit bele látni…
A lét, vagy nem lét közötti; kényszerű választás: sokszor kísértette már a magyart, de győzött a kardja. Szúrós szemek tapadtak rá, – már akkor is – mind a négy égtáj felől. Amikor már véglegesen befészkelődött a Kárpátok ölébe. Ha gyengült is a kard ereje; ébredt a szellemé! Szent István; nagy vívódás után döntött: s a kereszténységgel vetette meg, a további magyar lét alapját.
Tatár jött aztán; belharcok dúltak, kis királyok szaggasztották az országot. Mohács pusztított, török hódított: száz ötven évre. Habsburg: három száznál is többre… S mégis: Milleniumot tartott a magyar: a saját hazájában. Ezer év alatt – száznál is többször – felelt a sorsunk; ha töprengtünk: leszünk-e, vagy el veszünk? És – vagyunk!
Múltunk – a lét és nem-lét – ütköző mesgyéjén vívott: örökös élet-halál harc. Adhat-e; ez választ: a jövőnkre is? – Műveltségünkhöz fordulunk; mely szerves része: a magas kultúrának. Halljuk és értjük a sugallatát… Az élet folyamata: fakadás, ki alakulás és fejlődés képezik a szakaszait; s az új lét formák mindig ellentétes erő hatások fókuszában jelentkeznek. Lehet egyetemes törvény ez; mégsem nyugtat meg: magyar jövőnk felől. Itt mutatkozik meg igazán, hogy az emberi elme; okoskodással nem sokra megy. Emberi sorsnak, történelemnek vizsgálatában; a legnagyobb gondolkodók is sokszor jutnak ellentétes következtetésre. A gondolkodásnak van egy határa, melyen túl csak a HIT erejével lehet tovább jutni. Ez indít cselekvésre a jelenben is; pedig tudjuk, hogy minden mozdulatunk, csak a jövőben válik tetté, alkotássá, ténnyé.
A holnap – a mában fogamzik. Költőinknek, gondolkodóinknak váteszi lelke is azért korbácsolja annyiszor a magyart; mert jövőjéért aggódik. Fenyeget, hogy gyilkosai vagyunk saját erőinknek; lusták és tévedők. Örökségünk tékozlói. Mégis bennünk a hit; ez az éltetőnk. Ha lemondtunk volna a magyar jövőről: sirató dalt zengenénk csak; pedig kesergésünk is pezsdít: HISZÜNK! ÉS NEM MONDUNK LE: SOHA, DE SOHA!
„AZ NEM LEHET, HOGY ANNYI SZÍV, HIÁBA ONTA VÉRT. . . ” A hit fakaszt; tettre kész meggyőződést: be kell teljesítenünk hivatásunkat. A hit válaszol mostani töprengéseinkre is: meg marad a magyar, hogy elvégezhesse a feladatát !
VAN JÖVŐNK, MERT SOKÁIG „LESZ MÉG AZ ISTENNEK SZÜKSÉGE MAGYARRA!”
A világon szétszóródott 56-os magyar szabadságharcosok hangja nevében: V.T.
