Mikor még két Németország létezett, szóval az NDK-s időkben, amikor az NSZK csúnya, rossz kapitalista, ország volt, sőt, a náci eszmék örökösének is kikiáltották (éppen a kommunista -totalitarista NDK-ban!), nem egyszer találkozhattunk Bertold Brecht egyik nyilatkozatának idézésével: „a büszke Karthágó három háborút viselt. Az első után még megmaradt hatalma, és még lakható volt a második után is. A harmadik eltörölte őt a föld színéről.” A kérdésre, amely ugyan fölösleges volt, de állítólag mégis elhangzott, az író természetesen megadta az egyértelmű választ: „Karthágó- Németország.” Vajon méltó-e ez az idézet arra, hogy csak úgy elfeledjük? Vajon nincsenek-e ma a politikai porondon olyan erők, amelyek szívesen leszámolnának az egyesült Németországgal, vagy legalább is mindent megtennének érte, hogy Németországként ne létezzen?
Érdemes visszaidézni a történelemből, hogy a harmadik pun háborút valójában a rómaiak provokálták ki. Nem egyedül Cato látta úgy, hogy végleges győzelemre van szükség. Nem is mulasztott el egyetlen alkalmat sem a szenátusban, hogy mindenhez hozzá fűzze „ceterum censeo…” –ját: „Egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani”. A béke megőrzésére egyre súlyosabb feltételeket szabtak Karthágónak. Szolgáltassák be az összes fegyvert (megtörtént), és végül vonuljanak ki a városból, és azon kívül építsenek új várost. Erre már Karthágó nem volt hajlandó, mondván, hogy a város falai szentek a karthágóiak előtt. Ezek után lendült támadásba Róma, és nem nyugodott addig, míg föl nem szántotta és sóval be nem hintette Karthágó földjét.
Azok az EU-s országok, amelyek Németország gazdasági és politikai túlhatalmától szenvednek, talán kevésbé veszik észre, hogy a történelmi párhuzam nem teljesen alaptalan. A világpolitika nagy sakktábláján Németországot meghatározó erejű nagyhatalmak szeretnék hátérbe szorítani, sőt, ha nem is a föld színéről eltörölni, de tönkre tenni, agyagba, betonba döngölni. Ehhez pedig nem feltétlenül elegendő Németország és Oroszország összefogásának, egymásra utaltságuk felismerésének minden eszközzel való megakadályozása. A forgatókönyvek alighanem hosszútávra készültek, az egyes mozzanatok ütemezésével, időzítésével. A fegyverzetkorlátozás persze a második világháború után még magától értetődő volt, de utána jött a német nemzeti öntudat sárba taposása, az állandó bűntudat ébrentartásával, az önköpködés elvárásával, sőt megkövetelésével, a második és harmadik generációra kihatóan. Ótestamentumi idézettel szólva: „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen.” (Emlékezetes, hogy az a jeles német író is, Martin Walser, akit sokáig a német nép, a németség élő lelkiismereteként tartottak számon, egyszer csak azt mondta: „most már elég volt!”). Mindennek a betetőzéseként, illetve erre építve (ahogyan erre már többen rámutattak) a hazaáruló német politikai elit kollaborációja révén a közelmúltban megszületett a „Willkommenskuktur”, egyre elviselhetetlenebb gazdasági és lelki terheket róva a németségre, minden jogos önvédelmi kísérletet a nácizmus előszobájának tekintett rasszizmus feltámasztásának vádjával illetve, legalább is ezt lebegtetve. Nyomós okunk van azt gondolni, hogy minden ezzel kapcsolatos visszakozás vagy halvány önkritika csak taktikai okokból történik. A migráció, de mondjuk ki: az invázió biztosításának további sikeres folytatása érdekében.
Bármilyen átlátszó, mégis ördögien zseniális az is, ahogyan a német választó kénytelen két kancellárjelölt: Merkel és Schulz között választani, mert más alternatíva nincs. A migrációpárti erők mindenképpen jól járnak. Jól vagy még jobban. Ha Merkel szavazóbázisa ettől (egyébként várhatólag) összezár, és megmenti a „Muttit”, akkor csak jól. Ha Schulz nyer, akkor még jobban, mert ő a tehetségtelen politikusok szolgalelkűségével fog minden idegen érdeket szolgáló forgatókönyvet végrehajtani.
Ugyancsak elképzelhető, hogy a migráció párti külső és belső erők úgy látják, netán nem is alaptalanul: mindenképpen nyerésre állnak. Ha Németország (meg persze egész Európa) elözönlése, iszlamizálása ellenállás nélkül sikerül, akkor azért van nyert ügyük. Ha a német társadalom megszervezi önmagát, sikeresen szembeszegül a hódítókkal, beleértve a fegyveres ellenállást is, akkor ismét rá lehet húzni a vizes lepedőt: „rasszista, náci, fasiszta!” „Ez vért kíván!”, de legalább is rendteremtést. Hogy aztán ezt ki és hogyan fogja végrehajtani, a Törökországot is magában foglaló NATO-val történik, vagy nélküle, révén, vagy általa, ez végképp a jövő zenéje. Ezt csak a Jóisten tudja, vagy még ő sem. Átkozott csapda, mindenesetre.
Kétségtelen azonban, a történelem is erről tanúskodik, hogy az egészséges lelkületű ember jobban szereti a kétesélyesnek gondolt ellenállást, mint a feltétel nélküli megadást, feltartott kezet. Akárcsak Karthágo népe a harmadik pun háború előtt, vagy a bukott szabadságküzdelmekben bővelkedő történelmet magáénak mondható magyarság, amelyből még ma is sokan mondják, hogy ezeknek a bukásra ítélt harcoknak az erkölcsi győzelme, igazsága tartott meg minket magyarnak. „Talpra pun, fegyverre! Ne hagyd ős hazádat!”- olvashatjuk Kozma Andor 1848/49-es szabadságharcunk emlékének szentelt, Karthágói harangok című versében. „Ős hazája” kultúrája pedig, ha másképp nem tudatilag, lelkületben, akár tetszik ez Soros Györgynek és a hozzá hasonlóknak, akár nem, minden nemzetállamban gondolkodó népnek van.
A németeknek is.
K. I. B.
