Kabulban százötven fanatikus férfi meglincselt egy Korán égetéssel megvádolt fiatal nőt, akiről utóbb megtudhatták, hogy mélyen hívő muszlim volt, foglalkozása: tanárnő. Iszlám jogot oktatott. Egy amulett-árus ráfogta a Korán-égetést, mert az üzletének keresztbe tett. Az erről készült videót, a lincselés bemutatását is beleértve, a Hír tv nézői kétszer is láthatták. Akiket ez nem hagyott hidegen (volt olyan, akit igen?), azok, ha lecsillapultak, akár el is gondolkodhatnak a történteken. Mint ahogyan azok is, akik nem látták, csak hallották vagy olvasták. Mi történt, miért történt?
A vallási és a politikai fanatizmus közös lelki gyökereiről, hála a lélekbúvároknak, már tudhatunk egyet-mást. Arról is, hogy a frusztrált emberek gyűlöletét, gyűlölködését könnyű ráterelni, ráirányítani ártatlan emberekre, társadalmi csoportokra, rétegekre, vallásokra, etnikumokra. És ezt meg is teszik azok, akik ebből hasznot húzhatnak. A magunk mögött hagyott század intő példáit, leginkább a (náci és a kommunista) totalitarizmuséit, a tanulság levonást, remélhetőleg nem hagytuk magunk mögött. Föl kell tennünk azt a kérdést is, hogy mi változott az óta a világban?
A mártírhalált halt fiatal nő koporsóját nők vitték, férfiaknak nem engedték, hogy hozzányúljanak. Mindez állítólag példátlan Afganisztánban. Azt viszont, hogy a temetésen részt vevő nők közül többen vérvörösre festették az arcukat, a lincselésre emlékeztetve és a szolidaritást kifejezve („minket is gyilkoljatok meg, minket is verjetek agyon!) már ismerjük a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás áldozataivá vált újságírók melletti rokonszenv-tüntetésekből. Csakhogy, amíg ezek a zsurnaliszták valóban kigúnyolták az iszlámvallást és prófétáját, ami nem válik éppen dicsőségükre, sem nekik, sem a vallási toleranciának, s ezért mártír-voltukra némi árnyék vetül, bármennyire is próbálják őket liberális szellemi és politikai körök a szólásszabadság szűztiszta vértanúiként feltüntetni, addig ez az ifjú hitoktató nő a szó mindenféle értelmében ártatlan volt. Még hogy elégette volna a Koránt! Éppen ő!
Nehéz nem föltételezni, hogy a többszázezer migráns zöme (mindegyike?), aki nem jókedvéből kelt vándorútra, még ha (nem is túl kevés!) pénzt kapott is a szervezőktől, ne lenne frusztrált ember. Akár Afganisztánból jönnek, akár más, sok válságot megélt vagy súlyos helyzetben levő országból. Azt is tudjuk, hogy nem azok között fognak élni, akik miatt jogosan érzik frusztráltnak magukat, akár a gyarmatosítókra, akár a háború csinálókra („Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!”), akár az őket becsapó embercsempészekre gondolunk. Hanem közöttünk, akik mindezekről végeredményben nem tehetünk. Jogos sérelmeiket, szenvedéseiket könnyen meglehet, hogy rajtunk fogják megtorolni. Kényetlenek lesznek, mert megpróbáltatásaik okozóihoz nem férhetnek hozzá. Ingerültségüket, sőt bosszúvágyukat növelni fogják azok a kulturális különbségek is, amelyekkel majd nap, mint nap szembesülnek, és amelyekben a nő társadalmi szerepének megítélése már eddig is, az Európában letelepedettek körében is kitüntetett helyet foglalt el. Asszimilálódni már csak azok miatt sincs kedvük, akik csak szavakban tisztelik a „másságot”. Akik miatt még az engedmények és a befogadás gesztusa sem hálára és békesség-óhajtásra ösztönzi, készteti őket. Az intoleranciáról, a szigorról nem is beszélve. Jól ki van ez találva, számítva.
Mit tehetünk annak érdekében, hogy az ördögien zseniális terv megvalósulásának gátat vessünk? Hogy ne legyenek mártírok sem a migránsok között, sem közöttünk? Hogy ne legyen egy sem, mert hiszen egy is sok. Még ha a képernyőről szembesülünk is vele, pedig, akár szemtanúk is lehetünk. Tehetetlen szemtanúk, mert, mint láttuk, a kabuli rendőrség is tehetetlen volt. Mint ahogy tehetetlenek a migránsok valódi kifosztóikkal, megnyomorítóikkal, elárulóikkal szemben. Akik minket is eszközül, használtak, használnak. Minden önvédelmi intézkedésünkhöz úgy viszonyul majd ez a migráns-tömeg, mint a megvadult kutya a bothoz, amelyet a botot tartó kéz helyett kénytelen harapdálni. Ezt az effektust jól ismerik mindenütt a rendfenntartó szervek (amennyiben valóban ez a feladatuk, sőt küldetésük), akár jól, akár rosszul fizetik őket, és akár jól, akár rosszul teszik a dolgukat.
Talán az első lépés, amit megtehetünk, hogy megpróbálunk világosan látni. (Erre azok is törekedhetnek, sőt törekedniük kell, akiknek semmiféle közéleti funkciójuk nincsen. Beleértve a közélettől, politikától magukat távol tartó férfiakat és nőket, az utóbbiak hagyományosan többen vannak.) És ennél is több, hogyha igyekszünk másokat is felvilágosítani. „Világosítsd fel gyermeked, / a haramiák: emberek”, írta a költő, aki ebben a versében azt is tudta már, amit sokan még mindig nem, hogy a kommunizmus: fasiszta kommunizmus. De világosítsuk fel ne csak gyermekeinket, hanem mindazokat, akiket becsapnak, és azért is tehetik velük, mert ők is hajlamosak az öncsalásra, önbecsapásra. Akik bagatellizálják az egész kérdéskört, akik elhiszik, hogy az egész jelenség még kívánatos is, és „negatív hatásai” könnyen kezelhetők. Pedig még azoknak sem mind lesz hasznuk belőle, akik azt remélik, vagy úgy tesznek, mintha azt remélnék.
És végül: őrizkedjünk mindattól, ami erőszakspirálhoz vezet! Hátha igazat mondott Jézus Krisztus is, Tolsztoj is. Az erőszak elszabadulásától csak az ördög és az ördögi terv, tervek kiagyalói dörzsölik a kezüket, röhögnek a markukba és hízik a májuk. Ne szerezzük meg nekik ezt az örömet! Mutassunk rájuk inkább ujjal, mint a mesebeli kisgyerek, hogy leleplezzük őket teljes gonoszságukban, és kiáltsuk minél hangosabban: a király meztelen!
K.I.B.
Szerző
