Orbán Viktor egészen biztosan nem a konzervativizmusra gondolt, amelyet a jelenlegi jobboldali kormánykoalíció világnézeti alapjának tekint, és nem is a klasszikus, 18-19. századból eredeztethető liberalizmusra, avagy – magyar megfelelőjeként – a szabadelvűségre, amely az egyéni szabadságot tűzte zászlajára, de még csak nem is a modern értelemben vett, marxista-kommunista-bolsevista „alapvetéseitől” immáron több évtizede megszabadult szociáldemokráciára, amelyet olyan politikusok képviseltek, mint Helmut Schmidt, Francois Mitterand vagy Gerhardt Schröder. Ugyanis ezek a klasszikus ideológiák a modern demokráciák szerves integráló, orientáló erejévé váltak, meghatározzák a párttagolódást immáron sok-sok évtizede, sajátos értékeivel mindegyik hozzájárul a demokrácia fennmaradásához – s nem elvesz belőle.
Azt hiszem, jól sejti a Kedves Olvasó, hogy a miniszterelnök az elmúlt húsz-harminc évben uralkodó helyzetbe jutott ideológiára, a neoliberalizmusra gondol, illetve az ehhez kapcsolódó, úgynevezett political correct (politikailag korrekt) beszédmód erőltetésére.
A neoliberalizmus legfontosabb jellemzője a nemzetellenesség – erre utal közvetlenül a miniszterelnök is. A neoliberalizmus a globális pénzügyi, gazdasági és politikai körök ideológiája, amelyeknek az az elsődleges célja, hogy a nemzeti érdekek gyengüljenek, a nemzeti értékek elhalványodjanak, mert ekkor és ebben az esetben válik lehetségessé az egyes országok globális célok érdekében való felhasználása és bedarálása. Éppen ezért észre kell vennünk, hogy a neoliberalizmus egy régi-új törésvonalat (politológusok úgy mondanák: cleavage-et) emelt középpontba, s ez pedig a globalizmus és a nemzeti törekvések szembenállása.
Ez számunkra, magyarok számára egyáltalán nem lehet meglepő, hiszen már a huszadik század húszas-harmincas éveiben a népi-urbánus vitában pontosan a nemzeti-népi és a globalista-kozmopolita gondolkodók csaptak össze, urbánus oldalon többek között Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Kardos Pál, Zsolt Béla, Bálint György, Hatvany Lajos, míg a népieknél Illyés Gyula, Németh László, Féja Géza, Veres Péter, Zilahy Lajos. S már akkor az volt a konfliktus tárgya, hogy a népi és nemzeti értékek határozzák-e meg a jövőben Magyarország arculatát, vagy a városhoz, főleg a fővároshoz köthető polgári-urbánus-kozmopolita vonalak. S ha jobban belegondolunk, a rendszerváltás utáni két nagy párt, az SZDSZ és az MDF vitájában is ez jelent meg, sőt kijelenthetjük: a mai politikai és publicisztikai csörtékben mindez ismét a középpontba került (lásd például a Trianon körüli balliberális-nemzeti „ütközeteket”).
Érezzük tehát „megtisztelve” magunkat: az, ami országunkat száz éve megosztja, s ma is a megosztottságunk egyik, ha nem a legmeghatározóbb kiindulópontja, immáron a világ egészében uralta el a beszédmódot, a gondolkodást, az alternatívákat. A neoliberalizmus és a mögötte álló körök világszinten kívánják megvívni a globális és a nemzeti érdekek küzdelmét. A mi több mint százéves, soha meg nem szűnő, s az utóbbi hónapokban ismét középpontba kerülő (lásd többek között Alföldi Róbert és a Nemzeti Színház ügyét) népi-urbánus, tágabban nemzeti-globalista konfliktusunk ennek a világszintűvé vált ellentétnek a lokális megjelenése.
Ugyanakkor nálunk ez egészen heves, a zsigerekig hatoló vitává vált, amely rányomja bélyegét közéletünkre és politikai vitáinkra is. Ezt észrevette a Nyugat is, s szinte kísérleti tereppé váltunk: árgus szemekkel figyelik a globalisták, hogy mire jutnak a velük szemben álló nemzetiek Magyarországon. (S persze a nemzetközi sajtón és médián s más utakon is mindent megtesznek, hogy a nemzetiek pozíciói gyengüljenek.)
Amit tehát teszünk, annak valóban súlya van az európai, sőt a világ közvéleményében is. A neoliberálisok – végre mondjuk ki – világkormány létrehozásában gondolkodnak, míg a nemzeti oldal nemzeti kormányzásban. Amikor tehát a nemzeti érdekeket és értékeket védjük, ha kell, csípősen és kurucosan, a világ alapkérdéseivel foglalkozunk.
S talán még példát is adhatunk.
Forrás: Magyar Hírlap 2011.06.18.
