A Nyugat 25 évvel ez előtt, a rendszerváltás idején igyekezett megérteni bennünket, diktatúrák alól felszabadult közép- és kelet-európaiakat. Ma, 25 évvel később, úgy néznek ránk, Magyarországra, mint elefántra a demokrácia porcelánboltjában, holott a kilencvenes években mi voltunk számukra a demokrácia éltanulói.
Éltanulóból fekete bárányok lettünk, akiket immáron nap, mint nap támadnak a médiumokban, s már az is felmerül, hogy ki kell zárni bennünket a demokráciák közösségéből.
Hogy torzulhatott el idáig a helyzet?
Kezdjük azzal: Magyarország annyiban sajátos eset az új tíz EU-tag ország között, hogy nálunk a jobboldal a rendszerváltást húsz-huszonöt éven át nem tartotta befejezettnek. A régi rendszerhez kötődő posztkommunista baloldal (a balliberálisokkal együtt) ezzel éppen ellentétes véleményt fogalmazott meg, s úgy tűnik, hogy a nyugati közvélemény döntően ezt a véleményt tette magáévá, s ezért úgy közeledett Magyarországhoz, mint jól bevált, „unalmas” demokráciához.
Nem értették meg és még talán ma sem értik meg a Nyugaton, hogy a polgári jobboldal nem kívánt, s most már végképp nem kíván konszenzuális demokráciát létrehozni a posztkommunistákkal és balliberálisokkal. Ellenkezőleg: „be akarja fejezni” a rendszerváltást, ami nem megy másként, mint a többségi elv érvényesítésével, a politikai konfliktusok felvállalásával és végig vitelével.
Az Orbán-kormány és a nyugati közvélemény közötti meg nem értésnek éppen ez az alapja, hogy a Fidesz-KDNP-nek a huszonöt éves demokrácia körülményei között még pre-demokratikus, a demokrácia kialakulásához és stabilizációjához szükséges lépéseket kellett megtennie, ám ezek a lépések a dolgok természete folytán nem konszenzuálisak és megegyezésekre épülőek, hanem ellenkezőleg, a politikai küzdelem természetét követik. Mindebben pedig legitimáló tényező számukra, hogy az ország kétharmadot érő többsége állt mögéjük, ami megerősíti őket abban, hogy nem pusztán a Fidesz-KDNP elitje, hanem a társadalom nagy része is az átfogó, rendszer-szintű változásokat akarta-akarja.
Az átmenet, 1989-1991 idején még e konfliktust, a régi rend háttérbe szorítását akár forradalom, tüntetések, társadalmi nyomásgyakorlás révén is meg lehetett volna oldani, viszont a „pótlólagos” rendszerváltást a jogállami keretek között már nem lehet másképp végigvinni, mint a többségi demokrácia nagyon markáns érvényesítésével. Ezt teszi a második Orbán-kormány, ezt tükrözik vissza az az óta megalkotott törvények és az új alkotmány is; ugyanakkor a kormány kínosan ügyel arra, hogy mindez a demokratikus játékszabályok betartásával történjék meg.
A többségi demokrácia is demokrácia, a többségi elv, a „győztes visz mindent” elvének maximális érvényesítése viszont kétségtelenül egy elmaradt, pre-demokratikus politikai konfliktus utólagos megoldását szolgálja. Fontos lenne, hogy ezt a nyugat-európai és atlanti közvélemény, sőt a politikatudomány is megértse, mert e nélkül képtelenség pontosan értelmezni a Magyarországon történteket.
Ugyanakkor, amennyiben e politikai küzdelem a végére ér vagy legalábbis eldől – ehhez közeledünk -, akkor fontos lenne, hogy a demokrácia kormányzati modellje is megváltozzon, elmozduljon a konszenzuális demokrácia, de legalábbis egy „puha” többségi demokrácia irányába. Erre egyébként akkor feltétlenül szüksége lesz, hiszen a többségi demokrácia jelenlegi formája valóban a fent vázolt politikai konfliktusokból következik; ám, ha a politikai megosztottság enyhébbé, kezelhetőbbé válik Magyarországon, s megszűnik a posztkommunizmus – amire végre nagy esély nyílt -, akkor feltétlenül fontossá válik a többségi gyakorlat enyhítése és konszenzus-elemek alkalmazása. Annál is inkább, hogy elkerüljünk egy újabb típusú hatalomkoncentrációt, amely nem erősítené a demokráciát.
A Magyarországon történtek egyben arra is lehetőséget adnak – látván a Magyarország iránti megnövekedett, szinte döbbenetes világfigyelmet –, hogy végre a nyugati közvélemény és a szakirodalom is szembesüljön e régió, az új országok sajátos problémáival, avval, hogy az újsütetű demokráciák egészen más problémákkal küszködnek, mint a nyugatiak, s a megoldásokat sem vezethetik immáron le a nyugati receptekről, főleg, ha ezekre a problémákra nincsenek is nyugati receptek.
A Nyugat, illetve Nyugat-Európa számára a megélt diktatúra a fasizmus és a nácizmus volt, viszont a kommunizmussal–szocializmussal és annak szörnyűségeivel nem szembesültek, s láthatóan nem eléggé érzékenyek a kommunista diktatúrák utóéletéből fakadó mély és időnként rejtőzködő konfliktusokkal. Sokkal elnézőbbek a kommunista múltból eredő problémákkal, magukkal a posztkommunista szereplőkkel szemben, mint a nácizmus-fasizmussal, illetve azok felbukkanó volt képviselőivel szemben. És ez a furcsaság megmutatkozik a nyugati politikatudományi szakirodalomban is: egyszerűen alig esik szó a kommunista múlt, a posztkommunizmus demokráciát, rendszert formáló (!) erejéről, kevés az érzékenység a nyugati kutatókban e probléma megértésére, egyáltalán felvetésére és elemzésére.
Ebből viszont az a veszély következik, hogy a nyugati szakirodalom szemüvegén keresztül nem igazán sikerül megérteni a közép- és kelet-európai országok, köztük Magyarország valós viszonyait, holott a nyugati szaktudás termékenyítő hatására nagy szüksége volna a régió tudományának. Ennek – remélhetőleg ideiglenes – hiányában a közép- és kelet-európai kutatókra, szakemberekre hárul a feladat, hogy a saját régiójukat megértsék és megértessék a nyugati szakirodalommal, közvéleménnyel is; az „otthonról” hozott tudás minél szélesebb elterjesztése a Nyugatra is inspirálóan hathat, s a kissé rigid modelleket, merev elvárásokat az élet ismerete teheti oldottabbá és újíthatja meg. Nem beszélve arról, hogy a közép- és kelet-európai demokráciákról szerzett ismeretek a 21. századi demokráciák megértéséhez is bőven szolgáltatnak muníciót.
Foglaljuk össze tömören Magyarország demokratizációjának legfontosabb jellemzőit.
1. Magyarország az átmenet során következetesen és gyorsan bevezette
a parlamentáris demokrácia alapintézményeit és működtetni kezdte azokat, s ezzel teljesítette a demokráciával kapcsolatos formális-intézményi elvárásokat. Mindezzel megteremtette a konszolidáció és stabilitás külső, formai elemeit.
2. Magyarországon ezzel szemben olyan mély törésvonalak osztják meg
a politikát és a társadalmat, amelyek nem pusztán a „ki kormányoz?” kérdéséről szólnak, hanem lényegében rendszer-kérdésekről (antikommunizmus), a ki a demokrata?, ki a nemzeti?, ki az európai?, ki a hazaáruló? stb. kérdéseiről, amelyek időnként a nélkülözhetetlen demokratikus minimál-konszenzus követelményeit is felülírják. A feldolgozatlan, történeti, közelmúltbeli, etnikai stb. konfliktusok a demokratikus intézményrendszeren belül jelentkeznek, s bár mindegyik oldal elkötelezettnek érzi magát a demokrácia iránt, maga a szembenállás tartalma megterheli, „rángatódzóvá” teszi a demokratikus intézményeket, eljárásokat, formákat.
Ez nem azt jelenti, hogy a demokrácia Magyarországon veszélyben lenne és visszafordulhatna az autokrácia irányába; jelzi viszont, hogy milyen módon működik a magyar demokrácia.
3. Mindebből pedig látszik, hogy a demokrácia konszolidációja és
stabilizációja – szemben a nyugat-európai demokráciákkal – sokkal erősebben függ a politikai aktorok (elitek) magatartásától és motivációitól, mint az intézményektől. Nyugaton az intézmények léte azért jelent önmagában stabilitást, mert a politikai szereplők körében az intézmények az évtizedek–évszázadok során autoritást, tiszteletet vívtak ki maguknak, az aktorok az intézményi logika szerint cselekednek – ha tetszik normatívan –, így az intézmények nagyjából „arról szólnak”, amelynek hívják azokat.
Kevéssé van ez így Magyarországon és a többi közép-európai országban, nem beszélve Kelet-Európáról és végképp nem Közép-Ázsiáról, ahol a hatalmi elitek cselekvési lehetőségei szinte korlátlanok, az intézmények autoritásának hiánya pedig bármilyen fontos institúciót labilissá tehet. Az viszont még Közép-Európára is elmondható, hogy sokkal inkább az eliteknek, személyeknek van autoritása, s nem az intézményeknek; ez pedig nagy szabadságot ad nekik a demokrácia arculatának megrajzolásában.
A kérdés ma, 2014-ben így hangzik: értenek-e minket Nyugaton? S engedik-e, hogy mi elmondjuk-megmagyarázzuk-leírjuk nekik, hogy kik vagyunk mi valójában?
A válasz – megítélésem szerint – nem feltétlenül igen. Nyugaton túlzottan kitartanak amellett, hogy a meglévő és évtizedek óta alkalmazott módszerekkel és elméleti megközelítésekkel lehet a legjobban felmérni az új demokráciák, így Magyarország állapotát is. Hiszen az ő módszereik – lásd Freedom Hause, Amnesty International, TASZ stb. – meggyőződésük szerint feketén-fehéren megmutatják, a kelet- és közép-európaiak mennyire „közelítették meg” a modellül szolgáló kiépült demokráciákat.
És ez a gond: sajnos a nyugatiak nem számolnak azzal, hogy a közép- és kelet-európai demokráciák nem egy lineáris skálán haladnak felfelé a nyugati demokráciák irányába, hanem egyszerűen mások, mint a nyugatiak, ezért a demokratikus fejlődésük megértése is sajátos és újszerű megközelítéseket igényel.
Jó lenne, ha újra megpróbálnának megérteni bennünket; mint ahogyan mi évtizedekig tanultunk tőlük. Ez így lenne kölcsönös és fair. Az erőszakosság és a kiokítás sehová nem vezet.
