Michael Hinterberger, a salzburgi menekülttábor vezetője hangos kacajjal válaszolt egy napilapunk újságírójának a kérdésére, hogy mi lesz Ausztriában, ha Németország lezárja a határait. Amíg Merkel van hatalmon, mondta, nem kell semmi rossztól tartaniuk. Vajon mennyire lehetett őszinte ez a kacaj? Amit ugyanis az európai átlagember tud (reális felmérések szerint immár a lakosság több mint 80%-a), hogy Németország nem gumiszoba, de a fák és a tágulási együtthatók amúgy sem nőnek az égig, és a Merkel kancellári széke is inog már, azt tudja az EU szinte teljes politikai elitje, vezetése is. Legfeljebb úgy tesz, mintha nem tudná.
Egyre többen tudják azt is, az átlagemberek közül, a politikai vezetés és a szolgálatában álló sajtó minden ködösítése ellenére, hogy valójában mi is történik. (A forgatókönyv létrehozói és végrehajtói nyilván eleve tudták.) Európa demográfiai problémáinak megoldása (segítő „jó szándék”!), a bérek letörése és a multinacionális cégek profitja (hihetőnek, reálisnak tűnő gazdasági számítás) mind csak ürügy, tudatosan megtévesztő hivatkozási alap. Még az utóbbi is. Hiszen destabilizált, polgárháborús országokban nem működik a pénzszivattyú, a kereskedelem, a termelés, a profitszerzés sem garantált. Ahhoz először „rendet kell csinálni”, „stabilizálni” kell a helyzetet. Megszüntetni a szándékosan előidézett káoszt, anarchiát. Természetesen a megfelelő „átrendeződés”, vagyis központosítás után, egy leigázott, önazonosságától megfosztott kontinensen. Nem „bevándorlási hullámról”, nem „menekültáradatról” van szó, hanem megszállásról, hódításról, honfoglalásról. A modern hadviselés új formájáról, amelyben a megszállók részéről egyszerre van jelen egyfelől az erőszakosság és agresszivitás, másfelől a sunyiság, alamusziság. Az elsőben a terrorista lelkület, a másodikban a módszer jelenik meg. Olyan vírusfertőzés ez, amely egy szándékosan legyengített immunrendszerű szervezetet támad meg. A kívülről jövő támadás ellen jobban lehet védekezni. A testnedvekbe, életfontosságú szervekbe, az ország infrastruktúrájába beépülő kórokozók ellen nagyon nehezen. A valódi menekültek a szabályt erősítő kivételek, akik nem fogják tudni, de nem is fogják akarni megakadályozni a földrész birtokba vételét, lakossága uralom alá hajtását. Mindez még leöntve egy olyan félrevezető jogi maszlaggal is, mint például „a menekültkérelmek elbírálása”. Ha a „kérelem” szót szó szerint értelmezzük, nevethetnékünk támad. Ez a hadoszlop „nem kér, de vesz, ragad”. Nem úgy, mint Petőfi forradalmi népe, hanem úgy, mint idegen hódítók, ellenséges megszálló csapatok.
A fertőzés lappangási ideje sajnos, túl hosszú. Akik megírták, alighanem ezt is bekalkulálták a forgatókönyvbe. Ha a kór nem halálos, kizárólag csak immunrendszerünk mozgósítására apellálhatunk. Ennek egyik első látható következménye lehet, amit Csizmadia László Amikor a kakas szól című írásában olvashatunk (Magyar Hírlap, 2013. november 3.): „erősödik az igény a helyzet hatékony és szakszerű kezelésére, ezzel párhuzamosan az erre képtelen európai funkcionáriusok lecserélésére.” Ha a vezetettek látják, hogy a vezetőik alkalmatlanok a pozícióikra, akár azért, mert tehetségtelenek és tehetetlenek, akár azért, mert ezt csak eljátsszák, miközben a modern fegyvert népük ellen bevető hatalmakkal kollaborálnak, akkor a nép, a társadalom lecseréli őket és megszervezi önmagát. Új vezetőket választ, és ehhez nem fogja megvárni a „ciklus” végét. Veszélyérzete és életösztöne azt diktálja, hogy háborús helyzetben, amely aligha a liberális demokrácia tiszteletéről szól, maga vegye kezébe a sorsát. Még akkor is, ha ez által ürügyet teremt a megszállók mögött álló erőknek a fegyveres beavatkozásra, „veszélyben a demokrácia!” felkiáltással.(Feltehetőleg ez is előre bekalkulált forgatókönyvi elem.)
Lehet, hogy az Európa elözönlést, lerohanását támogató vezetőket meggyőzték vagy megzsarolták, „történelmi szükségszerűségnek” feltüntetve: „itt az ideje annak, hogy Európa úgy járjon, mint hajdan a római birodalom.” A nagy Romulus (Dürrenmatt drámájára gondoljunk) nem is törődik az uralkodással, hanem inkább tyúkokat tenyészt, hogy siettesse az elkerülhetetlen véget. Bezzeg Aetius, a hadvezér, aki a katalaunumi csatában, 451-ben megállította Attila seregeit, nem így gondolkodott. Még negyedszázada volt a nyugatrómai birodalomnak a 476-ban bekövetkezett bukásig (bár Attila már 452-ben Rómáig nyomult előre). Lelkiismeretes vezető ellenáll a hódításnak, nem sietteti, hanem késlelteti a bukást. Quid habet tempus, habet vitam! Aki időt nyer, életet nyer! (Más kérdés, hogy ami ma Európa helyén keletkezne, tönkretevői szándéka szerint, az aligha hasonlítana Attila szuperfejlett hun birodalmára, amely sajnos, korai, 453-ban bekövetkezett, nem valószínű, hogy természetes halálát követően szinte azonnal összeomlott.)
A kollaboráns vagy rezignált vezetők (romulusi) bölcsessége helyett azonnali vagy mihamarabbi cselekvésre van szükség! Még ha kudarcot vallunk is, aligha fogjuk annak a nagy XIX. századi német regényhősnek a szavait idézni, aki így kiáltott fel: „Ó, bár sohase cselekedtem volna! Hány reménységgel lennék gazdagabb!” Nem, a maradék keresztény Európa tetterejét a hit és reménység motiválja. Az optimizmus.
Idézzük fel végezetül a pesszimista és az optimista egér szakállas anekdotáját. A pesszimista egér beleesik a kamrában a tejfölös köcsögbe. „Itt meg kell halni”, mondja. És valóban: belesüllyed a tejfölbe és megfullad. Amikor az optimista egérrel történik ugyanez, elkezd kapálózni. „Valaminek csak kell történnie!” Végül összeköpüli a tejföl tetejét vajjá, és szépen kimászik.
Sapienti sat! Bölcsnek elég.
K. I. B.
