AZ IGAZI VESZÉLY MAJD A SZÁZAD VÉGÉN LESZ MINDENKI SZÁMÁRA VILÁGOS
Náray-Szabó Gábor akadémikus,
a Professzorok Batthyány Köre elnöke
Gyerekkoromban, az ötvenes évek elején minden este imádkoztam azért, hogy létrejöjjön az Európai Egyesült Államok. Hogy honnan vettem ezt az ötletet, nem tudom, azzal sem voltam tisztában, hogy akkor ez mivel járt volna, de Rákosi diktatúrájában mindenki a csodált Nyugatra vágyott.
A lelkesedés szinte változatlan intenzitással kitartott a rendszerváltozásig, az egyre gyakrabban tapasztalt negatív benyomások ellenére. A piacaink lerohanása, a nyugati partnerek lekezelő magatartása, a kötelező kulturális kánon erőltetése még elviselhető ellenérzéseket keltett bennem, amelyeket kompenzált a kiemelkedő gazdasági, tudományos és kulturális teljesítmény, a jogállam, az intézményi stabilitás iránt érzett tisztelet.
Az első figyelmeztetés akkor jött, amikor kiderült, hogy az új európai alkotmány vehemens viták után sem tesz említést az unió keresztény gyökereiről. Ezzel Európa zárójelbe tette a múltját, amelyben a jelen sikerei is gyökereznek. Ma már szomorúan kell megállapítani, hogy a kontinensen nincs közös eszme, amely összeköt, amelyért érdemes élni és meghalni. Csak az egyén számít, a társadalom egyszemélyes csoportokra esett szét, a mesterségesen létrehozott szakmai, fogyasztói, jogvédő és más csoportok nem képesek átvenni a korábbi családi és nemzeti közösségek szerepét. Hiába harsog a fülünkbe a reklámszöveg: „Minden csak érted van!”, hamar kiderül, hogy nem ránk, inkább a pénzünkre vagy a manipulált szavazatunkra ácsingóznak.
Bomlik a család. A melegházasság törvénybe iktatása nem azért ejt kétségbe, mert erőszakkal meg akarom változtatni mások szexuális irányultságát, hanem azért, mert ez pofon a családnak. Azt sem tudjuk, hogy fiúk vagyunk-e vagy lányok. Nem meglepő, hogy pár éve, amikor egy szakállas énekesnő nyerte az európai dalfesztivált, egyik hetilapunkban Európa elrablása felirattal jelent meg az arcképe a címlapon. Az egyre jobban erőre kapó önzés is hozzájárul ahhoz, hogy ma már a családok kétharmada felbomlik, kevés a gyerek. Akik mégis megszülettek, nélkülözik az érzelmi biztonságot, nagyon sokan kizárólag az anyagi javakban keresik a boldogságot. Persze ezekből keveseknek sokkal több jut, mint a többségnek, megállíthatatlanul nőnek a vagyoni különbségek, ami nehezen csillapítható frusztrációhoz vezet.
A családi közösségek gyengülése miatt időskorukra sokan maradnak egyedül, ha megbetegszenek, még pénzért sem ápolják őket. A mai ember retteg a szenvedéstől, ehelyett sokan inkább az önkéntes halált választják. Akik az eutanáziát is törvényesítik, nem gondolnak arra, hogy hol van a megállás.
Van-e a mai európai ember olyan erkölcsi magaslaton, hogy dönteni tudjon életről és halálról?
A család válságát elmélyíti az erőltetett gendertudatosság. Amikor néhány éve egy konferencián előre akartam engedni egyik nőkollégámat, nem fogadta el az udvariasnak szánt gesztust, mondván, hogy ne diszkrimináljam, őt nem különbözteti meg semmi a férfiaktól. A nők egy része mindenáron a férfiak fizikai teljesítményét akarja utánozni, netán meg is haladni. Eljött a női ketrecharcosok ideje, akik a filléres akciófilmekben éppúgy csépelik gonosz ellenfelüket, mint férfi társaik. Eközben elsikkadnak a valódi női jó tulajdonságok, az egyenjogúság túlzott hangsúlyozása tulajdonképpen ugyanolyan maszkulin értékrendet támogat, ami ellen lázadna.
Mindent maga alá gyűr a politikai korrektség. A kötelező jó ízlés számonkéréséből mára az lett, hogy belefojtják véleményét a hivatalos kánonnal szemben másként gondolkodóba, rosszabb esetben intellektuálisan ki is végzik. Néhány éve történt, hogy egy Nobel-díjas tudós azt nyilatkozta egyeteme újságjának nőnemű kollégáiról, hogy ha nem sikerül nekik egy-egy kísérlet, bizony elsírják magukat. Hisztérikus gyűlöletkampányt indítottak ellene, el kellett hagynia a munkahelyét, most a Távol-Keleten dolgozik.
Kezd megvalósulni Orwell víziója, az újbeszél nem tűri például az olyan mesefigurákat, mint Fekete Péter – a holland krampusz –, de rossz felhangjuk van a cigány és a néger szavaknak is. Frank Füredi Angliában élő magyar származású szociológus hívja fel a figyelmet arra, hogy fokozatosan kiszorul az oktatásból a világháború előtti történelem. Szégyellni kell, le kell tagadni, sőt el kell törölni a múltat, mert csak a jelen számít.
Bomlik a nemzet Nyugat-Európában. Elmélyült filozófusok mutatták ki, hogy az emberi közösségek eme legnagyobbika nem tartható fenn, sőt egyenesen káros, mert a szocialisták által pontatlanul fasizmusnak nevezett nemzetiszocializmus megalapozását szolgálta és szolgálhatja a jövőben. Egy német baloldali politikus odáig ment a nemzet „meghaladásában”, hogy leírta: olyan szépirodalmi műveket, művészfilmeket fogad boldogan, amelyekben németeket ölnek. A török származású német integrációs államtitkár nyilvánosan kijelentette, hogy német kultúra nem létezik, legfeljebb a nyelv tartja össze ezt a széteső tákolmányt. A választási kampányban a mindenkinek megfelelni kívánó kancellárjelölt figyelemre méltónak nevezte a megállapítást.
Az egyre jobban kirajzolódó bomlásnak meg is vannak a következményei. Nincs gyerek, az európai emberből kihalt az ősi ösztön, amely az utódok létrehozására irányul. Ez sokaknak csak azért baj, mert nincs elég munkaerő, nincs elég ember, aki a piszkos munkát kevés pénzért elvégzi. A megoldást a hivatalos, politikai korrekt álláspont szerint a migráció jelenti. Valaha viruló kereszténységünktől gyökeresen különböző civilizációk gyermekei áramlanak tömegesen a kontinensre. Ők hisznek valamiben, ha ez nem is a kereszténységet átható, krisztusi szeretet.
Megvetően szemlélik a hedonista nyugati embert, nem kívánják átvenni szekularizált szemléletét, kialakítják egyre növekvő, saját közösségeiket, ahol még a befogadó ország nyelvét sem beszélik.
A migránsok beözönlését követő terrorcselekmények, erőszakos megnyilvánulások csak a jéghegy csúcsát jelentik, az igazi veszély majd a század végén lesz mindenki számára világos. Ahogyan Michel Houellebecq francia író Behódolás című regényében jövendöli: ha többségbe kerülnek, átveszik a hatalmat. Azt már én teszem hozzá: akkor jaj a liberális, hedonista életformának, vége a női egyenjogúságnak.
A mai Európa nem az, amiért gyerekkoromban imádkoztam. Mégis, ha összehasonlítjuk hazánk állapotát a nyugati országokéval, bizony irigykedve tekintünk rájuk, mert majd minden vonatkozásban elmaradunk az ottani, áhított színvonaltól. Az elmúlt évek számtalan eredménye sem tudott változtatni azon, hogy szegényebbek vagyunk, gyengébb az infrastruktúránk, nem vagyunk eléggé egészségesek, kívánnivalók vannak az oktatással, a közigazgatással, a természeti tőkével és bizony a közbizalommal kapcsolatban is.
Egy dologban azonban nemhogy lemaradunk, hanem élen is állunk: szemben az öngyűlölő hangadókkal, mi meg akarunk maradni. A család és a nemzet összeköt minket a szembenálló politikai vélemények ellenére, jobb- és baloldali emberek egyaránt örülnek az itt-ott elért magyar sikereknek, és szeretnék, ha utódaink száz meg száz év múlva is magyarul beszélnének a Kárpát-medencében. Ha viszonylag szegények is vagyunk, sokszor úgy érezzük, hogy az ág is húz minket, mégis van jövőnk!
L. M.
