Egy fészbukos bejegyzés ami nagyon találó. A menekült fogalmát tökéletesen definiálja. Amit leír, egy szóval sem passzolnak a mostani emberáradatra.
„Én aztán nem vagyok az a fajta, aki a fészbukon osztogatja meg a gondolatait, de ma valahogy csak nem akar eltűnni a késztetés, hogy megosszam a gondolatom a világgal…
Kedves Mindenki, aki szerint segítsünk a háborús menekülteken,és fogadjuk be az ide tartó tömeget! Teljes méretekben egyet értek Veletek. Segítsünk. De! Nem tudom tisztában vagytok e azzal, hogy is viselkedik, egy háborús menekült. Elmondom, mert én tudom. Itt, a magyar-horvát határ mellett, nekünk, itt élőknek volt részünk találkozni háborús menekültekkel. Nem is volt az olyan rég, amikor a teraszon állva az ember hallotta, sőt látta a bombák hangját és fényét, mert a „szomszédban” háború volt. Nem is volt az olyan rég, amikor az Édesanyám és Édesapám szinte gondolkodás nélkül fogadta be, és nyújtott menedéket egy idősebb házaspárnak, akik a háború elől menekültek. Nem is volt az olyan régen, hogy hónapokig éltek nálunk, először csak ketten, aztán többen, mert jött a lányuk, és az unokák. Többen voltak ők, mint mi, háziak. A fiúk nem jött. Ő védte a saját hazáját a szomszédban, a háborúban. A vőjük sem jött. Ő is védte a hazáját. Tudjátok hogy kerültek hozzánk? A határon jöttek. Nem, nem a zöld határon. A rendesen, ahol illik. Nem volt sok pénzük. Tudjátok miért? Mert ha akarták volna sem tudták volna „pénzzé tenni mindenüket”, mert ahonnan jöttek, háborús övezet volt. Ott senki nem akart venni semmit. Ha akart volna sem tudott volna. Mégis mit vett volna meg? A géppuskával megsorozott lyukacsos ablaktalan házat, vagy azt, amelyiket bomba találat ért, és már csak a romja volt az egykori háznak? Szóval nem voltak tele pénzzel. Éltek abból a kevésből ami volt nekik, és abból a kevésből, amit a szüleim adni tudtak nekik. Nem voltunk gazdagok, de szó nélkül, gondolkodás nélkül menedéket adtunk nekik. Nem pár napra, nem is pár hétre. Hónapokra. Ők nem hagytak maguk után és maguk körül szemét hegyeket. Nem fenyegettek meg minket. Nem követelőztek. Nem vágták hozzánk sem az ételt, sem az italt, amit kaptak tőlünk. Csendben, szerényen, szinte szégyenkezve elfogadták amit kaptak. Nem akarták ránk erőszakolni a saját ételeiket, sem a szokásaikat. A vallásukat pláne nem. Ahol tudtak segítettek. Majd amikor eljött az idő, hogy visszatérhettek a saját hazájukba, hálával búcsúztak tőlünk. Ilyenek a háborús menekültek. Tudjátok kik a háborús menekültek? Nők, gyerekek, idős férfiak. Ők voltak nálunk is. Nem életerős fiatalemberek. Ők nem voltak nálunk. Más dolguk volt. Védték a hazájukat. Ha valaki ismer, hát az tudja rólam, hogy én aztán ha tehetném mindenen, és mindenkin segítenék. A párom és a barátnőm szerint én magam vagyok a Világbéke. Ezzel cinkelnek. De sajnos, még nekem, a „vilagbékének” is észre kell vennem, hogy ezek az emberek nem kellenek nekünk. 10-ből 9 nem tisztességes szándékkal jön. Ezektől az emberektől nem a segíteni akarás érzése lesz úrrá rajtam. Ők NEM háborús menekültek. Ők minket akarnak azzá tenni.”
K.A.
