A politikai pártok eleinte nehezen viselték az identitásukat féltve őrző civil szervezetek részvételét a közhatalomban – még akkor is, ha ez a „részvétel” természetesen csak közvetett formában jelentkezik.
De nekik is tudomásul kell venniük, hogy elmúlt az az idő, amikor a választópolgár négyévente bedobta szavazatát az urnába, majd lassan elcsendesedve „nyugovóra tért”. Először a nemzeti érzelmű pártok ocsúdtak fel a csipkerózsika álomból. Rájöttek, hogy az egyszeri voksolás akár kétharmados többség esetén sem jelent folyamatos támogatást. A választók bizalmát ugyanis minden nap meg kell tartani. Történelmi léptékben is emlékezetes példát szolgáltatott erre 2012 januárja, amikor a meggyengült hazai szocliberális politikai tábor nemzetközi szintű „mozgósítása” meghozta első kétséges eredményeit. A választási bukás után az ellenzék megmaradt erejét arra koncentrálta, hogy a pártcsaládi segítséggel, külföldön toborzott zsoldosok révén támadást intézzen a legitim magyar kormány, és közvetve a nemzeti szuverenitás ellen.
Magyarország az így kialakult helyzetben megmutatta Európának és a világnak is, hogy a hatalom és az állampolgárok többsége közötti kölcsönös bizalom és együttműködés csodákra képes. A puccsisták számítása nem jött be, mert az emberek megvédték a kormányt.
Két évvel később a magyar civil világ bizalmi stabilitását jelezte a 2014-es országgyűlési választások eredménye, amely a korábbi kormányzás folytatására adott felhatalmazást. Ezzel az utóbbi 5 év társadalmi és politikai szerkezetében alapvető változás következett be. Életre kelt a közéleti szereplésről korábban leszoktatott civil társadalom. A folyamat két irányú volt.
Egyrészt lelepleződtek a megélhetési politikusok vezetésével újonnan megjelent, kezdetben civilnek nevezett szervezetek, amelyek tiszavirág életű civilkedés után villámgyorsan pártokba integrálódtak. Ilyen volt a Szolidaritás, a Milla, vagy a más irányú, de hasonló „fejlődési ívet” mutató Szociális Fórum, és a devizahitelesek védelme címén alakult különféle érdekegyletek is.
Másrészt a közélet színpadára léptek olyan civil szervezetek, amelyek feladatuknak érezték a gazdasági és társadalmi folyamatok naprakész követését. A kormányt és a pártokat hol támogatva, hol bírálva, és közben közösségüket folyamatosan erősítve kívül maradtak a politikai intézményrendszeren, és nem kértek a parlamenti részvétel révén megszerzendő hatalmi tortából (CÖF-CÖKA, Rákóczi Szövetség, KÉSZ, Nagycsaládosok Országos Szövetsége stb.)
A kormány legitimitása és a civil szervezetek tevékenységének elismertsége szoros összefüggést mutat. Demokráciában – úgy vélem – a kormány és az ellenzék mellé felsorakozott civil erők a hatalomgyakorlás szerves részei. Azonban nem mindegy, hogy a nép többségi akaratát – melyet a választók a választásokat követő kormányzati ciklusra előírtak – milyen civil eszközökkel lehet hatékonyabbá tenni.
Ma ez a fő kérdés. Meggyőződésem, hogy az EU intézményrendszerét, az egyes nemzeti kormányok hosszú távú legitimitását és a kormányzás hatékonyságát csakis a „civilitika” aktív résztvevőivel lehet megőrizni és továbbfejleszteni. A népet, a hatalom mindenkori tulajdonosát ugyanis nem lehet csendre kényszeríteni a lelátókon, pusztán azért, mert a választásokon egy kormányzati ciklusra már döntött a hatalom ideiglenes átruházásáról. Az is természetes, hogy a mindenkori lelátókon megvívják a maguk külön meccsét a kormányt támogató és az ellenzéki civilek. Ez természetes jelenségnek lenne mondható, csakhogy jelenleg az ellenzékiek nem a maguk csapatát biztatják az erőfeszítésre egy szerintük hatékonyabb és jobb kormányzás érdekében, hanem a regnáló hatalom mindenáron és minden eszközzel történő megbuktatását tűzték ki célul. Ezért alakult ki az a lehetetlen helyzet, hogy ma Magyarországon „ellenzék” címén kontraszelektált, hitelüket vesztett politikusok és általuk vezetett pártok fordulnak szembe nyíltan a többségi akarattal, és olcsó hazugságokkal szélsőséges nézeteket hangoztatva nem a közjó érdekében szólalnak meg, hanem a kormány mindenáron történő lejáratására törekednek.
A mindenkori kormány feladata a jó kormányzás, és a kormány melletti többség megőrzése, ill. a bizonytalanok minél nagyobb arányú megnyerése.
A jelenlegi nemzeti kormány egyértelműen meghatározta alapértékeit, és ez az értékrend 2014-ben is győzelemre segítette. A civil társadalom ugyancsak megmutatta, hogy nagy arányban hajlandó ezen értékekért dolgozni, mellettük kiállni.
A demokratikus kormányzás első feladata tehát megbecsülni az állampolgárok azon aktív közösségét, amely a közös célok mellett kiállni hajlandó. A megbecsülés jele pedig nem más, mint az erkölcsi megbecsülés és a közéleti részvétel lehetőségének biztosítása, például a széles rétegeket érintő kérdések jogi szabályozása terén, valamint a végrehajtás optimalizálásában.
Dőreség azt hinni – pro és kontra -, hogy a nemzeti érzelmű civil támogatás feltétlen és kontroll nélküli. Az alapvető értékek sérülése esetén, vagy egy aktuális ügy szempontrendszerének átvilágítása során a civil felvetések válaszra várnak. A legutóbbi idők történéseit idézve ilyen kérdés a paksi beruházás hitelügyleteiről szóló tájékoztatás, a trafik privatizáció lebonyolításának részletei, vagy legújabban éppen a III/2-es múlttal rendelkező emberek kormányzati szerephez juttatása.
Európában klasszikus eljárás a meghatározott értékek mellett kiálló kormányzat és a mögötte álló pártok támogatása a civil szervezetek irányában. Civil szervezetnek önmagában azért, mert a vele egy nézetet valló kormány támogatja, nem lehet szégyellnivalója. A ma kormánypárti civil szervezet a következő választási ciklusban ellenzékivé válhat és fordítva. Nem ez a kritérium. A lényeg – mint mindig – a jogszabályoknak való feltétlen megfelelés és a nyilvánosság. A választópolgárok előtti hitelesség megőrzése a politikusok és a közéleti szerepet vállaló civil polgárok legfőbb erkölcsi kötelessége. Ezzel szemben az elvtelen összefonódások és a korrupció mindkét irányban megkérdőjelezi a legitimitást.
A közösségi koordináció sémája eszköze lehet a közjavak biztosításának. Fontos azonban, hogy a döntéshozók vegyék figyelembe a társadalmi szereplők értékelését, amely az adott javak bővítése céljából akár új intézményi elrendezéseket hozhat létre.
Csizmadia László
Magyar Hírlap 2014.06.27.
