- november 13-án, de. 10 órakor, a Budapest-Józsefváros, Víg utca 32. szám alatt felavatják Beke Pál emléktábláját.
_____________________________________________________________________________________
Becsületkereszt
„Istenem! Most ne segíts, csak nézd!” – szólt egy régi magyar fohász, ami után nekimentünk az ördögnek, a túlerőnek, a gonosznak…
Napjaink fényében hosszan elmélkedhetnénk a becsületről, a tisztességről, a hűségről, az igazságról, a hazaszeretetről, és mindazokról az emberi, társadalmi – civilizációs fejlődésünk – elemi értékeiről, amelyek a teremtés, vagy a Paradicsomból való kiűzetésünk óta felelősségünk meghatározó részei.
Túlzás nélkül, súlyos politikai helyzet sodort össze minket Beke Pállal. Egy kilátástalannak tetsző, fenekestől felfordult közegbe csöppent bele a maga egyszerű valójával. Valójában felkérték egy feladatra, amelyet egyéb országos munkája mellett lelkiismeretesen vállalt. S ahogyan megismertem, nem tagadta meg önmagát; két végéről égetve a gyertyát, közösségé formálta a kezei alá rendelteket, s egyre többen lettünk. Újólag belekóstolhattunk az igazibb polgári lét szelídebb formájába.
Egyetlen percet sem ültünk fölöslegesen, mindig oka volt, ha lezöttyentünk, úgymond fecsegni a Palkóval. Szívtuk a cigiket, hatalmasakat lépegettünk gondolatban, mert az első pillanattól kezdve, fél szavakkal értettük egymást. Nem sokkal, de Ő volt az idősebb, és sokat mosolyogtunk ezen, mert emlékeztünk fiatalabb éveink rendjére, amikor még más módon tisztelte egymást az idősebb és a fiatalabb, mert különb rendje volt az életnek. Mert az másabb világ volt, csendesebb – média mentesebb -, a sunyin terpeszkedő diktatúra árnyékában, ahol a dacosabb idősebbek őrizték a családi és a közösségi élet meghatározó – örökölt és örökérvényű – mindennapi törvényeit.
Beke Pál is ezek közé tartozott. Megfontolt, visszafogottabb természete okán, lassan ismertük meg egymást. Hisz’ loholtunk inunk szakadtáig, tettük a dolgunkat, miközben lestem miként igazodik el a „nyócker” még formálódó politikai útvesztőiben, amiről mindketten tudtuk, hogy az nem a mi világunk. De zokszó nélkül állta a sarat. Nem nőttünk össze, ellenben akkor hívtam fel, amikor csak akartam, s viszont. Mindig megmondta az igazat, ahogyan jómagam is szókimondó vagyok…(!)
Hónapok teltek el a nagy rohanásban, amíg megszólítottam: mi lenne, ha ezt vagy azt, így vagy úgy megpróbálnánk, s azt mondta: Tedd meg! Megtettem, egyszer, kétszer, sokszor, és működött – mindenki jól érezte magát. Ő is így cselekedett, ha támadt valami jó gondolata, amitől szintén jól érezte magát mindenki, megtette, ráadásul egy országot nyitott meg előttünk, a Hazánkat, lényegében munkájának legfőbb területét. Lényegtelen, hogy kit hogyan érintettek meg ezek az élmények, egy formálódó kis közösségen belül kezdtük megszeretni. Ilyetén indult el a fecserészésünk is, ahogyan Ő nevezte. Semmi túlzás nem volt ezekben a röpke beszélgetésekben, csak a lényeg. Néha kifakadtunk ezen-azon, amikor odadörmögte: „Bajszoskám, mi a fene folyik itt?”, vagy, hogy ”Ez marhaság!” Két-három szó után mindig rájöttünk. No, attól kezdve fél szavakkal értettük egymást. Azt csak nagyritkán tehettük meg, hogy lerogytunk egy-egy pohárkára, mert folyton úton volt. Járta az országot rendületlen. De meghatározóan emlékszem arra a kevés alkalomra, amikor a legteljesebb egyetértésben – sohasem nyafogva – kivesézhettünk néhány alapvetést.
Kezdtem, és jó volt kiismerni, mert sütött belőle a becsület. Amiről az igaz magyar ember messziről megismerszik: „inkább törik, mint hajlik”. Recsegett és ropogott is időnként, bírta, ahogyan tudta azokat a viharosabb időket. Nemigen szeretett a szájíze ellenére fogalmazni. Számtalanszor kuporogtunk egymás mellett a bizottsági üléseken is, s bökdösődtünk ezen-azon, hogy fel ne röhögjünk, vagy csapjunk az asztalra időnként. Számtalanszor egyetértettünk abban, hogy mindig oda kell csapni keményen, s egyre keményebben (!)
Mindig őszinte volt és mindenkor az igazat mondta. Konok módon, mégis szelíd hangon eldörmögte a mondókáját, emezek pedig csak bólogathattak.
Így röppent el az a pár év, amit vele tölthettem, s így ment el… „Egy hétig most nem leszek” – brummogta mosolygós kék szemmel, majd csak a süket csend maradt utána.
Nem jellemző, de apám halála óta, ember még nem hiányzott úgy, mint Ő. Emlékszem, azokra a napokra, mert valami oknál fogva vártam haza, kerestem, tele voltam kérdésekkel, és egyre gyanúsabb volt, mert senki, nem mert mondani semmit róla. Azután lassan megtudtam az igazságot, s napok kellettek, hogy felfogjam a megváltoztathatatlant. Hetekig tipródtam, vártam, hogy még egyszer, utoljára meglátogathassam a kórházban. Végül egy közös barátunkkal elmentünk. Elmondtunk egy imát… csendesen… reménykedve…
Ahogyan ismertem, egészen biztosan ott lógázza a lábát valamelyik felhő szélén és mosolyog…
Tervek, remények, makacs, konok kitartás és a lelkiismeret. Ezernyi megválaszolatlan kérdés és hatalmas sóhajtások maradtak utána…(…) Egy biztos: Isten akarata szerint élt és cselekedett.
A „Becsületkereszt” Józsefvárosért kitüntetés, posztumusz odaítélése nem volt kérdéses. Becsülettel cipelte a keresztjét, soroljam?
Budapest, 2010. április 18.
V.I.
