Bizonyára sokan gondolják úgy, még Soros György politikai (és másmilyen) ellenfelei is, akik inkább tartják tőzsdespekulánsnak, meg valamiféle uzsorásnak, mint filantrópnak, hogy elismerés illeti a multimilliárdost azért, mert egy személyben, megosztó személyiségként hajlandó vállalni a „nem létező globális háttérhatalom” (ahogy Bogár László szokta emlegetni) helyett ennek képviseletét és szolgálatát. Igaz, Bogár László erre is megadta a magyarázatot: ezt a globális háttérhatalmat sürgeti az idő, céljai minél gyorsabb elérésében, és ezért kénytelen valamit feladni rejtőzködő természetéből. Hívei és támogatói (vagy mondjuk inkább: támogatottjai, hiszen a támogatók közül a legbefolyásosabbak most is nem létezőnek álcázzák magukat), akik nagyrészt a magukat balliberálisnak vallók közül kerülnek ki, a mesterük tevékenységét nem kedvelők ellen előhúzzák néha még az antiszemitázás fegyverét, mondjuk így: előállnak az antiszemita mesével, de már egyre ritkábban. Lehet, hogy nem akarnak arra a roma honfitársunkra hasonlítani, aki, midőn éppen be akart mászni egy kerítésen, amely nyilvánvalóan nem az ő birtokát kerítette be, és a gazda lábánál fogva próbálta őt onnan lehúzni, védekező-támadó fegyverként a ”rasszista! Rasszista!” felkiáltást rántotta elő. (Anekdota vagy színvalóság?) Amúgy megtapasztalhattuk, hogy a szélsőségek elleni harc elkötelezettjei olykor maguk is hajlamosak a szélsőséges álláspontokra, például arra, hogy a származás már önmagában garancia a bűntelenségre. (Némelyek mostanában mintha kiterjesztenék ezt a „pozitív diszkriminációt” a bevándorlókra, a „migránsokra” is.)
Soros úr és balliberális (magukat így nevező) sorkatonái meghitt kapcsolatát látva újra fölvetődik a kérdés, hogy mit tartottak meg vagy inkább mit nem tartottak meg a hagyományosan baloldalinak deklarált értékekből. Hogy miért viselkedtek nálunk is a a rendszerváltás után a balliberális hatalomgyakorlók oly módon, hogy nem véletlenül emlegették őket bankárkormányoknak. Meg kell állapítanunk, hogy ha Che Guevara magasztalóit összevetjük Soros elvtárs mentegetőivel, (jóllehet, a partizánháborúhoz is pénz kell, és minden fegyveres konfliktusnak megvannak a pénzeszsák haszonélvezői, akik a kirobbantásukban is érdekeltek), a kubai származású partizánvezér nem lehetett különösebben tőkeerős, aligha gyűjtött magának kincseket e földön.
Hol van ez már ma, ez a mentalitás? Persze, tempora mutantur, változnak az idők… Csakhogy, ha kicsit megvakargatjuk a dolgot, kiderül, hogy régebben is, amikor az elvtársak még a szovjetdiktatúrában és nem a pénz diktatúrájában érezték otthon magukat, csak a „hasznos idiótákat” (Lenin elvtárs szakkifejezése) lehetett kábítani ezzel. Mindenesetre eléggé hiteltelen, amikor a hazai balliberális ellenzék „Fidesz korrupcióról”, „Fidesz maffiáról” óbégat, mintha valami távoli bolygóról csöppentek volna ide, mintha nem lenne múltjuk és közelmúltjuk, (sőt jelenük is). Jobb híján most a saját múltjukat próbálják eltörölni, de az se nagyon akar sikerülni, ezért inkább agyonhallgatják. Különösen csínján kell bánniuk a maffiázással, illetve a korrupciós vádakkal, amióta felidéződött a Kádár korszak házi ellenzékének, udvari bolondjának, egyébként ragyogó humoristának a lényegre tapintó mondása, kvázi definíciója: „korrupció az, amiből engem kihagynak!”
Bizonyára fáj nekik, akik magukat balliberálisként határozzák meg, hogy a mostani kormányzat gazdaságpolitikája nem a szocialistákhoz közel álló cégeket igyekszik állami megrendelésekkel helyzetbe hozni. De vigasztalódjanak: a Soros pénzek, amelyek nem is csurrannak-cseppennek, hanem olykor elég vastagon csorognak, legalábbis középkelet-európai viszonylatban, kifejezetten politikai célokra, alapítványokon, „civil szervezeteken” keresztül, hiába is próbálják letagadni a fehéren-feketén kimutatható adatokat is cáfolva vagy elhallgatva, úgyis garantáltan csak az ő markukat üti. Ugyanez mondható el bármilyen tőkeerős és ezáltal erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező, a mostani magyar politikai vezetést rühellő nyugati pénzügyi körök adományairól, kedvezményeiről. „Most és mindörökké, ámen!”- imádkozhatnák a kedvezményezettek, bár nem valószínű, hogy tudnak még imádkozni. Továbbá a realitásérzékük is alighanem több annál, mint hogy ebben a „mindörökké”- ben igazán higgyenek. Mi következik ebből? Ki kell használni a konjunktúrát!
A konjunktúra-lovagoknak. a posztelvtársaknak persze már elvtárs korukban se nagyon volt lelkiismeretük. A lélek létezésében se hittek, nem volt, ez, a mai kategóriát visszavetítve, „politikailag korrekt” fogalom..Ha nem így volna, Petőfi sorai juthatnának róluk eszünkbe: „Olyan fekete a világ,/ mint a kibérlett lelkiismeret.”
K.I.B.
