Nagy érdeklődés kíséri a Magyar Idők olvasói körében, de általában a nemzeti-konzervatív értékeket képviselő, preferáló kormány hívei között is Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozatát, amelynek immár 18. része jelent meg a lap november 10-ei számában. Érthető is, hiszen az ő saját ízlésük, értékrendjük alapján, mint kultúrafogyasztók, méltán várják el, hogy ez a kulturális kormányzat ne az ő ízlésüket sértő, értékrendjüket semmibe vevő művészi alkotások támogatására adjon horribilis összegeket. Mint ahogy érthető még az is, ha az „Add uram Isten, de azonnal!” jegyében némi türelmetlenséggel, sőt ingerültséggel reagálnak azokra a hírekre, amelyek arról szólnak, hogy a törökverő Hunyadi és a nándorfehérvári győzelem ürügyén egy olyan, a már a Kádár korból ismert deheroizációs kultuszba illeszkedő filmforgatókönyv készült, (balliberális holdudvarhoz kötődő alkotók műve, amelynél a kormány általbiztosított intézményi támogatás végösszege csekélyke hétmilliárd forintra rúg), amelynek éppen a pályázatban meghirdetetett témához vajmi kevés köze van. Hát akkor, Petőfivel szólva „megint beszélünk, csak beszélünk?” Ez a közvélemény nyilván kevesebbet tud arról, hogy más szempontok, például a múltból örökölt erőviszonyok is vannak a világon. Amelyeknek aránytalanságát a (még mindig) egypólusú világrend társadalmi berendezkedése is felerősíti.
Talán az is inkább csak az idősebb nemzedék számára világos, hogy az ex-kommunisták, az egykori marxisták és híveik nemcsak ideológiában, politikai retorikában fordultak nagyot, amikor a „piszok, rothadó kapitalizmus” és a „bűnös nyugat” ócsárlása helyett most épp ennek a nótának az ellenkezőjét fújják. (Mint ahogy egy milliárdos tőzsde spekuláns, aki hajdan a patás ördögöt testesítette meg, mostanra Soros György személyében szinte posztkommunista ikonná lépett elő). Hanem: a kollektivista világnézet és a megcsontosodott, szinte dogmatikusan-sematikusan konzervatív ízlés is átadta a helyét az individualizmusnak és a (finoman szólva) kétes értékű kísérletezések előtti hajbókolásnak, bizonyára (Juhász Gyula szavaival) „a százszor szent szabadság s haladás” szellemében. Hja, hát… ha most nem keletről, hanem nyugatról jön az apanázs… Abban persze következetesnek bizonyultak, hogy továbbra is gyűlölnek mindent (lévén, hogy „elemi osztálygyűlöletre”, és a politikai ellenfél szenvedélyes gyűlöletére szocializálták őket), ami keresztény és nemzeti. Ez utóbbit legszívesebben a fasizmussal, nácizmussal azonosítják, minthogy a második világháború befejezése óta, mint győzteseknek, módjuk van sárkányölő Szent Györgyöt játszani, és elterelni ez által a figyelmet a kommunizmus-bolsevizmusnak a nácizmus-fasizmussal való egylényegűségéről, amely leginkább az emberiség ellenes bűntettekben, az ártatlan áldozatok millióiban testesül meg. (Az sincs még benne kellőképp a köztudatban, hogy Lenin és Sztálin elvtárs hóhérai nemcsak előbb kezdték, hanem „nagyobbat” is teljesítettek, mint valamivel ifjabb ikertestvéreik.)
S hogy mi köze mindennek a posztkommunisták és neoliberálisok kulturális diktatúrájához? Egy régi baloldali értelmiségi ismerősöm, aki úgy tűnik, hitt az eszmében, vagyis a Lenin és elvtársai által „hasznos idiótának” nevezett és tekintett típust képviseli, kifejezetten náci megnyilvánulásoknak bélyegezte Nitsch és a hozzá hasonló akcionista zsenipalánták kereszténygyalázó, gyomorforgató „remekműveit”. Mondtam neki, arra ugyan várhat, amíg a balliberális oldalról valamelyik írástudó ezt a véleményét osztja, vagy pláne a nyilvánosság előtt felvállalja. Vagy akár egyértelműen elhatárolódik ezektől a kitűnő újítóktól. Már csak azért sem teszik, mert ugyanazoktól a mecénásoktól függenek, ugyanahhoz a mecenatúrához tartoznak.
Az persze nem ártana, ha a Szakács Árpád által felsorolt (pontosabban, a túloldaltól átvett névsorokkal „listázott”) alkotók, akik nehezen tagadhatják, hogy az ellenzéki balliberális értelmiségi holdudvar részét képezik, a fent említett történelmi kontextusba ágyaznák ezt a tényt, és az egzisztenciális szempontokat zárójelbe téve kissé magukba néznének. Ahelyett, hogy Fidesz-diktatúráról óbégatnak vagy zengedeznek. E sorok írója megkereste a Literatur und Kritik című folyóirat említett ötszázadik számát. Bár túlzásnak tekinthető, hogy a szerzők írásaikkal „migrációtámogató hűségesküt tettek a külföldi balliberális világ előtt” (egyikük záró soraiból például mély fájdalom csendül ki, hogy talán nem lehet majd magyar nyelven verset írni, és talán nem is lesz kinek), azért ne csodálkozzanak, hogy ha valaki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. (Ha már hajlandó volt a kitűnő Adamik Lajos úr A másik Magyarország című dossziéjához a nevét adni.)
Ami pedig a kultúrharcot illeti, Bíró Zoltánt kell idéznem: kultúrharc mindig is volt, nem ez a kormány találta ki vagy vezette be. Más kérdés, hogy egy diktatúra utáni állapotban, amelyben valóban antagonisztikus ellentétek vannak, a hajdani diktatúra, önkényuralom hatalmukat átmentett működtetői és örököseik, illetve az általuk elnyomottak és leszármazottaik között, a politikai harccal együtt a kultúrharc is kiéleződik. De kultúrharcról tanúskodik már Illyés 1934-ben írt , A nagy kérdés című epigrammája is, amelyből kiderül, hogy már akkor is voltak, akik antiszemitázták azokat, akiknek a magyarság fogyása, pusztulása fáj. (Nem nehéz felismerni, hogy már ez is a népességfogyás migrációval való pótlásának irányába mutat.) Valamint az antiszemitázással, mint hajdani politikai csodafegyverrel történő folytonos, mind a mai napig tartó vagdalkozás, kulturális téren is, amelyről észre sem veszik, hogy mennyire kicsorbult az éle. (Friss példát szolgáltatnak rá a CEU némely tisztségviselői.)
Egy kulturális kormányzat pedig, igenis, vállalja fel bátran kultúrpolitikájában, intézkedéseiben az általa meghirdetett és képviselt értékeket. Eljött az ideje. Kár, hogy nem hamarabb. Csak azt vesszük vissza, ami a miénk. Megboldogult Kristóf Attila, a Magyar Nemzet szélsőjobboldalisággal igazán nem vádolható jeles publicistája jut eszembe. Én nem tudom… című rovatában egyszer szóvá tette, hogy a balliberális ellenzék fölháborodott Csoóri Sándor (ha jól emlékszem) nemzeti kormánytól kapott kitüntetésén. „Persze, mert ezek a csókosoknak osztogatnak!” (Mintha a posztelvtársak nem azt csinálták volna.) Erre írta Kristóf Attila: „miért talán a Horn kormány kitüntette Csoóri Sándort? Nem? Nahát!”
Tessék a balliberális-posztkommunista politikai erőknek demokratikus úton választást nyerni, és akkor folytathatják eddigi kultúrpolitikájukat. (Más amúgy se telne tőlük, nem óhajtanák viszonozni a nekik tett gesztusainkat. Nem a kölcsönösségre szocializálták őket.) Addig azonban költsék ilyen célokra Soros György és a hozzá hasonló mecénások, az általuk támogatott alapítványaik pénzét (meg a balliberális szavazók önkéntes adományait).
Ne a miénket, a jelenlegi kormányt támogatókét.
K. I. B.
