Sokan úgy aposztrofálták a vasárnapi lengyel parlamenti választások eredményét, hogy megérkezett Varsóba a budapesti gyors. Ebben van is igazság, ha azt nézzük, hogy az a nemzeti-konzervatív-keresztény Jog és Igazságosság párt győzött és alakíthat kormányt, amely politikai arculatát, értékeit és céljait tekintve a lengyel politikai erők közül a leginkább hasonlít a Fidesz-KDNP szövetségre. Sokan – barátok és ellenfelek egyaránt – számítanak arra Lengyelországon belül és kívül, hogy az új jobboldali varsói kormány lényegében orbáni programot fog megvalósítani a családtámogatási kedvezmények és a minimálbér emelésétől, a devizahitelesek megsegítésén, a bankok és a multinacionális vállalatok megadóztatásán át a hangsúlyozottabb nemzeti érdekérvényesítésig és a brüsszeli bürokrácia túlhatalmával szemben a Visegrádi 4-ek együttműködésének erősítéséig. Jaroslaw Kaczynski pártjának elsöprő győzelme jól láthatóan megijesztette a lényegét tekintve neoliberális-globalista európai fősodort, melynek véleménydiktáló médiája drámai hangon ecseteli, hogy Lengyelország visszatér az „olyan populisták” irányvonalához, mint Orbán Viktor magyar, Robert Fico szlovák miniszterelnök és Milos Zeman cseh elnök. A mélyebb európai integrációra törekvő liberális eurokraták nem alaptalanul tartanak attól, hogy egy nemzeti-konzervatív Lengyelországgal megerősödő és jól működő V-4 csoport – amely a mind drámaibb migránsválság értelmezésében és kezelésében markánsan eltérő politikát valósít meg, mint Brüsszel és Berlin – vonzó lehet a románoknak, a bolgároknak, a szerbeknek, és az eszement baloldali miniszterelnöküket a jövő heti parlamenti választásokon nagy valószínűséggel elküldő horvátoknak is. Márpedig így létrejöhet az Európai Unión belül egy olyan nagy és erős közép-európai tömb, amely sikeresen megfékezheti, illetve meggátolhatja a brüsszeli (és berlini, párizsi) transznacionális hatalmi központ egész Európa és a kisebb európai nemzetek érdekeit egyaránt veszélyeztető és súlyosan sértő törekvéseit, lépéseit. Vagyis a vasárnapi lengyel „jobbra át”-nak jelentős hatása lehet az európai erőviszonyokra, az összeurópai politika hangsúlyváltozására – mindenekelőtt a migránspolitikát és a nemzeti érdekérvényesítést illetően.
A lengyel választásoknak van egy másik, mélyebb tanulsága, illetve potenciális következménye is. Több kommentátor és elemző felfigyelt és rámutatott arra, hogy a jobboldali ellenzék elsöprő sikere beleillik abba az egyre erősödő trendbe, mely szerint Európa-szerte tért vesztenek a tradicionális balközép és jobbközép elitpártok. Ez a politikát rutinból végző, sok tekintetben dogmatikus, elfáradt, az új kihívásokkal és feladatokkal szembenézni egyre nehezebben – vagy egyáltalán nem – képes elit olyan politikát folytat, amely nem tetszik a lakosság többségének. Az emberek egyre több európai országban érzik úgy, hogy a kormányuk nem az ő érdekeit képviseli és védi. Például Lengyelországban a jobbközép liberális kormányzat hiába ért el kétségtelen makrogazdasági eredményeket és növelte Lengyelország súlyát és tekintélyét az európai politikában – amit az is jelez, hogy az Európai Tanács elnöke tavaly az addigi lengyel miniszterelnök, Donald Tusk lett –, a nyolc évig kormányzó Polgári Platform – az egyre több korrupciós botrány és az öntelt, arrogáns stílus közepette – nem tudta a makrogazdasági sikereket a lengyel tömegek, különösen a keleti vajdaságok (agrár)népessége és a fiatalok mindennapi életébe „levinni”. A választási eredmények azt mutatják, hogy a fiatalok kétharmada (!) jobboldali fordulatot akart, mert az a fő problémájuk, hogy többségüket nem törvényes módon foglalkoztatják, hanem kényszervállalkozóként, minimálbérért, úgynevezett „szemétszerződések” alapján. És hiába lett Európa gazdasági „mintaállama” Lengyelország, ha az unió húsz legszegényebb régiója között ott van öt lengyel régió (sajnos négy magyarországi is).
Az európai mainstream politika válságát azonban korántsem a lengyelországi változás jelezte először. Mint a Nézőpont Intézet friss elemzése is rámutat, a hagyományos európai elit cselekvőképtelensége négy területen rendkívül látványos: immár 2008 óta képtelen a folyamatos gazdasági válsághelyzetet megoldani, a munkanélküliséget csökkenteni; nem tudta megnyugtatóan rendezni az évek óta húzódó görög válságot sem; nem tudott hatékony választ adni az ukrajnai konfliktusra; de a legszembetűnőbb válságtünet a tömeges illegális bevándorlás félrekezelése. „Az európai politika szempontjából kulcsfontosságú kérdés, hogy képes-e változni az európai elit”, képes-e újból megtalálni a reális kapcsolódási pontokat az európai átlagpolgárokhoz – mert ha nem, akkor a következő időszak nemzeti választásain könnyen leválthatják, írja a Nézőpont elemzése. Jelen sorok írója már két hónappal ezelőtt megírta itt egyik blogjában, hogy az európai elit, ezen belül valójában „Juncker és az általa vezetett Európai Bizottság bukott meg – ez a nyár bebizonyította, hogy teljesen alkalmatlan a kaotikus, tömeges, illegális bevándorlás okozta válsághelyzetnek nemhogy a kezelésére, de még a felismerésére és megértésére sem!” (Kemény deszkák, avagy miért bukott meg a Juncker-bizottság?, 2015. augusztus 30.) De idézhetem Csizmadia Lászlót, a CÖF alapító-szóvivőjét, a CÖKA elnökét is, aki a Magyar Hírlap szeptember 4-i számában többek között ezt írta: „Az EP-ben ülő, 700-nál is több képviselő az őket delegáló politikai pártideológiák foglya, és mintha képtelen lenne fölfogni a brüsszeli irodák falain kívüli valóságot (tisztelet a kivételnek). A többség közönséges megélhetési politikus, aki meg van győződve róla, hogy pártcsaládja kötelező izmusának szajkózása menlevelet ad számára a választókkal szembeni politikusi és emberi felelősség alól. Az EU jelenleg regnáló legfőbb vezetői, Martin Schulz és Jean-Claude Juncker szereptévesztése mára már olyan súlyos károkat okoz, amely akár az Unió széteséséhez is vezethet.”
Hogy mi valójában az elit helye és funkciója a társadalomban, azt a legtömörebben és legplasztikusabban talán Bibó István fogalmazta meg még az 1940-es években: „Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.” A világos értékelési rendnek és a kiválasztott elit mögött álló társadalmi közmeggyőződésnek, támogatásnak „a kettős hátvédje kell mindig ahhoz, hogy az elit zavartalan önbizalommal, töprengés nélküli hivatástudattal és ép társas érzékkel tudja a maga szerepét betölteni”. Ha a vezető réteg és a társadalom másképpen értékelik a helyzetet, a társadalmi problémákat és a megoldási irányokat, módszereket, akkor „az a vezető réteg annak a társadalomnak a szó erkölcsi értelmében már nem elitje” – hangsúlyozza Bibó. Korunk Európájában pontosan ez a helyzet. Évtizedeken át nagyobb zavarok nélkül működött a Jean Baudrillard francia filozófus által „a színlelés szerződésének” nevezett politikai-uralmi rendszer, amelyben a modern kormányok nem tettek mást, mint a kormányzottak számára elfogadható jeleket, üzeneteket bocsátottak ki a társadalom mint „vállalkozás” hatékonyságáról, és a közösség értékelte az ebben az irányban tett erőfeszítéseiket. Ez a szerződés azonban ma már egyre kevésbé működik, egyre több európai országban az elitpártok cselekvőképtelenségével párosuló hitelességi deficit és a növekvő gazdasági nehézségek, szociális gondok felőrölték a hagyományos elit legitimitását, és ez vezetett az alternatív, „újhullámos” – hol szélsőbaloldali, hol szélsőjobboldali – pártok felemelkedéséhez, növekvő népszerűségéhez.
Magyarország – és remélhetőleg a jövőben Lengyelország is – azonban nem esett ebbe a csapdába, nem engedett teret egyik szélsőségnek sem. A magyar modell mind gazdasági értelemben, mind a bevándorlási válság kezelésében jól működik, eredményes, és egyre többen tartják követendő példának. Míg egyre több kormány növekvő belső elégedetlenséggel és társadalmi ellenállással kell hogy szembenézzen – ez Németországban a legkirívóbb és legnagyobb horderejű –, a magyar kormány mögött példátlanul erős nemzeti egység alakult ki a migránsválság kezelésében és a nemzeti érdekérvényesítésben. Ezt a társadalom és az elit közötti bizalmi kapcsolatot kellene gyümölcsöztetni a meglévő gazdasági és szociális problémák megoldása érdekében is, mert a rendszerváltás óta huszonöt év telt el, de a társadalom többsége még mindig csalódott, kiábrándult, mert negyed századdal ezelőtti gazdasági, jóléti elvárásai nem teljesültek, a gazdasági, anyagi gyarapodás és társadalmi felemelkedés sokak számára még mindig várat magára.
