(Egy szimpózium tanulságai)
Akik Szerencsés Károly megrendítő (és mozgósító erejű) írását olvasták (Leverni a keresztet, Magyar Hírlap, 2017. november 11.) azokat különösen nagy örömmel töltötte el, hogy a CÖF-CÖKA november 16-ai szimpóziuma csatlakozott lengyel barátaink kezdeményezéséhez: tiltakozunk a franciaországi Államtanács eszeveszetten kereszténygyűlölő és egészen abszurd módon ostoba rendelkezése ellen! (Vajon mit tesznek a helyébe, Szent II. János Pál pápa szobrára? Félholdat vagy vörös csillagot? Vagy úgy hagyják mementóként? Öngól lenne, mert gyermekeink megkérdezhetnék, mi volt ott azelőtt. Az lenne részükre a nyerő, ha a levert kereszt helyét úgy eldolgoznák, mintha soha nem lett volna ott semmi. Persze, nem kell nekik tanácsot adni. Tudják, sajnos maguktól is. Mint ahogy azt is, hogy ha egy 1905-ös törvényre hivatkozik a nagyméltóságú Államtanács (bár elmondhatnánk egyszer már róla, mint Petőfi a helytartótanácsról: „sápadt vala és reszketni méltóztatott”), miszerint köztéren nincs helye vallási jelképnek, akkor ezt már akkor is tudniuk kellett, amikor a szobrot felállították. De hát ez a kis következetlenség miért zavarná azokat, akik felelősek érte?
Adja az ég, hogy igaza legyen David Engelsnek, akinek Az Európai Unió válsága és a Római Köztársaság hanyatlása című könyvéről szóló interjúja a lap ugyanezen számában olvasható): „a mérsékelt muszlimok… előbb fognának össze a konzervatív keresztényekkel, mint az őket propagáló baloldali csoportokkal, mert több értékük közös.” Egy kis optimista szikra a címbeli párhuzam által is sugallt pesszimista jóslatban: „egy lefelé tartó spirál vár Európára, aminek a vége húsz-harminc éven belül … a káosz lesz.” De vajon hol vannak ezek a mérsékelt muszlimok? Nem otthon a hazájukban? Mert úgy tűnik, hozzánk Európába nem ők jönnek. Hanem azok az életerős, katonakorú fiatalemberek, akik nagy része militáns, hadra fogható. A korábban bevándoroltak is (részben az ő hatásukra) egyre inkább radikalizálódnak. Nem szólva azokról, akiket terrorcselekmények végrehajtásával megbízva eleve az Iszlám Állam küldött, csempészett be (csempésztetett be az embercsempészekkel) a bevándorlók, a gazdasági menekülteknek kikiáltott, a politikai menekültek fogalmával összemosott új honfoglalók, hódítási szándékkal érkezettek közé. Szamár lenne az IÁ, ha nem ezt tenné. De nem az! (Profi katonai vezetői vannak, az iraki háború által szétrobbantott hadsereg főtisztjei, ahogyan ezt Földi Lászlótól, de más titkosszolgálati szakértőktől is tudhatjuk.) Mint ahogy nem gyengeelméjűek a migrációs forgatókönyvet megvalósító, Soros György és a háttérhatalom kottájából játszó brüsszeli (és brüsszelita) politikai elit tagjai sem. Hülye, aki az Iszlám Államot hülyének nézi! De ők sem azok. Legfeljebb olykor annak tettetik magukat, hogy minél később forduljon velük szembe az a lakosság, saját polgáraik, akik közül annyian terrorcselekmények áldozataivá váltak. Akiknek a haláláért ez a politikai vezetés nem egyszerűen politikai, hanem személyes felelősséget visel.
Kívánjuk a felelősségre vonását, de félünk is tőle, mert tudjuk, ugyancsak David Engelstől, hogy a rendőrégi fellépés, védelem híján önmagát megszervező polgárság keményebb fellépése, a polgárháborús káosz is benne van az idegen érdekekkel kollaborálók forgatókönyvében. Politikai megoldás kell! A visegrádi négyek bővülésében reménykedhetünk. Talán. Aki hallgatta a fent említett szimpóziumon az ünnepélyesen átadott állami kitüntetésben részesülő bajorországi szellemi honvédő barátunk, magyarságát őrző, kárpátaljai születésű tiszteletbeli honfitársunk, Dr. Dr. Franz Szabad orvosprofesszor magyar nyelvű szózatát (Ha Isten velünk, ki ellenünk?), az nem tud nem reménykedni. Hátha Ausztria, és aztán Bajorország is?… Szomszédok. Egybefüggő területet alkotna a migráció ellenes koalíció. Éket verne a kontinens leigázására, elpusztításra előkészített nyugati zónába. (Akkor már csak Svájc hiányzik, amelyet annak idején a NATO tagságunkról döntő szavazáskor a csatlakozásért nem éppen lelkesedő Csurka István beleálmodott a NATO-mentes, összefüggő semleges övezetbe.) Ha Katalóniának jár az autonómia, járjon Bajorországnak is! Ha akarja. Lenne oka, sőt alighanem egyre inkább lesz oka rá. (A székelységről nem is beszélve, bár ez most csak részben tartozik ide.)
Álmodik a nyomor? Nem biztos! Ami egy (valódi) civil (nem ál-civil) szervezet tagjainak eszébe jut, az nem a mi felfedezésünk. Azzal, mint lehetőséggel nyilvánvalóan már régóta számolnak azok, akiknek van álmuk, látomásuk az ország, a nemzet és a kontinens jövőjéről.
Mi sem természetesebb, mint hogy mi magyarok (nem ál-magyarok!) ilyenkor legelőször a magyar miniszterelnökre gondolunk.
K. I. B.
