Ma 559 éve, 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt védő keresztény magyar sereg Hunyadi János és Kapisztrán Szent János vezetésével, több mint kéthetes csatát követően megsemmisítő vereséget mért II. „Hódító” Mehmed (Mohamed) török szultán hadaira. Ezzel hetven évre megállították a törökök agresszív európai terjeszkedését és Magyarország meghódítására irányuló próbálkozását. Ehhez mérhető győzelmet addig soha nem aratott keresztény sereg az oszmánok felett, így ez a nap joggal a hazafiság, az önfeláldozás, az emberi helytállás, az európai összefogás és a kereszténység máig élő példaképe. Ezért az Országgyűlés július 22-ét, a győztes csata napját 2011-ben a Nándorfehérvári Diadal Emléknapjává nyilvánította. Ezen a napon azóta minden évben, az idén is állami és civil programok, rendezvények sorával emlékezünk s emlékeztetünk. Civil összefogással vasárnap már hetedszer rendezték meg a hősöknek emléket állító hagyományőrző kulturális programot és kerékpáros zarándoklatot. A 2011-ben elhunyt, Magyar Örökség díjas dr. Schulek Ágoston – a Civil Összefogás Fórum (CÖF) egyik alapító szóvivője – háromszoros magyar bajnok rúdugró eszmei és tevőleges támogatója volt 2009-től, a kezdetektől a szervezőbizottságnak, ezért tiszteletére a Hősök teréről induló, a Dunakanyart bejáró túra a Dr. Schulek Ágoston kerékpáros zarándoklat nevet viseli 2013 óta. A mai hivatalos ünnepi programok mellett pedig egy másik civil szervezet, az Ómagyar Kultúra Baráti Társaság tizenharmadik alkalommal szervezi a hagyományos Duna ünnepet Budapesten, a Vigadó rakparton. A központi emlékműsor – Hunyadi János szobrának megkoszorúzása után – a déli harangszót követően kezdődik a budai Várban, a Kapisztrán téren levő HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban.
Déli harangszó. Ha valaki hallja, elvileg bárhol Európában, sőt bárhol, ahol keresztények élnek, a nándorfehérvári diadal jut az eszébe, már amennyiben rendelkezik minimális történelmi műveltséggel. Nálunk is kevesen tudják, hogy a nándorfehérvári győzelem ötszázadik évfordulóját 1956-ban az amerikai magyar emigráció többek között Truman amerikai elnök gondolataival ünnepelte meg. Harry S. Truman külföldi diplomatáknak elmondta: ő jól tudja, hogy több európai kis nép milyen sokat tett a történelem folyamán az egész Nyugat civilizációjáért. Az amerikai elnök megjegyezte, hogy „mennyire feledésbe merült például Hunyadi János neve, aki 1456 nyarán Belgrádnál diadalt aratott II. Mohamed seregei fölött, a szó szoros értelmében megmentve a keresztény Európát a török áradattól”. Őt még a történelem megtanította arra, hogy a nemzetek vezetőire nézve kötelező nemcsak saját népük múltjának ismerete, hanem minden nemzetéé, ha vállalni akarják a vezetői felelősséget. Jó lenne, ha ezt az Európai Unió és az európai államok jelenlegi vezetői is tudnák, akik azonban gyakran úgy viselkednek, mintha nem ismernék Orwell híres mondását: „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Mi magyarok, azt se feledjük, hogy jóval Orwell negatív utópiája előtt, a mohácsi csata háromszázadik évfordulóján Kölcsey már megírta a máig érvényes szentenciát: „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg”…
A déli harangszó akkor is a magyar történelem egyik legfényesebb napjára emlékeztet, ha az a történelmi igazság, hogy III. Calixtus pápa nem a nándorfehérvári győzelem után, annak hatására, hanem előtte, 1456. június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepnapján adta ki híres bulláját. Ez az oszmán hódítók elleni keresztes hadjáratra való mozgósítás és lelkesítés jegyében a keresztény világ minden egyes templomában a harangok mindennap háromszori megszólaltatását (délután 3 és este 6 óra között) és az Úr imádságának háromszori elmondását rendelte el, és különleges bűnbocsánatot ígért mindazoknak, akik imáikkal segítik a kereszteseket. Mivel a pápai bulla híre Magyarországra a nándorfehérvári diadal után érkezett meg, a győzelmet ünneplő honi harangozás emléke később kapcsolódott össze a III. Calixtus által elrendelt európai gyakorlattal, mivel a pápák nem vonták vissza az eredetileg az oszmán veszély elhárítására elrendelt mindennapi harangozást és imádkozást. Aztán az 1500-as szentévben VI. Sándor pápa az újra fenyegető török veszedelem hatására szintén bullában fordult a keresztény világhoz, és ismételten elrendelte a mindennapi harangszót, s attól kezdve – immár több mint ötszáz éve – délben harangoznak világszerte. Az egyik legnagyobb keresztény ünnep, Jézus színeváltozása (transfiguratio Domini) azonban eredetileg is a nándorfehérvári diadalhoz kötődik: III. Calixtus pápához ugyanis 1456. augusztus 6-án érkezett meg a július 22-i győzelem híre, és ennek hálaemlékezetéül tette augusztus 6-ra ezt a katolikus ünnepet.
A történelmi igazság a déli harangszóról természetesen nem kérdőjelezi meg azoknak a hitét, hazaszeretetét és tisztességét, akik századok óta, s ma is a nándorfehérvári hősöknek, kiváltképpen Hunyadi Jánosnak és Kapisztrán Szent Jánosnak tulajdonítják ezt a több mint fél évezredes keresztény, európai és nemzeti hagyományt. Mert mi történt 1456 nyarán Nándorfehérvárnál, amit a moszkovita kommunisták a déli harangszóval együtt ki akartak törölni a magyar nép emlékezetéből? (1956. október 28-án, a magyar forradalom és szabadságharc hatodik napján szólaltak meg ismét, hosszú évek után először a diktatúra által elnémított harangok a Kossuth Rádióban.) Az történt, amire a 15. századi Európában nem volt több példa: egy keresztény – nagyrészt önkéntes parasztokból, deákokból, falusi papokból s szerzetesekből álló – honvédő sereg megsemmisítő vereséget mért a török szultán sokkal erősebb hadseregére.
Miután az ifjú II. Mehmed 1453-ban közel két hónapos ostrommal bevette Konstantinápolyt, és ezáltal teljesen elfoglalta a Nyugatrómai Birodalmat csaknem ezer évvel túlélő Bizánci Birodalmat, a következő hódítási irány Szerbián át Magyarország lett, és 1456 tavaszán a szultán mintegy hetvenezres professzionális haderejével, a kor legerősebb tüzérségével és kétszáz hajóból álló dunai flottájával Nándorfehérvár (a mai Belgrád), Magyarország legerősebb déli végvárának bevételére indult. A Duna és a Száva összefolyásánál fekvő várat Hunyadi János sógora, Szilágyi Mihály kapitány hétezer katonával védte, a tízszeres túlerőnek azonban biztosan nem tudtak volna sokáig ellenállni a végvári vitézek. A kor legkiemelkedőbb magyar hadvezére, országos főkapitány, az ország legnagyobb föld- és várbirtokosa, s legütőképesebb magánhadseregének vezére, Hunyadi János – akitől a törökök éppúgy féltek, mint kétszáz évvel később Zrínyi Miklóstól! – tízezres reguláris serege és a Kapisztrán János itáliai ferences szerzetes által toborzott 20-25 ezer főnyi „civil” keresztes had július 14-én érkezett a már tíz napja ostromlott várhoz. Hunyadi dunai flottája Szilágyi Mihály magyar és szerb sajkásai segítségével áttörte a török hajózárat, így tízezres serege be tudott jutni az ostromlott várba, és csatlakozott a várvédő erőkhöz. A keresztesek többsége Zimonytól keletre, a Száva bal partján, az anatóliai hadtesttel szemközt táborozott le. A több mint kéthetes szakadatlan ágyúzás után július 21-én estefelé indult meg a török gyalogság általános rohama, a felsőváros nagy részét öldöklő közelharcban el is foglalták, és már a fellegvárat fenyegették, amikor a zimonyi táborból megérkező keresztesek Jézus nevét kiáltozva a víziváros felőli oldalról rájuk rontottak, és a fellegvárból kitörő védősereggel együtt hajnalra visszaverték a felsővárosból a janicsárokat. A tizenkét órás ostrom során mindkét sereg komoly veszteségeket szenvedett és kimerült, ám július 22-én délután a lelkes keresztesek a Száván átkelve Kapisztrán vezetésével megtámadták és legázolták a török sereg balszárnyát, Hunyadi pedig a nehézlovasságát a jobbszárny ellen irányította, bravúrosan elfoglalta az ellenséges ágyúkat és lőni kezdte velük az ostromlókat. Az ezt követő kíméletlen közelharcban megsebesült maga a szultán is, ám testőrei kimentették.
A két tűz közé szorított, alaposan megvert oszmán sereg az éj leple alatt – fegyverei és kincsei nagy részét hátrahagyva – visszavonult. A csatamezőn és a menekülés során, a pestisjárvány következtében összességében a szultáni hadsereg mintegy fele megsemmisült. Az Európa-szerte ünnepelt diadalt követően Hunyadi is megbetegedett a pestisben és augusztus 11-én meghalt, ám ez sem változtat a tényen, hogy ekkora győzelmet előtte, sőt sokáig utána sem aratott senki a török fölött. Az őt búcsúztató Kapisztránt elkerülte a pestis, de a hetvenéves szerzetes egészségét is felőrölte a harc – ő 1456. október 23-án hunyt el az újlaki ferences kolostorban, 1690-ben szentté avatták, a magyar katolikus egyház ma is saját szentjeként emlékezik rá.
