Itt kell megjegyeznem: nem véletlen, hogy szinte az összes, szovjet uralom alól felszabaduló kelet- és közép-európai ország az első szabad választások után, tehát társadalmi felhatalmazással, legitim módon hozta létre a nem módosított, hanem immáron teljesen új demokratikus alkotmányát – és az esetek többségében népszavazással!
Magyarország az egyetlen kivétel, ahol a választások előtt, a régi pártállami elittel együtt, társadalmi megbízás nélkül alkották meg az alaptörvényt. Ebből következően pedig joggal állapítható meg, hogy az akkori alkotmánymódosítás nem volt legitim. Hozzáteszem persze, akkoriban, 1989–1990 táján még nem volt olyan világos, mint húsz évvel később. Már csak azért sem, mert az emberek döntő többségének fogalma sem volt arról, mi a népszuverenitás valódi tartalma, mi a társadalmi felhatalmazás értelme, mi a legitimitás kitériumrendszere. Viszont az alkotmányozásban részt vevő pártok pontosan tudták azt, mit jelent a felhatalmazás, a legitimitás hiánya; s minimum elgondolkodtató – maximum érthetetlen –, hogy ennek ellenére voltak olyan „bátrak”, hogy a nép teljes kizárásával alkotmányozzanak.
Amit egyébként ezzel elértek, az nem volt más, mint hogy benne tartották az országot a paternalista kádári politikai kultúrában. Talán döbbenetes kijelentés, mégis megkockáztatom: az 1989–1990-es „rendszerváltó” folyamat, a parlamentáris demokráciára való áttérés maga is pártállami módszerekkel, pártállami „lezsírozással” és végső soron nem demokratikus eszközökkel ment végbe, ennek következtében nem léptünk ki egy alapjában véve antidemokratikus paradigmából, gondolkodásmódból.
A rendszerváltás nem hozott az ország életében „megváltást”, nem volt katarzis, pusztán egy békés átmenet zajlott le, amit a nép, a „nagyérdemű közönség” – az örök balekok tömegei – úgy nézett végig, mint a televízióban valamilyen érdekes hírműsort vagy szocreál szappanoperát. És ezért is mondhatjuk azt, hogy az elmúlt húsz évben benne maradtunk a régiben, posztkádári rendszer jött létre, fennmaradt az elitizmus és az emberek kiszolgáltatottsága. Márpedig ezt a tendenciát húsz évvel később, mintha mi sem történt volna, nem szabad hagyni tovább folytatódni.
Ha komolyan gondoljuk, hogy alapvető fordulatra, valóságos rendszerváltásra és forradalomra van szükség, akkor ezt csak az emberekkel együtt lehet megtenni. Nem szabad még egyszer az emberek feje felett, az emberek teljes kizárásával alkotmányt létrehozni, ráadásul most már a véglegeset az átmenetinek szánt után. Az elmaradt katarzist meg kell próbálni létrehozni, azért, hogy végre valóban esélyünk legyen a kádári paradigmából kilépni. Szögezzük le: az nagyon helyes, hogy különféle szakmai és társadalmi csoportok elmondhatják a véleményüket az új alkotmányról, helyes, hogy interneten keresztül bárki hozzászólhat a vitához. Ám mindez együtt sem pótolja a társadalmi felhatalmazás igazi mozzanatát, a népszavazást. Ne csak szavakban beszéljünk az emberekkel való együttműködésről, hanem valóságosan is cselekedjünk így.
Tudom, miért nem akarják sokan a referendumot: attól félnek, hogy – miként a kettős állampolgárságról szóló szavazás esetén – az emberek képtelenek felfogni a „nagy dolgok”, a nemes eszmék és értékek jelentőségét, s otthon maradnak. Ebből fakadóan azt állítják az ellenzők, hogy nem lehet kockáztatni az alkotmányozás sikerét a népszavazással. Csakhogy elfelejtik: 2004-ben egy brutális kormányzati ellenpropaganda bizonytalanította el az embereket, míg ma, a kétharmados, sőt háromnegyedes (lásd önkormányzati választások) többség birtokában kormány és nép egymásra találása bekövetkezett; vajon miért ne működne ez egy közös akaratot tükröző népszavazáson?
A kétkedők vegyék észre: amikor félnek a néptől, akkor egyfelől megkérdőjelezik az emberekkel való együttműködés szándékának valódiságát, másfelől – s ez talán a rosszabb – ismét „bent tartják” az állampolgárokat a kádári politikai kultúrában azzal, hogy nem engedik meg számukra a részvétel lehetőségét. Azt is észre kell venni: ha a népszavazás egy a parlament által már elfogadott szöveg megerősítésére szolgál, akkor a legrosszabb esetben – ha nem szavaznak elegen – érvénytelen lesz, de az új alkotmány érvényben marad, tehát a teljes kudarctól nem kell félni.
Politikai kockázat persze mindig van; de hát melyik hatalom bízzon meg végre az emberekben, ha nem éppen egy széles társadalmi felhatalmazással bíró, a polgárok döntő részének bizalmát élvező kormány?
