A legtöbben – megrekedve a gyermeki tudat szintjén – kizárólag fekete-fehérben látják a világot. Lehetsz angyal vagy maga az ördög, ám középút nem létezik. Aki nem menti meg a világot, az maga pusztítja el. Aki nem gyógyítja be az emberiség összes sebét, az maga okozza azokat. Semmi sem áll ilyen messze a valóságtól.

Jakab apostol levelének zárómondata nyilvánvaló morálfilozófiai melléfogás. Természetesen mindenki tehetne százszor annyi jót, mint amennyit ténylegesen tesz. Adakozhatnánk többet, elmehetnénk ételt osztani a hajléktalanoknak, vagy mosdathatnánk az elfekvők idős betegeit. Hogy a legtöbben miért nem tesszük? Egyszerűen azért, mert az altruizmus alapvetően önpusztító stratégia. Richard Dawkins „Az önző gén” című művében beszámol egy számítógépes szimulációról, melyben a vizsgált populáció túlnyomó többségét a Balekok adják, akik válogatás nélkül mindenkinek segítenek. Egészen apró kisebbséget alkotnak az Élősködők, akik soha semmit nem tesznek a másikért, ők ugyanakkor elfogadják a támogatást. Ugyanilyen szerény állományt képeznek az Együttműködők is, akik bárkinek segítséget nyújtanak, ám akitől nem kapnak viszonzást, arra másodszorra már nem fecsérlik energiájukat. Nos, mi történik egy ilyen populációban? Eleinte természetesen az Élősködők szédületes népességrobbanását fogjuk tapasztalni, hiszen könyörtelenül kihasználják a Balekokat. Az Élősködők pont akkor lesznek a legtöbben, amikor az utolsó Balek kiszenved. E folyamat során az Együttműködők állománya is csökken, ám a Balekok kihalását követően lassú, de feltartóztathatatlan növekedésbe kezd. Mivel az Élősködők már nem számíthatnak a Balekok önzetlen és önpusztító segítségnyújtására, ők maguk is a hanyatlás útjára lépnek. A populáció végül homogén, kizárólag Együttműködőkből álló képet mutat. Ezt az attitűdöt tekinthetjük evolúciósan stabil stratégiának. A pláne az egészben az, hogy pont a Balekok nagyszámú jelenléte veszélyezteti az egyetlen egészséges létforma, az Együttműködők fennmaradását, hiszen kizárólag ők felelősek az Élősködők átmeneti virágzásáért. (Ugyanezt a folyamatot láthatnánk a társadalomban is, ha a szavazatokra éhes politika nem akarná a jótevő szerepét játszani, s hagyná, hogy a polgárok maguk döntsenek jövedelmük felhasználásáról.)

Az altruizmus szószólói gyakorta hivatkoznak arra, hogy az önfeláldozás még a tisztán ösztönvezérelt állatvilágban sem ritka. Rendszerint megemlítésre kerülnek a csoportosan vonuló halrajok, az egymás kicsinyeit etető selyemmajmok, vagy a társaikat veszélyre figyelmeztető énekesmadarak. A valóság ugyanakkor az, hogy a látszólagos önfeladás mögött minden esetben a rokonszelekciót, vagyis az önző gének önvédelmét látjuk. Igaz, hogy a raj szélén úszó halak veszélyeztetettebbek a ragadozókkal szemben, mint a csoport centrumában lévő társaik, ám még így is lényegesen nagyobb biztonságban tudhatják magukat a magányosan vándorló halaknál. Ráadásul mozgásukat folyamatosan a – lehető legönzőbb – középre tartás jellemzi, hiszen egyikük sem kíván önszántából prédává válni. A selyemmajmok esetén a közös utódgondozás valójában egy win-win jellegű együttműködés, amely egy beláthatóan szűk csoportban kiváló stratégia lehet. (A hozzánk genetikailag közelebb álló csimpánzok – a modern emberhez hasonlóan – önállóan nevelik kicsinyeiket, náluk nyoma sincs a látszólagos önzetlenségnek. Amikor a hímek megosztják a táplálékot a nőstényekkel, azt is rendszerint a párzás reményében teszik. Mintha magunkat látnánk…) A legtöbbet emlegetett példa az „önfeláldozó” madaraké, akik a ragadozó közeledtét jelezvén látszólag bajba sodorják magukat, csak hogy társaikat mentsék. Az önérdek azonban itt is tettenérhető, hiszen jelzést adó egyed önmagát is védi, amikor felkészíti társait a veszélyre, ráadásul nem is vállal túlzott kockázatot, a hangforrás helyét ugyanis még egy igazán vájtfülű sólyomnak is piszok nehéz azonosítania. (Olyan ez, mint amikor iskoláskorunkban óra előtt valaki mindig a folyosót pásztázta, hogy mikor érkezik a szigorú tanár. Az előretolt kém is profitált az információból, hiszen ő is megúszta a büntetést, ha az osztály csendben fogadta a vérengző tanerőt.) Vegyük figyelembe azt is, hogy az adott madárpopulációban szép számmal lehetnek rokonok, így altruizmus helyett megintcsak a gének önérdekvezérelt stratégiájáról beszélhetünk.

Nyilvánvaló persze, hogy léteznek olyan ritka esetek, amikor erkölcsi kötelességünk a segítségnyújtás. A tényleges fogyatékkal élők támogatása, az életveszélyben lévők oltalmazása magától értetődő. A cserbenhagyás valódi morális mélyrepülés, erről szól Jézus közismert története, az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd. Kell azonban, hogy legyen bennünk legalább annyi intelligencia, hogy belássuk: mindenkit nem menthetünk meg. Erőforrásaink végesek, ezeket elsősorban magunkra, családunkra, s közvetlen környezetünkre érdemes fordítanunk, ahogy azt önző génjeink diktálják.  Az öreg kontinensre zúduló nagyszámú bevándorlót – származástól és bőrszíntől függetlenül – alapvetően háromféle csoportba sorolhatjuk, annak függvényében, hogy befogadásuk az európaiaktól milyen mértékű önfeladást követel:

• ÉRTÉKTEREMTŐK – A célország nyelvét beszélő, képzett, a munkaerőpiacon elhelyezkedni képes, állami támogatásra nem szoruló egyének. Ők azok, akiket bármelyik európai ország szívesen lát, befogadásuk nem jár semmiféle áldozattal.
• HÁBORÚS MENEKÜLTEK – Aki az életét féltve menekül, azon segíteni emberi kötelességünk. Csakhogy a háború elől nem kell feltétlenül Svédországig futni. Arról nem is beszélve, hogy velük együtt érkeznek olyanok, akik Európát is puskaporos övezetté alakítják. Terrortámadások, bandaháborúk, középkori szintű konfliktuskezelés – pont ugyanazt a világot importáljuk, amit a tényleges menekültek – érthető módon – elhagyni kívántak.
• GAZDASÁGI BEVÁNDORLÓK – A migránsok számottevő hányada csupán egy jobb élet reményében indul útnak. Jómagam tökéletesen megértem őket, a helyükben én is lelépnék Afrikából, Indiából, vagy épp Pakisztánból, azonban semmi sem indokolja azt, hogy az európai polgárok finanszírozzák a harmadik világ megélhetését. A gazdasági bevándorlók elszállásolása, táplálása, oktatása, egészségügyi és egyéb ellátása valódi altruizmust követel az európai adófizetők részéről.

Joggal merül fel a kérdés, hogy miként lehet rávenni az öreg kontinens nyugati lakóit egy ilyen, a természettől oly idegen magatartásformára? Honnan ez a furcsa nemeslelkűség? Lehetséges, hogy jobb emberek nálunk, önző kelet-európaiaknál, s égnek a vágytól, hogy adakozhassanak? Vagy inkább arról van szó, hogy már nem férnek el a nappalijukban a raklapokra halmozott százeurós kötegektől, s most hálásak, hogy végre van mire elkölteni? Egyikre sem fogadnék nagyobb összegben. Sokkal inkább arról van szó, hogy a hatalom – mint a történelem során már oly sokszor – ezúttal is előhúzta a szokásos joker kártyát, melyen ez áll: ÉPÍTS A BŰNTUDATRA! A kétezer esztendős kereszténységből sok minden elveszett, vagy átalakult az évszázadok során. Egy azonban – úgy tűnik – nem változik, ez pedig az, hogy az európai ember továbbra is elfogadja, hogy eredendően bűnös, és ezért vezekelnie kell. A németeket hetven évvel a második világháború után még mindig a nácik vétkei miatt gyötri lelkiismeretfurdalás, a franciák és az angolok a gyarmatosító őseik miatt érzik úgy, hogy van törlesztenivalójuk. Ez egy igazi agyrém, a kollektív felelősség agyréme. A nácik rémuralma a világtörténelem egyik legsötétebb fejezete, s persze a gyarmatok kirablása sem elnézhető gyerekcsíny. De az egy vicc, hogy bárkinek is felelnie kéne mások tetteiért. Csakis önmagunkért tartozunk felelősséggel, még a szüleink bűneihez sincs az égvilágon semmi közünk.

„Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” – Az ilyenfajta, morálisan védhetetlen ostobaságok nem csupán egyéni lelki problémákhoz, de lassan akár az európai civilizáció eltűnéséhez is vezethetnek. Adakozni, irgalmasnak lenni, szolidaritást vállalni – ezek megkérdőjelezhetetlen értékek egészen addig, amíg emelt fővel, önszántunkból tesszük. Ám onnantól kezdve, hogy kötelességből, bűntudatból, vagy félelemből kezdünk jót cselekedni, a nemeslelkűség azonnal fényét veszti; fakóvá és értéktelenné szürkül, mi több, akár pusztítóvá is válhat.

Forrás: http://teveszmek.blog.hu/2018/04/28/_aki_azert_tudna_jot_cselekedni_es_nem_cselekszik_bune_az_annak